Talán még ki sem hűlt a nemrég elhunyt tanzániai elnök, John Pombe Magufuli teste, amikor a világsajtó – nem kevés gúnnyal fűszerezett – cikkek sorozatában elemezte a néhai politikus tevékenységét. Addig szinte soha nem jutott el semmilyen lényeges hír más földrészekre, de az elnök halála apropót adott némi kioktatásra, elsősorban az afrikai országok felé. Az valahogy kimaradt a tudósításokból, hogy Magufuli elnök a fekete kontinens egyik legsikeresebb vezetője volt, akit népe szinte félistenként szeretett, nem egyszerűen csak tisztelt, ami már önmagában is elég ritka.
Nehéz idők járnak a kritikus szellemű emberekre, azokra, akik a SARS Covid-19 pandémiával kapcsolatos WHO narratívát valamilyen okból megkérdőjelezik, netán bizonyos akciókkal vitatkoznak. A kritikus hozzállás korántsem jelent “vírus-tagadást” (sic!), vagy “oltásellenességet”.
Különösen nehéz helyzetben vannak olyan afrikai vezetők, akik már eddig is szembe szálltak a globalista terjeszkedéssel, vagy legalábbis megpróbálták kordában tartani azt, s akik saját népük érdekeit kívánták képviselni a túlerővel szemben.
A brit Guardian 2021. február 8-án a következőket írta, félreérthetetlenül az egykori gyarmatosítók arrogáns stílusában:
“Ideje lenne, hogy Afrika az oltásellenes tanzániai elnököt megzabolázza. John Magufuli könnyelmű tétlensége a Nagy Tavak körül kialakult koronás esetek tekintetében összeesküvési elméletek kialakulását segíti elő és életeket veszélyeztet.”
A cikket egyébként a Guardian “Global Development” (globális fejlődés) sorozatában publikálták, amely hivatalosan a Bill és Melinda Gates Alapítvány szponzorálásával jelenik meg. A Guardian erről így ír:
“Ezt a web-oldalt részben a Bill és Melinda Gates alapítvány finanszírozza. A zsurnalisztikai rész és más tartalmak szerkesztőségileg függetlenek, céljuk a globális fejlődésre koncentrálni.”
Tanzánia elnöke, John Magufuli, akit 2020-ban elsöprő többséggel újabb öt évre megválasztottak, nem csak és nem elsősorban arról volt híres, hogy felhívta a PCR tesztek megbízhatatlanságára a figyelmet, amikor papayától kezdve motorolajig a legváltozatosabb tárgyakon mutatta be azt, amit egyébként sokan tudnak, de nem mondanak, pedig a WHO is megváltoztatta honlapján a PCR tesztek alkalmasságára vonatkozó véleményét – közvetlenül Biden elnök “megválasztása” után.
Az eredetileg kémia és matematika szakos tanár, doktori fokozattal amúgy, elég régóta az afrikai vezetőket árgus szemmel figyelő és kritizáló nyugati mainstream média célpontja volt. Nem kellett ehhez világjárvány.
Munkája révén a csodálatos természeti adottságú, ásványi kincsekben rendkívül gazdag Tanzánia, az egykori Tanganyika, rohamos fejlődésnek indult. Magufuli magát a “nép elnökének” aposztrofálta, de ezek nem csak hangzatos szavak voltak, hanem tetteiben is a népet szolgálta.
Elutasított különböző hiteleket, igen, még kínait is, ami a kontinensen ritka. Helyette a legnagyobb multi céget, amely az aranybányászatot monopolizálta és a kitermelt nemes fémet addig szinte térítés nélkül kivitte az országból, adófizetésre kötelezte, visszamenőleg is. Az így befolyt összegekből a hatalmas ország infrastruktúráját kezdte el roham tempóban kiépíteni, aszfaltozott utak, autópálya, vasút és egy épülőfélben levő gigantikus vízerőmű jellemezték a nagy szabású tervet, amelynek “Vision 2025” a neve. A tipikus afrikai nyersanyag export helyett a helyi feldolgozó ipar létrehozását és megszilárdítását vette célba.
Nem hiteleket vett fel, hanem külföldi befektetőket invitáltak az országba, kedvező lehetőségek mellett, egyúttal azonban adófizetésre kötelezve őket. Lássunk csodát: jöttek! Eközben a Soros Alapítvány (Open Society Foundation) által fizetett NGO-k, mint Human Rights Watch, Amnesty International és a szokásos bagázs, nem győztek sivalkodni a Tanzániában uralkodó “autoriter” vezetési stílusról, a demokrácia és sajtószabadság akut hiányáról. Az unalomig ismert, ezer éves szöveg.
Az egyik kedvenc vesszőparipájuk azonban kényszerűen kimaradt a már agyon csócsált mantrából: a korrupció. Magufuli elnök ugyanis tűzzel-vassal be akarta szüntetni az afrikai politikára oly jellemző korrupciót. A saját elnöki fizetését is a korábbi egyharmadára csökkentette. Megtiltotta a politikusok első osztályú repülését. A függetlenségi ünnep parádézása helyett, az arra szánt pénzt inkább a kolera megelőzésre fordította. A felső oktatási tandíjat eltörölte.
Az általánosan javuló életkörülmények, az egyre jobb színvonalú oktatás és a kialakulóban levő magasabb középosztály igényeinek növekedése hatására a születési ráta csökkenő tendenciát mutat. Az általános közbiztonság példamutatóan jó.
John Magufuli beceneve, a “Bulldózer” is a korrupció elleni kíméletlen harcából eredt. Ezért is volt felettébb aljas a német “Der Spiegel” magazin sejtetése, mely szerint az elnököt autoriter stílusa miatt nevezték volna így.
Magufuli elnök első kormányzása idején vezették be a Tanzániában elég gyakran elforduló albínók üldözésének szigorú tilalmát, még a Parlamentbe is bekerült egy albínó képviselő. A témáról ITT írtam részletesebben.
Tanzania: The Soul of a New Africa – Full Documentary
Kérdés, hogy miképpen lehetne egy feltörekvő afrikai országot kormányozni, amely nem csak különböző klímazónákban terül el, hanem megszámlálhatatlanul sokféle nép lakja, s amelyben 125 különböző nyelvet beszélnek? Annyiszor leírtam már, de most sem leszek rest tudatni: az afrikai kontinens nem homogén. A legkülönfélébb emberfajták lakják, rengeteg nyelv, nyelvjárás és vallás, szokás létezik. A politika is nagyrészt egy-egy népcsoporthoz való tartozáson alapul, a hagyományok pedig igenis az “erős kezű” vezetőket részesítik előnyben.
Lehet ezeket a tényeket csűrni-csavarni, de attól még tények maradnak. Az meg különösen szembetűnő, hogy az afrikai országok függetlensége óta bármilyen korrupt, diktatórikus rendszert hajlandók voltak tolerálni a globalista erők, amíg azok országukat szabad prédának engedték át. Abban a pillanatban, ha valaki a saját országa érdekeit tartotta elsődlegesnek, akkor a diktátorok korábbi támogatói rögtön a renegát vezető ellen tüzeltek a média segítségével. Általában ilyenkor kezdődött el mindig a demokrácia exportálása…
Érdekes módon a függetlenné vált afrikai országok egy sajátos nemzeti tudatot alakítottak ki az elmúlt évtizedek alatt. A mesterségesen meghúzott határok között, ahova a gyarmatosítás hagyatékaként sokszor egymással ellenséges népcsoportokat kényszerítettek, s ami mindig is a helyi háborúk, népírtások melegágya volt, idővel mégis egy bizonyos nemzeti öntudat kifejlődését tapasztalhatjuk.
Különösen így van ez olyan országokban, amelyek prosperálnak és valamilyen saját nyelvet választottak hivatalos nyelvként. A gyarmatosítók által bevezetett nyelv helyett, amit olykor távolabbi országrészekben nem is ért a lakosság, Tanzániában a swahili (szuahéli) nyelv lett a közösen használt, hivatalos nyelv. Ez egyfajta transzcendens nemzeti érzést kelt az emberekben.
Amennyiben egy sikeres, szinte mindenki által elismert, közszeretetnek örvendő, karizmatikus egyéniség kerül az ország élére, akinek politikai tevékenysége révén a lakosság jóléte látványosan növekszik, az ország kézzelfoghatóan fejlődik, akkor bizony előfordulhat olyan, hogy a vezetőt mintegy apa-figuraként, kvázi félistennek kezelik.
“This is Africa, baby!”
A WHO által követelt lezárások, a kereskedelem megbénítása, a szállítási láncok összeomlása katasztrofális hatással lett volna az éppen közepes jövedelmű ország szintjére emelkedett Tanzániára. Ezzel tisztában volt Magufuli elnök, aki szerint a gazdaság összeomlása halálos tőrdöfést jelentett volna hazájának.
Zárójelben jegyezném meg, hogy azok a fejlettebb afrikai országok, amelyek követték és mind a mai napig követik a WHO előírásait, például a turizmus teljes lenullázásával, hatalmas árat fizetnek a lockdown miatt. Azok a tipikusan afrikai kisvállalkozók, akik az elmúlt évet valahogy túlélték és pl. a turizmus helyett valami másba kezdtek, feláldozva utolsó megtakarításaikat, azok most az akárhányadik hullám okán kihirdetett lezárás miatt nincstelenekké válnak. De ez már egy másik történet…
Ennek tudatában különösen álszentnek tartom az ENSZ azon siránkozását, miszerint a pandémia következtében “biblikus méretű éhínség” várható majd világszerte. Ki hitte volna? Mert abba bizony emberek milliói fognak belehalni! A “The Great Reset” rémálom kitalálója, Klaus Schwab a világjárványt tartotta “biblikus méretűnek”. Úgy látszik, erre még jó nekik a Biblia…
John Magufuli elnök hazája szempontjából nagyon helyesen látta, hogy nem lehet ugyanazzal a keretszabályozással kiütni afrikai országokat, amelyek a vezető gazdag hatalmakat is a csőd szélére taszítják. Ahogy az európai eredetű “demokrácia”, különösen azonban, amit manapság neveznek annak, nem húzható kényszerzubbonyként a fejlődő országokra.
Így vált Tanzánia és a hozzátartozó autonóm köztársaság, Zanzibár szigete a tél és a véget nem érő lezárások elől “menekülők” oázisává, miközben a többi, turizmusból élő afrikai ország gazdasága a padlón van.
Sokan oda is költöztek, vagy legalábbis megpróbálnak maradni, amíg csak lehet. Ilyen például Dave Brych, német vlogger, aki – úgymond – a gyerekei védelmében hosszabb időre családjával Tanzániába ment, s aki az elnök halálát a helyszínről kommentálta:
Tansanias Präsident und sein Tod
2020. júniusában halt meg a fiatal és addig teljesen egészséges Pierre Nkurunziza, a Tanzániával szomszédos mini-állam, Burundi elnöke, aki kritizálta a WHO drákói előírásait, majd kidobta a szervezetet országából. A hivatalos verzió szerint szívroham volt a halál oka, de a mindent tudó Guardian feltételes módban megjegyezte, hogy “egyesek szerint” az elnök a vírus áldozata lehetett. Ezt a feltételes módot aztán átvette a többi média is. A következő elnök rögtön visszavonta a néhai Nkurunziza intézkedéseit.
Hetekig találgatta a nemzetközi sajtó, hogy vajon mi történhetett a tanzániai elnökkel, mintha addig naponta foglalkoztak volna vele. A suttogó propagandát, mint kiderült, nem más, mint a 2020-as választásokon csúfos vereséget szenvedett, de magát tizennégy százalékos eredménnyel mégis győztesnek tartó, majd csalást kiabáló ellenzéki vezér, Tundu Lissu nevű politikus szította a kies Brüsszelből, ahova állítólagos merényletek után menekült. Lissu tudni vélte, hogy az egyébként pacemakerrel élő elnököt korona fertőzéssel kezelik a kenyai Nairobiban.
2021. március 17-én elhunyt a 61 éves elnök, John Pombe Magufuli Dar es Salaam-ban, Tanzánia legnagyobb városának kardiológiai klinikáján. A kommüniké szerint szívelégtelenségben, amely betegséggel egyébként tíz éve harcolt. A korona vírus esetlegességét a szokásos feltételező módban a nemzetközi sajtó említette minden egyes cikkében. Helyettese, a Zanzibárról származó Samia Suhulu Hassan, aki az ország első női elnöke lett, felesküdött. Magufuli-t hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, szülőhelyére, Chato-ba.
Mit tesz a sors? Hogy a tanzániai ellenzéki figura, Lissu szavainál maradjunk, aki azt mondta az elnök halálára, hogy ez valamiféle “költői igazságszolgáltatás” lett volna: a Bloomberg hírügynökség pontosan Magufuli elnök temetése napján tette közzé, hogy tanzániai utazóknál egy sokszorosan mutált korona vírust találtak.A véletlen egybeesések mindig lenyűgöznek.
Eretnekségnek hangzik, tudom, de Tanzánia néhai elnöke az afrikai országokban régóta terjedő, és valamennyire érthető bizalmatlanságának adott hangot, mely szerint a kontinens lakosságát évtizedek óta használták élő kísérleti alanyként különböző oltások, gyógyszerek tesztelésére. Talán nem ártana gondolkodni azon, hogy mi az afrikaiak helyzetében hogyan vélekednénk? Hasonló a helyzet Indiában is, holott a hatalmas ország saját maga is gyárt oltóanyagokat még exportra is, de a múltban sajnos sok rossz tapasztalatuk volt a kísérletező kedvű multinacionális gyógyszeripari konszernekkel.
Hogy mi történt valójában, azt talán soha nem fogjuk megtudni. Nem feladatom a néhai tanzániai elnök el-, vagy megítélése. Hogy az ország jövője milyen lesz, majd kiderül, ha majd egyáltalán az afrikai ország lakosain kívül bárkit érdekelni fog még Tanzánia sorsa.
Tény viszont, hogy a nemzetközi média által szított híresztelések olyannyira kontraproduktívak voltak, hogy egyre hangosabban terjed az a vélemény, miszerint a népnek kedves, önálló “afrikai utat” járó politikusok között egy “szívroham járvány” lépett fel. Nos, az ilyen közhangulat előbb-utóbb zavargáshoz vezethet, amivel szintén le lehet rombolni az eddig elért eredményeket.
A cikk elsődleges célja volt valamelyest árnyaltabb képet mutatni egy ritka adottságokkal rendelkező afrikai vezetőről. Mielőtt elfelejteném, az új elnökasszony a Világgazdasági Fórum tagja.
Bizonyos körök régóta dédelgetett álma az úgy nevezett alapjövedelem. S hogy ez az ötlet nem a hazai, krónikusan szellemi rövidzárlatban szenvedő, de önmagukat annál haladóbbnak tartó pártformációk magányos éjszakákon összehallucinált innovációja, bizonyítja az is, hogy a munka nélküli, alanyi jogon járó (sic!) “ingyen pénznek” hangzatos angol nevet is adtak: Universal Basic Income (UBI). Mint most kiderült, a magát Párbeszédnek aposztrofáló, párbeszédre azonban genetikailag képtelen csoportosulás budapesti dzsemboriján, az alapjövedelemnek nevezett parasztvakítás már saját megemlékezési héttel is rendelkezik.
Az évenként Davosban, a kies svájci luxusüdülőhelyen értekező Világgazdasági Fórum jó ideje taglalja az egész világra kiterjedő alapjövedelem témáját. Ez az az elit kör, amelynek tagjai, miután privát repülőikkel megérkeznek Davosba és xxl-méretű limuzinok sofőrjei elviszik az urakat és hölgyeket a megtámadhatatlan erőd biztonságával felszerelt kongresszusi központba, arról beszélgetnek, hogy az egyszerű embereken miként lehetne segíteni.
Ugye milyen abszurdnak tűnik ez a kijelentés? Pedig a nemzetközi elit meggyőződése, hogy az emberiséget meg kell mentenie, leginkább azoktól a szörnyűbbnél is szörnyűbb dolgoktól, amelyek a nemzetközi elit évtizedes áldásos tevékenységének köszönhetőek. Ehhez viszont ellenőrizni kell (!) valamilyen formában minden földi halandót. Hogyan lehet tehát elérni, hogy mindenki, aki él és mozog ezen a Planétán regisztrálva legyen a nagy digitális rendszerben, hogy még a leghátsóbb, legelhagyatottabb afrikai szavannák lakóiról is készüljön egy biometrikus-digitális identifikáció, pusztán megmentésük céljából?
A kedves Olvasó már sejti a választ: globális alapjövedelmet kell adni az embereknek! A Világgazdasági Fórum ajánlására már elkészültek azok a programok, mint ID4Africa, ID2020, amelyekkel olyan környékek lakóit is be lehet vonni a digitális rendszerbe, akiket másmilyen formában nem érhetnek el. Az amerikai külügyminisztérium USAID hivatalának égisze alatt, amelynek elméletben különböző fejlesztési programok tartoznak a profiljába, a nagy tech-cégek segítségével képzelik el megvalósítani a Föld népeinek “szebb jövőjét”.
Zárójelben említeném, hogy a migránsok által használt pénzfelvételre alkalmas bankkártya is már ezt a célt szolgálhatta, mivel így ellenőrizni lehetett az európai területen történő mozgásukat. Ilyen formában lehet nagyobb tömegeket vagy otthon tartani, vagy odaküldeni, ahol éppen “szükség van rájuk”, jobban mondva, ahol hasznot remélnek belőlük.
Nem véletlen, hogy átfedések vannak az alapjövedelem, illetve a készpénz megszüntetésének tervezői, az általános digitális inkluzió (befogadás) és a globális biometrikus adatgyűjtés megvalósítói között. A terv(ek) legfontosabb résztvevői a szokásos pénzügyi, banki körök mellett: a Bill Gates Alapítvány, az Omidyar Network (az Ebay alapítója), a Világbank, USAID, és a Világgazdasági Fórum.
Az alapjövedelem, amelyet, a szélesebb elfogadhatóság érdekében, először feltétel nélkülinek hirdetnek, megszüntetné az összes egyéni és nemzetközi segélyt, az összes szociális kiadást, kitörne a világbéke és mindenki boldogan élne… amíg mindenki a neki kijelölt és ellenőrzött pályán mozog és azt csinálja, amit elvárnak tőle. Miután a készpénz, tehát a személyi szabadság utolsó záloga is megdől, az egyén a bankok és / vagy az adományozó(k) jóindulatától függene. Például attól, hogy a világon mindenütt a Gates-fétist, az éppen aktuális oltásokat is elfogadják az emberek.
A Bill és Melinda Gates Alapítvány, amely a Better Than Cash Alliance (“Jobb, mint a készpénz” szövetség) egyik alapítója, minden erejével sürgeti a nagy vízió megvalósítását. Az ideológiai mázat kérés nélkül szolgálják a különböző szervezetek, amelyek első látásra meggyőzőnek tűnhetnek: a korrupció megszüntetése, a fejlesztési pénzek közvetlenül az emberekhez történő eljuttatása (ez különösen cinikus!), a kábítószerkereskedelem, terrorizmus és a bűnözés befagyasztása és még sok más jóemberkedő érv. Csakhogy! A globális játékban az is benne van, hogy “aki nem lép egyszerre”, az bizony éhen maradhat, ha elzárják a pénzcsapot és még az utcára sem mehet majd koldulni, mert nem lesz mit beledobjanak a kalapjába.
Itt álljunk meg egy percre, hiszen mindenki ismeri a különböző banki vegzálásokat készpénz befizetéskor, illetve nagyobb összegek származási helyének igazolási kötelezettségét. Kedves Olvasó, megsúgom, ez csak az olyan kis halakra vonatkozik, mint mi vagyunk. Azaz nekünk kell gyakorlatilag bokáig levetkőzni bizonyos banki tranzakcióknál már jó ideje, hiszen akár dílerek, vagy terroristák is lehetnénk, még akkor is, ha a bank régóta minden egyes pénzmozgásunkat ismeri.
Hogy globálisan operáló “nagypályásokkal” ez nem így van, kiderült a FinCen Files néven elhíresült és a napokban közzétett anyagokból, amelyekből megtudhatjuk, hogy a világ vezető bankjai hogyan “mosnak tisztára” dollár milliárdokat mind a mai napig. A véresen mocskos drog-, fegyver- és emberkereskedelemből, továbbá háborúkból és terrorizmusból származó pénzek iszonyú mennyiségben kerülnek ezekhez a híres pénzintézetekhez, erre a szolgáltatásra specializálódott ügyvédek segítségével, majd beépülnek, immáron patyolat tisztán, a legális gazdasági vérkeringésbe.
Tudni kell, hogy minél fejletteb, magyarán, minél komplikáltabb egy jogrendszer, annál nagyobb a lehetőség bizonyos jogi kiskapukat felfedezni és azokat kijátszani. Miután mindenki, de leginkább a bankok rengeteg pénzt keresnek az illegálisan megszerzett összegekkel, senkinek sem állt és áll érdekében a rendszert megváltoztatni, vagy megszüntetni.
Az említett cikkeket ITT és ITT lehet angolul megtekinteni. Nos, Hölgyeim és Uraim, ezek a bankok hadakoznak azért, hogy kivegyék a zsebünkből a készpénzt és minket móresre tanítva, a legutolsó fillérig rendelkezzenek bevételeinkkel.
Laura Klapper, a Világbank vezető közgazdásza fejtette ki nemrég az alapjövedelem valódi célját, ami korántsem a szegénység és nyomor megszüntetése lenne, hanem a világ összes lakójának bevonása a digitális fizetési rendszerbe. Itt kell megjegyezni, hogy a terv szerint minden elektronikus fizetés amerikai bankokon keresztül történne és bármikor blokkolni lehetne a tranzakciót. Sokan nem tudják, hogy Afrika fejlettebb országaiban rendkívül széles körben elterjedtek már a digitális fizetés leegyszerűsített változatai belföldi használatra.
Az egész projekt nem lehet túl drága (mihez képest?), ezért az alapjövedelemnek olyan szinten kell maradnia, hogy még mindig megérje elmenni mellette dolgozni, aki akar, vagy tud. Legyen tehát elég a túléléshez, de ne lehessen belőle rendesen megélni (“sustain a person at a modest minimum”). A gyakorlati megvalósítást pedig egy elektronikus eszköz (pl. okos telefon) rendelkezésre bocsátásával és / vagy biometrikus személyi kártya segítségével képzelik el.
Mint ahogy gyógyszerek, oltások esetében már megszokott, úgy a digitális jövőbe vezető “nagy társadalmi transzformációt” is először afrikai országokban próbálják ki. Természetesen az ilyen jóemberségtől túlcsorduló akciót még csak véletlenül sem szabad újgyarmatosításnak nevezni, hiszen mindez a lakosok érdekében történik. Kár, hogy az érintetteknek fogalmuk sincs, hogy mi történik valójában velük.
A világ érdeklődését nem keltette fel különösebben 2019-ben a Szudánban lezajlott forradalom, hiszen mindenki a közelgő klíma Armageddonnal, illetve Greta Thunberg karbonmentes (sic!) vitorlázásával volt elfoglalva. Akit érdekel a “megvett forradalom” története, itt elolvashatja angolul.
A lényeg, hogy Szudánban, az eredetiben, egy Amerikától függő, részben az USA-ban kiképzett és ezáltal amerikabarát kormány került az élre, amelynek a legfőbb célja, hogy a terrorizmus miatt bevezetett szankciókat megszüntessék az ország ellen és így újra kaphasson fejlesztési pénzeket, hiteleket.
Nos, Szudán belépett a Better Than Cash Alliance szövetségbe, megígérve, hogy a társadalom és a gazdaság átalakítását a modern fizetési rendszerek és az általános inkluzió szellemében kívánja megvalósítani. Figyelemre méltó az ilyen ígéret egy belső terrorizmustól, klán rivalizációktól, polgárháborútól, USA szankcióktól, évtizedes diktatúrától romokban heverő ország ideiglenes kormányától, amely elkötelezettség lényegében a készpénz megszüntetését jelentené.
Így történhetett meg, hogy a Világbank, az EU, az ENSZ és a különböző szervezetek 1,9 milliárd dollárt irányoztak elő 32 millió szudáni, tehát a lakosság 80 százaléka, alapjövedelemmel történő ellátására, ami írd és mond havi 5, azaz öt dollárt jelentene (Világbank projekt P173521 Sudan Family Support Program).
A jeles akció egyúttal azt is jelenti, hogy az alapjövedelmet kapó 32 millió lakost digitálisan regisztrálják. Havi öt dollár nem sok, de ilyen szegény országokban bármilyen extra zsebpénz jól jöhet, ezért nem képzelhető el, hogy a lakosság nagyobb ellenállást mutatna. Az egyéb fejlesztési segélyek későbbi befagyasztása cserébe kvázi az “alapjövedelemért”, azonban felmérhetetlen károkat okozhat.
Többször említettem már a nemzetközi segélyezés kifürkészhetetlen útjait, a sötét kanálisokon elfolyó támogatások hiábavalóságát. Utaltam arra is, hogy a segélyszervezetek munkatársainak feudális jövedelmére, illetve a nemzetközi celebek honoráriumára aránytalanul sok pénzt pazarolnak el, s az érintettekhez már csak a száz és száz milliók, milliárdok töredéke jut el.
Szerény véleményem szerint mégsem az egyes emberek részére egyénileg kifizetett alamizsna a megoldás, hanem a helyszíneken történő oktatási, infrastrukturális és termelési beruházások változtathatnák meg tartósan az elmaradott országokban lakó emberek életét hosszú távra.
A dolog pikantériája mégis, hogy amikor 2020. júniusában, az újabban a világ megmentésére specializálódott német kormány Berlinben (hol másutt?) a Szudánt támogatók konferenciáját megtartotta, ugyan sokat beszélt minden főszereplő a csodálatos tervekről, csak éppen az nem derült ki, hogy végül is ki fogja finanszírozni ezt az emberkísérletet? A konferencia résztvevői már kifizetett, vagy kifizetés alatti, relatíve csekély összegekről referáltak. A Világbank is diszkréten hallgatott.
Minden jel arra mutat, hogy a tervezett projekt költségeit a háttérben maradó nagy tech-cégek fogják összeadni, hiszen ők, illetve az egymást átfedő gondolatgyáraik és alapítványaik biztosítják a szakmai hátteret, illetve a szükséges eszközöket.
Így jutnak egy csapásra 32 millió ember biometrikus adataihoz is, és ez a végső célja az egész emberiség “nagy transzformációjának”: a hatalmas adatmennyiség megszerzése, majd annak ellenőrzése, illetve az emberek feletti kontrol, a személyes adatok segítségével.
Az alapjövedelemnek nevezett digitális rabszolga-alamizsna árát azonban mi mindannyian fizetnénk, hiszen pontosan ezek a cégek és szervezetek képesek arra, hogy különböző adó-optimalizálási trükkökkel soha, semmilyen országban nem fizetnek adót. Önök is érzik ebben az abszurditást?
A 2020-as davosi Világgazdasági Fórumon Angela Merkel konzekvensen a “nagy transzformációról” értekezett, ahogy Bill Gates és a többi önjelölt világjobbító is erről beszél, ha kérdezik őket.
A jövő évben megtartandó Fórum témája: “The Great Reset” (a nagy újraindítás) lesz, miközben a munkacsoportokban gyűlik az anyag az alapjövedelem koncepciójáról és a készpénz megszüntetéséről. A legnépesebb országok, mint Kína és India lakosságának biometrikus feltérképezése és ellenőrzése már megvalósult. A többi országban is ugyanez a törekvés tapasztalható.
Hogy a digitális pórázon hogyan változik meg még jobban az életünk, már egy másik történet lesz.
Az “Új Világrend” (New World Order / NWO) megvalósítása, amire egyre több politikus már nyíltan céloz, realitássá válhat.
Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND
1. rész
Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.
Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.
Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.
Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.
Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.
A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…
Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…
HND Bamako 2011
2. rész
Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.
A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.
Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.
Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.
Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / countergang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.
A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…
HND Bamako 2009
3. rész
Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat.
Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.
Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.
Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.
Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására.
Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik.
Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.
A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.
HND Bamako 2011
4. rész
“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)
A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?
A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.
Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…
Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.
Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit!
A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.
HND Bamako 2011 Niger folyó
5. rész
“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)
Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…
Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.
Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.
Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát.
Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk.
Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge BoretBokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).
Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.
Epilógus:
A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.
Déjà-vu.
A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.
Add Istenem, hogy ne legyen igazam…
Szerző: HeroesNeverDie
Featured picture: HND Bamako 2011
A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.
Ez a téma – sajnos – ismét aktuálissá vált, vagy talán mindig is az volt – HND
Úgy érzem egyre többen vagyunk, akiket nem csak zavar, hanem valójában megdöbbent a különböző vélemények higgadt megvitatásának lehetetlensége, az értelmes és ezáltal a konstruktív vitakultúra egyre gyorsuló, a társadalom szinte minden szintjét érintő leépülése, ami nem egy kizárólagos magyar jelenség. Másfél évtizedes internetes pályafutásom alatt figyelem az emberek reakcióit az egyszerű felhasználótól a közszereplőkig, állítólagos értelmiségiektől a valódi szellemi nagyságokig és a különböző beállítottságú politikusokig. A legtöbbjük, és ez elsősorban baloldali, magukat újabban “liberálisnak” tituláló, de alapvetően neo-marxista személyek azok, akik nem győznek a másképpen gondolkodóknak naponta “nevelő célzatú” programokat kitalálni, hogy az a másik mit csináljon, mit mondjon, hogyan gondolkozzon.
Szinte nem múlik el olyan hét, amikor legalább öten ne szólnának be nekem valahol (vérmérséklettől függően), hogy “ne osszam külföldről az észt”. Ez a leggyakoribb, immáron halálosan unalmas, de legalább még udvarias verzió, sok-sok felkiáltó jellel a végén. Talán a nyomaték kedvéért. Érdekes, ez a felszólítás kizárólag olyanoktól érkezik a megnyilvánulásaimra, akik örömükben bukfencet vetnek, ha pl. a brüsszeli EU valamiért megrója Magyarországot, vagy egy amerikai tőzsdespekuláns (ami definitív NEM antiszemita kifejezés) próbálja meg minden eszközzel a magyar társadalom többségi akaratából működő kormányt szabotálni. “Ne ugasson bele a mi dolgainkba!” – kiabálják nekem virtuálisan, adott esetben akár csupa nagy betűvel, ha valahol leírom személyes véleményemet. Pontosan azok egyébként, akik nyilvános fórumokon szinkronban borzalkodnak a szólás- és sajtószabadság diktatórikus megszüntetéséről(sic!) kis hazánkban, lájkok után kuncsorogva a nagyérdeműtől. Ki(k)nek a mércéje ez?
Évekkel ezelőtt teszteltem egy ilyen oldalt és viccből egy nekik tetsző kommentárt írtam, hatalmas sikert aratva ezzel, amire a vezérvélemény a következőképpen reagált: “milyen szégyen az, hogy már ilyen messze is ennyire rossz hírünk van, az egész világ rajtunk röhög”… Fárasztóan előre kiszámítható, egyszerű lelkekre valló reakció. Nem írom ide a mondat szerzőjének a nevét, aki egykori televíziós népszerűségéből próbál ma inkább kevesebb, mint több sikerrel politikai karriert barkácsolni magának Gyurcsány táskahordozójaként. Ugyanez az illető cenzúrázott ki, amikor néhány tagadhatatlan tényt soroltam fel arról a bizonyos spekulánsról, akit annyira magasztal, illetve az európai parlamentben Magyarországot kiosztó, amúgy saját bevallása szerint is pederaszta, francia zöld párti képviselőről közölt eredeti videót is törölte, megjegyezve, “ez nem tartozik ide”…
Ki(k)nek a mércéje az, amikor az ethnomazochizmusban fetrengők mindent gyűlölettel kezelnek, ami magyar? Akik a saját hazájuk polgárait “genetikusan alattvalónak” titulálják és ezért még tapsot is kapnak bizonyos körökben, mondjuk például azoktól, akik képesek mindent elkövetni hazájuk nemzetközi fórumokon való bemocskolására.
Ki(k)nek a mércéje az, hogy aki távolból, mind a mai napig magyar állampolgárként szereti a hazáját és azért nota bene aggódik, annak legszívesebben virtuális szájkosarat rendelnének el, miközben egy magyar történelmet és irodalmat nem ismerő, brüsszeli aparátcsik rosszindulattól fortyogó beszédén orgiasztikusan élvezkednek, továbbá a hazánkat démonizáló szöveg pontjait csámcsogó élvezettel hetekig elemezgetik?
Tény azonban, hogy amivel mi magyarok felnőttünk és ami a többség gondolatvilágát erősen befolyásolta, az a mi évszázados harcunk az Oszmán Birodalom ellen, majd a 150 éves nemzeti tragédia, szinte teljesen ismeretlen Európa nyugati felében. A déli harangszó jelentését is csak kevesen tudják. A bécsi csata az, amit egyedül tanítanak ebből az időszakból és lassan már azt sem, mert a történelemtanítás egyre jobban marginalizálódik a sok “kompetencia” között.
Még valami kimaradt a nyugat-európai oktatásból: Belgium szerepe a gyarmatosításban. Belgium, ez a művileg összetákolt, korábban önállóan nem létező kis ország, amit Franciaország és Hollandia közé találtak ki, megteremtve ezáltal egy örökös darázsfészket a vallonok és flamandok között. Egy saját történelem nélküli mesterséges állam, ami nem véletlenül lett az EU központja, holott saját magát sem képes kormányozni az intrikák, korrupció és a mind a mai napig teljességében fel nem tárt pedofil botrány (Marc Dutroux) színhelye. A legenda szerint Antwerpent egy óriás terrorizálta, majd a legyőzője a kezeit levágta és a Schelde folyóba dobta. Ezek a levágott kézfejek később csokoládéként és kekszként csináltak karriert.
Forrás: antwerpse_handjes_width340 xpats_com
Afrikában erre másképpen emlékeznek. Lipót belga király, aki filantrópnak (!) nevezte magát és önjelölt tudományos felfedezőként, illetve az afrikai népek jótevőjeként az International African Society (Nemzetközi Afrikai Társaság) égisze alatt magán gyarmattá tette a Kongó medencét és annak lakosait, a kaucsuktermelés és gyémántbányászat nemzetközi kiaknázására. Ismerős címszavak? Se a francia, se az angol gyarmatosítók nem hagytak olyan pusztítást, mint a “filantróp”, azaz az emberbarát II. Lipót, aki amúgy Afrikába soha be nem tette a lábát. Becslések szerint 10 millió helyi lakost mészároltak le zsoldosai. Híven a levágott kezek hagyományához, aki a munkatáborokban nem érte el a kiszabott termelési kvótát, annak a kezét levágták, mondván “ezekre még a puskagolyót sem érdemes elvesztegetni”. Kosarakban szállították a felügyelőknek a levágott kezeket… Se gyerekeket, se nőket nem kíméltek. Az európai történelem könyvekben ez nem szerepel, ahogy azt is kevesen tudják, hogy a mai belga királyi család még mindig abból tengeti szerénynek nem mondható életét, ami a magángyarmat a belga államnak történt eladásából származott.
Fotó: word press.com, Dark History. A kép egy Nsala Wala nevű bennszülöttet ábrázol, aki a helyi misszionáriusokhoz vitt egy kis csomagot és akiről Alice Harris, a misszionáriusoknál dolgozó nő csinált egy fotót. A csomagban Nsala Wala kislányának a belgák által levágott keze és a lába látható.
Ebben az időszakban, a “büdöslábú ázsiai horda, Európa páriája”, ahogy a mai libretardált önrasszisták magyar honfitársaikat emlegetni szokták, néhány nagy tudású képviselőjével szintén jelen volt Afrikában. A leghíresebb közülük gróf Teleki Sámuel, akiről többek között egy vulkánt neveztek el és aki rengeteg növényt, néhány, addig ismeretlen állatot fedezett fel. A gyarmatosítás után felszabadult országok nagyon gyorsan átkeresztelték az európai hódítókról elnevezett területeket. Egyetlen kivétellel: a magyar kutatók által felfedezett helyek neve mind a mai napig megmaradt! Mert a “genetikailag idegengyűlölő” magyarok bizony tisztelettel és érdeklődéssel kezelték az őslakosságot, a magyar Afrika kutatók nemes tradíciójában.
A magyar ember alapvetően vendégszerető és egyúttal érdeklődő mások kultúrája iránt. Nekünk nem kell akármilyen valakik mércéje szerint megtanulni más emberek, más életformák nyögvenyelős álszeretetét. Harminckét évi világjárásom megtanított arra, hogy a magyarok, akárhová viszi őket sorsuk, tisztelettel beilleszkednek az adott társadalomba, miközben a szívük és a lelkük magyar marad. Elvárják azonban azt a jogot, hogy otthon, a saját hazájukban eldönthessék, kivel és hogyan akarnak együtt élni. Ez ennyire egyszerű. Ez a mi mércénk.
„A nemi erőszak sohasem szexről, hanem a másik feletti hatalomról szól.” – általánosan elfogadott tény.
Végtelenül örültem 2018. októberében, amikor a Nobel-díj Bizottság – talán korábbi hibáit belátva – végre olyan embereknek adta át megosztva ezt a renoméjában erősen megtépázott díjat, akik valóban megérdemlik a nemzetközi elismerést, hírnevet. Egyikük Dr. Denis Mukwege, kongói orvos volt. Nem tagadom, picit büszke voltam magamra, hiszen kis hazánkban először én számoltam be eme kiváló személyiség szinte kilátástalannak tűnő harcáról az évtizedek óta tartó kongói belső háború áldozatainak megmentéséért. (A lementett változat ITT.)
Az egykor jobb napokat látott, a liberális-konzervatív pályát régen elhagyó német lap, a “Die Welt” számolt be Dr. Denis Mukwege munkásságáról. Figyelemre méltó a cikk – manapság – meglepő nyíltsága, sőt, bizonyos áthallásokat is fel lehet fedezni a sorok között, megnevezve az eddig kimondhatatlant: a tömeges nemi erőszak az egyik leghatékonyabb háborús fegyver.
Az
orvos egy evangélikus lelkipásztor fiaként kezdett el foglalkozni hazája
egészségügyi nyomorával, ezért először gyermekorvosnak készült, majd a szülő nők gyakori halandóságát
figyelve mégis a nőgyógyászat mellett döntött. A Demokratikus Kongói Köztársaság délkeleti
részében, Bukavu városban nyitotta meg saját alapitású kórházát 1999-ben. A Panzi
Klinika ma már világhíres. A nyitás óta itt több, mint ötvenezer nőt operált a doktor úr és
csapata. Mukwege doktor ma világszerte a legismertebb specialistája a genitális
roncsolások operációjának. Talán a rengeteg horror, amit évtizedes munkája
során látott, talán az a mélységes, szívből jövő emberség, amely a doktor úr tevékenységének motorja, teszi őt az afrikai kontinens egyik
legkarizmatikusabb egyéniségévé.
Az idén nyáron a franciaországi Caen-ben volt lehetősége néhány újságirónak Mukwege doktorral beszélgetni. A két évtizedes, saját kórházában látott tapasztalatait igy foglalta össze:
„Amikor munkámat elkezdtem, akkor még az áldozatok életkora tizenöt és nyolcvan év között volt. Ma már csecsemőket erőszakolnak és csonkítanak meg. A legfiatalabb kisbaba, akit operáltam, hat hónapos volt. A kegyetlenség határtalan és megdöbbentő.”
Két évtizednyi sebészi munka után megállapitható, hogy a tömeges erőszakolásokat
„ … előre megfontoltan, szisztematikusan, kollektíven és nyilvánosan megrendezve hajtják végre. Máskülönben, előzetes tervezés nélkül lehetetlen lenne egy falu háromszáz női lakosát megerőszakolni.”
Két évtizede okoznak káoszt fegyveres ú. n. rebellisek Kongóban, akik a nők, gyerekek tömeges megerőszakolását stratégiájuk részeként alkalmazzák a különböző falvak lakosságának a kiírtására, az ott lakókat menekülésre kényszerítve.
„Itt korántsem etnikai konfliktusokról van szó, hanem területszerzési harcról.”
-mondta a doktor úr.
A régió rendkivül gazdag ásványi anyagokban, elsősorban a koltán megszerzése, amelyet az okos telefonokban és a laptopokban alkalmaznak, ad okot a harcokra és ebben a dicstelen újrafelosztási háborúban az asszonyok, gyerekek teste vált katonai célponttá.
Az
ország természeti adottságaiban ugyan gazdag, de a lakosság a világ legszegényebbjei
közé tartozik. A modern világ gyakran státusz szimbólummá vált eszközeihez
sokszor kis gyerekek termelik ki iszonyú körülmények között a ritka fémet,
olyanok, akik akár szexuális abúzus áldozatai is lehetnek.
Dr. Denis Mukwege úgy vélte, hogy az ő munkája, amely ma már az orvosi mellett az áldozatok szociális rehabilitásával is kiegészült, nem fog sokat változtatni a problémán, mert szerinte
„ … hiányzik a nemzetközi közösség akarata a konfliktus, az erőszak befejezésére. Aki tudatosan becsukja a dráma elöl a szemét, az is bűnössé válik.”
Az
orvos, akit elsősorban a felebaráti szeretet vezérel, Nobel-díját a háborús konfliktusok női áldozatainak ajánlotta fel,
akik naponta konfrontálódnak az erőszakkal. Egyúttal megpróbálja ismertségét felhasználni
különböző nemzetközi fórumokon, megértetni a világgal és vezetőivel, hogy a háborús
konfliktusban alkalmazott rendszerszintűvé vált tömeges szexuális erőszak egyes népek,
népcsoportok kihalását célozza meg.
Kongóban
a nyilvánosan megszégyenített nőt a férje eltaszítja, majd nincs más választása, mint egy
nagyobb városba menni, ahol a környezetéből kiszakított, s páriává lett asszony túlélése nem
biztositott. Így teszik tönkre a természetesen kialakult szociális struktúrát.
A legtöbb nő egy életen át küszködik később különböző vírus- és gombafertőzésekkel.
A
másik hatalmas problémát a nemi erőszakból született gyermekek jelentik, akiket Kongóban „kígyófiókának”
hivnak és akik gyökerek, család nélkül kvázi „időzitett bombaként” vegetálnak
a társadalomban. Ez a jelenség szinte minden ilyen jellegű országban hasonló.
Amikor
az orvost a kisbabák megerőszakolásáról kérdezték, csendesen magyarázta el
tapasztalatait:
„A csecsemőkbe botokat, fegyvereket, kést, vagy izzó tárgyat vezetnek be. A felületi sérülések mellett a záróizom roncsolódik, és/vagy a bélrendszert a genitáliáktól elválasztó gát robban fel.”
Sokat
kérdeztem magamtól, hogyan lehet egy emberi lény ilyen kegyetlenségre képes, –
mondta Mukwege. Még orvosok is, akik életükben már sok mindent láttak, az
áldozatok sérüléseit megpillantva traumatizálódtak és ők is pszichológiai kezelésben
részesültek.
Az ötgyermekes
orvos ellen 2012-ben egy merényletet hajtottak végre, amelyet egy biztonsági őr áldozatvállalása miatt
túlélt. Amikor azt kérdezték, hogyan tudja optimizmusát mégis megőrizni, válasza nagyon egyszerű volt:
„Az
általam kezelt nők példáját követem. Sokan testileg összetörten, megroncsolva jönnek a
kórházba, de az élni akarásuk töretlen.”
Nagyvonalakban erről szól az idézett cikk. A sorok között én azt is kiolvastam, hogy egy ideje, ráadásul az ENSZ és az EU aktív támogatásával egy másfajta területszerzési akció is folyik az európai kontinens kárára. Ez még ugyan nem igazi háború, de a megerőszakolt, s akár megölt nők és gyerekek tízezrei, mint járulékos kár, collateral damage PC-nyelven, már áldozatául estek a „rendszerszintűvé vált tömeges szexuális erőszaknak”. Nem, nem csak Kongóból jönnek számolatlanul, ellenőrizhetetlen hátterű, hasonló körülmények között szocializálódott fiatal férfiak.
Mindeközben
a világ hangadói, a mainstream már egy mentálisan többszörösen sérült,
különbözö NGO-k és pénzemberek által kvázi kitalált, világvégét pánikoló klíma-aktivista
kislányt ünnepel, mint a Nobel-díj következő várományosát.
HeroesNeverDie Blog 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!