HND: Tanuljunk némi demokráciát az Európai Uniótól!

Miután az EU csinovnyikjai naphosszat rettegnek kis hazánk halványulni látszó jogállamisága miatt, ezért – gondolom – példát akartak mutatni, hogyan is kell egy velejéig demokratikus konzultációt levezényelni a kb. 450 millióra apadt EU polgárok és polgárinák, továbbá diverzek (már ahol a “3. nemet” bevezették!) között. Kéretik figyelni és tanulni, minden bizonnyal ránk férhet.

Arra nem is merek gondolni, hogy az EU korifeusai megirigyelték a magyarországi nemzeti konzultációk sikerét és ezért hosszas, zárt ajtók mögötti tanakodás után kitalálták, hogyan lehetne az Uniót “emberarcúvá” tenni és közvetlen dialógusba lépni alattvalóival polgáraival. A továbbiakban eltekintek a gender-konform felsorolásoktól, különben sose lesz vége a rövidre tervezett cikknek.

Bizony nagyon fontos, minden európait érintő kérdésben kérik ki az emberek véleményét, akik szabadon és akár névtelenül is kifejthetik gondolataikat. Mondjuk ehhez be kell regisztrálni és akkor már az anonimitásnak gyakorlatilag fuccs, de ilyen apróságokra mégsem gondolhatnak az agytrösztök.

Az úgy nevezett “Migrációs Paktum” európai reformjáról van szó, amelyet egykor német dominanciával, tehát Angela Merkel irányításával dolgoztak ki és az ENSZ-ben fogadtak el. Már aki, mert azért akadt néhány ország, amely nem írta alá ezt az állítólag nem kötelező jellegű egyezményt annak idején.

Az EU viszont nem hagyja cserben polgárait és még a külön utakon csavargó, renitenskedő országokat is móresre tanítja, hiszen egy ilyen hatalmas szervezet, csupa okos fő- és almuftival mégis jobban tudja, mi jó a tagországok lakóinak. Ha kell, akkor némi szigorral lenyesegeti az önállóskodó vadhajtásokat.

A cél, hogy a migrációs témát az EU centralizálja és hatáskörébe vonja, mert hogy nézne ki, ha minden ország akaratos kölök módra, saját maga döntene ebben a nagy horderejű témában? A magát államok feletti államnak képzelő szervezet, leánykori nevén Európai Unió, a migrációs útvonalakat teljesen az ellenőrzése alá kívánja vonni a starttól a végállomásig. Nagylelkűségére utal, hogy ezáltal átvenné az eddigi embercsempészek szerepét is. A migránsoknak elvben szabad választási jogot adnának a célország kijelölésében.

Nos, kedves Hölgyeim és Uraim, erről a kolosszális változtatásról kérdezte meg Önöket az EU a tagországok hivatalos nyelvein!

Amennyiben valaki most azt gondolná, hogy hallucinálok, nem kérem, nincs igaza! 2020. július 30. és augusztus 27. között lehet válaszolni az európai konzultáció kérdéseire. A határidő az utolsó napon, augusztus 27.-én éjfélkor (brüsszeli idő szerint) jár le.

Ja, Önök nem értesültek róla? Nincsenek egyedül! Mások sem. Én is kb. fél órája olvastam a hatalmas és roppant demokratikus polgár-dialógus létezéséről. Az információt egy, inkább bennfentesek számára ismert német blogban találtam.

Jelen pillanatban, tehát két nappal a határidő lejárta előtt 254 – úgy tűnik elutasító – vélemény látható az oldalon. Enyhén szólva soványka eredmény kb. 450 millió európai polgárnál.

Forrás: ec.europa.eu / screen shot

Természetesen rosszindulatú összeesküvési elmélet lenne olyat feltételezni az EU vezetőiről, hogy suttyomban, a polgárok háta mögött akarnák bevezetni a hangzatos nevű “Új migrációs és menekültügyi paktum” programot, hiszen megkérdezték a népeket. Pech, hogy gyakorlatilag senki sem hallott erről.

Ön, kedves Olvasó és azok is, akiknek ezt a cikket megosztja, ismerni fogják a legújabb EU tervet, amelyet az “Európai Egyesült Államok” szupranacionális utópiájáért lihegő ellenzéki pártok előreláthatólag támogatni fognak.

A link itt érhető el és miután sajnos nem rögtön magyar nyelven jelenik meg, az oldal felső sorában angolról át lehet állítani magyarra.

Szívesen, nincs mit.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: 1.bp.blogspot.com

HND: A “bezzegsajtó” legendája, avagy hogyan buktatták meg német firkászok Ausztria kormányát?

Mindig meghatónak tartom külföldi politikusok és média-portálok kezet tördelő aggódását a magyar független (sic!) sajtó veszni látszó szabadsága miatt. Még groteszkebbek azonban azok a hazai haladár hangadók, akik lankadatlan szorgalommal, kvázi hajlongó alázattal osztják meg az általuk etikusnak, de leginkább tévedhetetlennek kikiáltott német “bezzegsajtó” cikkeit, amelyekben éppen hazánkat ekézik. A legtöbbször idézett, szerintük a bölcsek kövét kezükben szorongató sajtó-gigászok közé tartozik a német “Der Spiegel” és a müncheni “Süddeutsche Zeitung” (SZ), amely utóbbit már régóta “Alpen-Pravda”-ként becéz a német köznyelv. Az SZ valóságtartalma sokszor vetekszik az egykori szovjet mindenható újsággal.

Az elmúlt napokban robbant ki a minden skandalumot háttérbe parancsoló német sajtóbotrány, amelyben a Der Spiegel és a Süddeutsche Zeitung főszerepet játszottak.

Ha valaki azt hitte, hogy a korábban rendkívül népszerű Stern magazin 1980-as évekbeli blamázsát nem lehet lekörözni, az most megtanulhatja, hogy a gonzó*-zsurnalizmus bármilyen mélységű mocsárba lesüllyedhet (*gonzó = szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében). A magazin által megjelentetett állítólagos “Hitler napló” a Stern Waterloo-ja volt. Soha többé nem volt képes az újság korábbi renoméját visszaszerezni, miután egy hamisító hagymázas blöffjének bedőlt. Az esetről egy nagyszerű film is készült.

A tények: a 2019-s EU-választások előtt egy héttel a két német sajtóorgánum egy két évvel (!!!) azelőtt, titkosszolgálati precízióval előkészített és Ibizán, egy villában felvett videót hozott nyilvánosságra, amelyben Heinz-Christian Strache az osztrák Szabadság Párt (FPÖ) elnöke, kancellárhelyettes és Johan Gudenus FPÖ pártfunkcionárius, parlamenti képviselő erősen kompromittáló helyzetben, rengeteg alkoholos ital és további személyek társaságában látható. A pár perces videó azt akarta szuggerálni, hogy a politikusok egy állítólagos orosz oligarchanő korrupciós ajánlatát elfogadják.

Megszületett az Ibiza-gate legendája.

Az eredmény közismert. Az osztrák FPÖ rengeteget veszített a választáson, még többet azonban a koalíció felmondásával. Sebastian Kurz kancellár új választásokat írt ki, Strache és Gudenus lemondtak pozíciójukról. Angela Merkel, a német kancellárnő önelégülten nyugtázta a helyzetet, nem feledve egy öblös populistázást Strache-nak címezve.

Egy ilyen botrány logikus következménye, hogy az emberek, így a publicisták is, elkezdenek találgatni. Néhány használhatónak tűnő információ mellett a történet egyre bonyolultabbá vált és rossz krimire hasonlító mellékszálai miatt lassan elvesztettem a fonalat. Ezért is hallgattam az ügyről sokáig, mert követhetetlenné vált.

A teljes igazságot egyelőre még nem tudhatjuk, talán sose fog kiderülni. Annyi viszont bizonyosan megállapítható, hogy két szélsőbaloldali sajtóorgánum masszívan beavatkozott más ország belügyeibe, kriminális eszközökkel manipulálva egy mesterségesen létrehozott “információt”. Az időzítéssel tudatosan befolyásolták a másik ország választási eredményeit.

A videót 2017-ben, Ibizán, egy bérelt, titkosan bekamerázott és “poloskákkal” teleszórt házban vették fel. A két év alatt a több órás anyagot néhányszor már el akarták adni: egyszer egy anarchista-kommunista “művész” csoportnak, de nekik nem volt elég pénzük.

Később felajánlották a német állami tv, a ZDF-Neo csatornáján szereplő szalonkommunista, Jan Böhmermann nevű figurának. A komplett humormentes állami “komikus”, akit valaki, valamikor egy fatális félreértés folytán kamerák elé tuszkolt és azóta levakarhatatlanul ottmaradt, egy ausztriai díjátadáson közölte, nem sokkal a videószekvenciák nyilvánosságra hozatala előtt, hogy az osztrákoknál “atombomba fog robbanni”.

Ez, a dominánsan német szálakon futó médiális “atombomba” most visszafele sült el.

Az ügyben eljáró bécsi ügyészség, amely a parlamentáris vizsgáló bizottság mellett foglalkozik a háttér kibogozásával, végre betekintést engedett a videó további részeibe, többek között Strache ügyvédje számára.

A két német újság otromba, a politikus célzott lejáratására manipulált videója hamisítvány!

A csalimadár szerepét játszó fiatal nő, aki az orosz oligarchát mímelte, akármilyen hatalmas összegű fake-üzleteket ajánlott fel, azokat Strache és Gudenus – alkohol ide, vagy oda – határozottan visszautasították!

A vágatlan videóban elhangzott szöveg leirata németül és magyarul, miután az ál-oligarcha egy 270 millió eurós (!) korrupciós lehetőséget helyezett kilátásba (részlet):

Ja, aber das spielt’s nicht. (…) No way, mach ich nicht. Und bei mir nur gerade Geschichten, ganz gerade Geschichten.” – “Igen, de ez nem játszik. (…) No way, nem csinálom. Nálam csak egyenes történetek, egészen egyenes történetek.”

„Nein, nein. Aber jetzt sind wir ehrlich. Mit jedem anderen Scheiß machst du dich angreifbar und ich will nicht angreifbar sein. Ich will ruhig schlafen. Ich will in der Früh aufstehen und sagen: Ich bin sauber.“ – “Nem, nem. De most őszinték vagyunk. Minden más szarral csak támadhatóvá teszed magad és én nem akarok támadhatóvá válni. Nyugodtan akarok aludni. Reggel fel akarok kelni és azt mondani: tiszta vagyok”.

Ezeket a jeleneteket a német firkászok kivágták és a történetet úgy adták elő kultúrmarxista hegemóniájuk teljes tudatában, hogy a lehető legnagyobb károkat okozzák ezzel a választások előtt egy számukra “nem megfelelőnek” kikiáltott politikusnak, illetve annak pártjának.

A bombát meggyújtották, de a második, a még nagyobb bomba csak most robbant.

Ez már nem csak fake-news, nem csak megsértett sajtóetika, hanem tudatosan elkövetett bűncselekmény. Akkor is az, ha kvázi vészféknek anno beépítettek egy apró megjegyzést, miszerint a politikus nem ment bele a korrupcióba.

Egy éven keresztül nem engedték meg a teljes anyag megtekintését, a hamis hír viszont pillanatok alatt körbejárta a világot.

Lassan már hozzá kell szoknia néhány országnak, hogy német politikusok és a német egyen-média gonzói fontos választások előtt kéretlen tanácsokat osztogatnak idegen országok polgárainak.

Azzal, hogy aktívan belenyúltak a tavalyi EU-választásba, új szintet lépett a világnézeti dogmák diktátuma, amellyel német morál-fanatikusok másokat a “helyes útra” terelgetnének. Ehhez képest a Der Spiegel korábbi hamisítási ügyei, mint a díjakkal kidekorált Claas Relotius és további újságíróik esete, eltörpül.

Akit érdekel a hajmeresztően krimi jellegű, esetleges titkosszolgálati ügy ezernyi szála, az ITT sok érdekes, de leginkább megdöbbentő anyagra talál, német nyelven. (#Ibiza_gate eu-infothek.com)

A hazai szalonkomcsi megmondó bajnokoknak, akik párás szemekkel, már-már mint egy “Bibliának” kijáró alázattal idézik a Der Spiegel-t, vagy a Süddeutsche Zeitung-ot, sose feledve a “normális ország” esetleg “normális, független sajtó” megjegyzést velük kapcsolatban, üzenem, hogy a német kancellárnő minden évben magához hívatja a mainstream média vezetőit, s biztosan nem csak teára. Az adófizetők pénzéből egyre több nyílt és burkolt támogatást kapnak, mert az olvasottságuk rohamosan csökken. Bill Gates, a másik nagy filantróp alapítványa a Der Spiegel részére 2,3 millió eurót adományozott.

Magyarországon is próbálkoztak lejárató videóval, eddig nem sok sikerrel.

Volt, aki szex-botrány miatt visszalépett és volt olyan is, aki ugyan bűncselekményekről beszélt, fehér port szívott, de mégis hivatalban maradt. A legújabb eset, az “átlátszó.hu” rendezésében, sem érte el célját. Egyes politikai szereplők élesre töltött mikrofonnal hallgatják le egymást.

Nem fogják abbahagyni. Ebben biztos vagyok. Nagyon ocsmány időszaknak nézünk elébe.

Én szóltam.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: derstandard.at images

HND: A Sátán markában

A filantróp növendék, Alexander Soros “szoknyás” képe járta be a napokban a magyar közösségi médiát. Nyilvánvaló, hogy a “szivárványos napok” apropóján került elő ez a twitteres kép, amely még 2020. januárjában jelent meg az illető közösségi oldalain. Lehet nevetgélni, lehet szörnyülködni a fotón, kinek-kinek ízlése, vérmérséklete szerint. Csakhogy, a kép háttere egészen más, ahogy az a “szoknya” sem azt jelenti, amire első nekifutásban sokan gondolnak.

A Soros-ivadék a burmai (myanmari) férfiak nemzeti viseletében pózolt, aminek a neve longyi [loundzsi]. Ez a ruházat a környező országokban is régóta népszerűvé vált.

Forrás: elevenmyanmar.com Alexander Soros’ social media page shows his meeting with education minister Dr Myo Thein Gyi (A. S. közösségi média oladala az oktatásügyi miniszterrel történt találkozását mutatja)

A januári twitter-bejegyzésből értesülhetett a nagyérdemű, hogy a Nyílt Társadalom Alapítány fiatal helytartója visszatért “dolgozni” Myanmarba, ami egyúttal visszatérést jelent “lungi”-jához (amerikai átiratban). Nos, hogy mit is ért az általa munkának nevezett tevékenységen, arról már korábban is írtam. A fennmaradásáért, a nemzeti önrendelkezési jogáért küzdő nép a Sátán és az NGO-k markában. A “szoknyás” kép valójában erről (is) szól.

Amikor George Soros nyilvánosan “aggódni” kezd egy ország jövőjéért, akkor nem árt az összes vészjelzőt bekapcsolni. Így történt ez 2020-ban, a svájci Davos-ban megtartott Világgazdasági Konferencián is, ahol – többek között – a kelet-ázsiai Myanmar (Burma) sorsát taglalta és egyben drámaian ecsetelte a kínai gazdasági befolyás negatív hatását az országra. Gondolhatjuk, hogy nem véletlenül utazott a messzi országba a fia, pontosan egy héttel, tehát még időben, Xi Jinping, a kínai elnök hivatalos látogatása előtt. Sokadjára figyelhetjük meg, hogy a pénz-oligarcha és újabban a trónörököse is, ki-bejárhatnak a különböző országok, ill. nemzetközi szervezetek, mint az EU, vezetőinél. Tanulságos cikket közölt Soros junior megjelenéséről a myanmari eleven.com online portál, angolul.

A mesés és titokzatos Myanmar/Burma jelenlegi konfliktusainak megértéséhez érdemes visszatekinteni az ország újkori történetébe.

Sunrise landscape view with silhouettes of old temples, Bagan, Myanmar. (Martin M303) Forrás: cdn.theatlantic.com (napfelkelte a templomvárosban, Pagan/Bagan-ban, Myanmar)

Nem is olyan régen még majdnem mindenki buddhista akart lenni a fejlett nyugati világban. A hollywoodi sztároktól kezdve az egyszerű panellakókig ezrek és ezrek keresték a csakrájukat, miközben meditálva zümmögték az “om” transzcendentális hangját, várva a megvilágosodásra. A Dalai Lámát, mint alternatív megváltót, rocksztárként ünnepelték világszerte, aki a békét, a gyengédséget, az emberi jóságot és a lelki tisztaságot jelképezte. Karma, újjászületés, nirvána – ennyi elég is volt a közfogyasztásra alkalmas buddhizmus-light divatjának elterjedésére. S valóban, akármelyik ágát vizsgáljuk ennek a sokrétű filozófiának, amit a távol-keleti szerzetesek egy életen át tanulmányoznak, az alaphang végül is a békére, megnyugvásra való törekvés.

Aztán hirtelen mintha megváltozott volna valami.

A világsajtó egy ideje látszólagos megdöbbenéssel címlapozott egy addig majdnem feledésbe merült országról, a katonai diktatúrából 2011-ben éppen ébredező Myanmar (Burma) harcos és állítólag vérszomjas buddhista szerzeteseiről. A diktatúra évtizedeiben csak annyi információ jutott ki ebből a titokzatos, legendákkal tarkított országból, hogy a demokratikus aktivistanő, Aung San Suu Kyi tizenöt évig házi-őrizetben volt és a magát haladónak nevező világ eközben mindenféle díjakkal tisztelte meg munkásságát: a Nobel-díjtól kezdve az amerikai Szabadság Kitüntetésig, gyakorlatilag minden létező emberjogista plecsnit neki ítéltek és az ír rockzenekar, a U2 frontemberével, a professzionális világmegváltóval, Bonoval az élén még egy dalt is dedikált neki (Walk on), ami minden bizonnyal már egy lovaggá ütéssel is felér.

Nos, a mainstream egykori idolja már elég régóta politikai vezető pozícióban dolgozik országa és népe felvirágoztatására, de mostanság nem tülekednek érte a prominens sztárok. Aung San Suu Kyi ugyanis nem ítélte el a szegény, üldözött és kisemmizett “rohingya” nép elleni “atrocitásokat”, amikkel időközönként tele van a nemzetközi sajtó.

Kik ezek a “rohingyák”? Az újságolvasó maximum annyit tud róluk, hogy szegényeket elüldözték Myanmarból és különböző lélekvesztőkön megpróbáltak Ausztráliába eljutni, amely egy ideje nem hajlandó hajón érkezett migránsokat felvenni, ezért Nauru szigetére vontatja őket. Bangladesh viszont a bengáli öbölben található Thengar Char nevű szigetre telepítené le a “menekülteket”, akiket a “buddhista terror” fenyeget. Valóban? 

A buddhista erőszakmentesség tana eléggé pragmatikus, ami azt jelenti, hogy amíg lehet, nem szabad erőszakot alkalmazni, de végveszélyben nincs más út. 

Ha megnézzük a mai kelet, dél-kelet ázsiai országok egy részét, feltűnik, hogy a korábbi buddhista, hinduista országok jelentős része muszlim vallásúvá vált az idők folyamán, elsősorban az angol, valamint holland gyarmatosítás jóvoltából. A távol-keleti országok évek óta véres küzdelmekkel próbálják magukat megvédeni az egyre előretörő iszlámosítás ellen. Nem volt ez másképp Burmában sem, ahova az angolok telepítettek be Bengáliából (Kelet Pakisztánból, amiből Bangladesh lett) muszlimokat.

A többi ázsiai országban a kikötői városokból arab hajókon érkezőktől terjedt az ige (Indonézia, ami momentán a világ legnépesebb muszlim országa és Malájzia) olyan sikerrel, hogy ma már mindkét ország dominánsan szigorú muszlim országgá vált, hijabbal, kövezéssel, saria törvényekkel.

A maradék hindu népesség Bali szigetén, a turistaparadicsomban, lassan kisebbséggé válik. Nincs ez másképp Sri Lankán (Ceylon) sem, ahol a korábbi szingaléz, tamil konfliktusok mellett lassan, de biztosan egy muszlim probléma is növekszik. Ennek egyik drámai manifesztációja a 2019-es húsvéti merénylet volt Sri Lankán. Azt ma már csak a hírekből tudjuk, hogy pl. Afganisztán is buddhista ország volt valaha és ennek utolsó nyomait, a Bamyan-Buddha szobrokat a talibán 2001-ben robbantotta fel. Thaiföld és a Fülöp szigetek is keményen küzdenek az iszlám befolyás ellen.

Visszatérve Burmába, a “rohingya nép” nem csak az angolok miatt települhetett be, hanem a függetlenség óta százezrével jöttek be illegálisan Bangladeshből, rögtön külön jogokat követelve maguknak, lenézve a helybélieket, akik csak földművelők voltak. Mecseteikben az imámok felszólították a férfiakat a helyi nők, gyerekek megerőszakolására, megölésére.

Rendkívül szívszorongató eseteket említett Rick Heizman, amerikai publicista, a SCRIBD-en megjelent tudósításaiban, aki évekig élt a helyszínen és felesége is az ú. n. rakhine buddhista kultúrából, az egykori mesés Arakan (Myanmar) birodalomból származott. Heizman részletesen foglalkozik a Human Rights Watch (milyen meglepő, hogy ez is egy Soros “aktivista” szervezet…) dicstelenül hazug, aljas szereplésével a világ közvéleménye előtt*, amelyben a buddhista őslakosságot és kétségbeesésükben a muszlim terror ellen fellépő szerzeteseket démonizálva, akár kitalált szatellita felvételre is hivatkozva próbálja a világgal elhitetni, hogy a szerencsétlen rohingya erőszakolók és gyilkosok a valódi áldozatok. (*Lassan már megszokottá válik, hogy a jeles filantróp NGO-inak viselt dolgairól tanúskodó linkek “kitörlődnek”, így történt a HRW dokumentumokkal is – HND). Rick Heizman összes létező közösségi média oldalát megszüntették, saját online portálját lekapcsolták, s csak a SCRIBD-en megjelent anyagok láthatóak. Még.

2017-ben megjelent a német zöldek egyik prominens képviselőjének  aki egyúttal az “LMBT + sok betű” mozgalom szószólója  felhívása a német kormány felé. A nevét csak a kezdőbetűkkel jelzem, mert több ezer eurós bírsággal jár, ha a feljelentgetős figura, aki amúgy a tolerancia, szabadság és emberi jogok felkent harcosa hátterét bárki, nálam híresebb személyek is akár, taglalják. Ez az úriember, nevezzük mondjuk V. B.-nek, az 1980-as években könyvet írva követelte a gyerekek és a felnőttek közötti egyetértésen alapuló szex legalizálását, amelyet ma már tagad (13 ezer euró a bírság, ha valaki ezt emlegeti!). Az illetőt 2016. márciusában a berlini rendőrség véletlenül elkapta, amikor nem csekély mennyiségű chrystal meth nevű szintetikus droggal a zsebében egy díler lakását elhagyta, nem messze a berlini kiskorúak strichjétől. Ahogy ilyenkor újabban szokás, történetünk hőse eléggé puhára esett, sőt, parlamenti mandátumát sem kellett leadnia. A chrystal meth egyébként a berlini soknemű party-nép alapanyaga, amivel a legkegyetlenebb aberrációkat is el lehet viselni – állítólag.

Ott tartottunk tehát, hogy ez az aktívan politizáló szubjektum felszólította a német kormányt nagyszámú “rohingya menekült” Németországba, tehát egyúttal Európába, történő direkt beszállítására, különgépekkel (!), megmenekítve őket ezáltal a “vérszomjas buddhisták” genocídiumától, azaz “népirtásától”. Az merő véletlen, hogy Soros már 2015-ben a holokauszt áldozataihoz (sic!) hasonlította a “rohingya népet”, és az is, hogy az illusztris zöld politszimuláns jó ismerőse a Soros-klánnak…

Angela Merkel, aki mint tudjuk, 2017-es csúfos választási kudarca dacára még mindig “világkancellárnő”, sőt egy ideje a szabad világ vezetője, rögtön felszólította a Nobel-díjas myanmari ikonikus politikusnőt, Aung San Suu Kyi-t  aki már nem volt annyira médiakedvenc, mint házi-őrizete idején  a “rohingyák” elleni atrocitásoktól való elhatárolódásra, miközben 60 millió eurót utalt át Bangladesh-nek, a menekültek megsegítésére. Ausztrália, amely viszont semmiképpen nem akar befogadást, s inkább egy távolabbi szigeten parkoltatja őket, fejenként 20 ezer dollárt ajánlott fel a “rohingyáknak”, ha visszatérnek Myanmarba (Burmába).

Kik ezek a “rohingyák” és mit akarnak? Ahogy említettem, az angol gyarmatosítás jóvoltából, 1891 óta szivárogtak be bengáli muszlim telepesek Burmába, három nagyobb hullámban, amely beszivárgás a későbbi műállam, Bangladesh (egykori Bengália, a világ legsűrűbben lakott országainak egyike) túlnépesedési hozadékaként egészen az 1990-es évekig folytatódott, illegálisan. Ez eleve ellentmond az általuk terjesztett legendának, miszerint a korábbi Arakan, jelenleg Rakhine (Rakhaing) tartomány mindig is az ő országuk lett volna. Először az 1960-as években nevezték magukat “rohingyáknak” a burmai kormány ellen lázadó muszlim telepesek (tehát rakhine-inek, Rakhinéből származónak) és a világsajtó csak az 1990-es évektől vette át ezt, a muszlim rebellisek által kreált meghatározást.

Olyan, hogy “rohingya nép”, nem létezik, ugyanúgy, ahogy “palesztin nép” sem. Ez utóbbit gyakorlatilag a német balliberális “Der Spiegel” magazinnak köszönhetjük, amely 1968-ban Jasszer Arafattal, a később Nobel-díjjal kitüntetett terroristával készített interjút a PLO, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet Kuwaitban (!) történt megalapítása után. Ebben az interjúban beszélt először Arafat az “arab nemzetről”, amely definitív mind a mai napig nem létezik, valamint a történelmi Palesztina területén található, vándorló arab törzsekről, mint “palesztin lakosokról”. Ugyanúgy, ahogy etnikailag sem a “rohingya”, sem a “palesztin nép” nem tekinthető önálló népcsoportnak, még kevésbé nemzetnek, mindkettő hatalmas propagandával, kívülről, tehát külföldről jövő segítséggel próbálja igazolni területi igényeit egy másik országgal szemben. A közelmúlt történelmének fintora, hogy pontosan azok az erők, amelyek a nemzeteket, a nemzeti öntudatot és ezzel egyidejűleg a népeket védő határokat akarják szisztematikusan lerombolni, azok eszkábálnak össze immáron egy másik, nem létező etnikumot! Ami nem csak egy újonnan kreált népet jelent, hanem annak területi igényeit is magában foglalja az általuk kiszemelt és benépesített országgal, országrésszel szemben. Az már teljesen véletlen megint, hogy a “béke vallása” a főszereplője e két folyamatnak. Újkori nép-gyártás...

Burma/Myanmar döntő többségében buddhista lakossága évtizedeken keresztül szenvedett a bengáli muszlim terror alatt, miközben látták és ismerték a környező dél-kelet ázsiai országok sorsát az iszlamizáció következtében. Egy ideje reagálnak, mert egy buddhista, a világ leghumánusabb, legszelídebb vallásának követője csak mint ultima ratio, azaz végszükség esetén alkalmaz erőszakot.

Myanmar lakói reagálnak a természetüktől idegen, brutálisan magas népszaporulatra, felgyújtott falvaikra, megerőszakolt asszonyaikra, gyerekeikre, lefejezett, szétbaltázott fejű szerzeteseikre és – ismétlem – gyerekeikre. Az állítólag “vérengző szerzetesek”, akiket ráadásul nacionalistáknak cimkéznek (jé, tényleg???), valamint az egyszerű burmai nép kiválóan együtt tudott és tud élni az ország második legnagyobb vallási csoportjával, a keresztényekkel, illetve a hinduistákkal. Ha a buddhisták – nagy hirtelen – olyan erőszakos, vérre szomjazók lennének, akik nem tűrnek meg másokat maguk mellett, akkor miért pont a keresztényeket, vagy a diaszpórában előforduló hindukat tolerálják? Miért tudnak évszázadok óta békésen velük együtt élni, miközben a magukat újabban “rohingyáknak” nevezőkkel ez lehetetlen?

Akik százezres nagyságrendben menekültek Myanmarból és akikről a világsajtó könnyzacskókat birizgáló képeket közölt szinte naponta, minden bizonnyal nem bűnösök – egyenként. Összességében azonban nem lehet kinyomozni, ki és kiket mészárolt le, kik azok, akik a legnagyobb büntetést is megérdemelnék. Egy régi kultúrájú nép nem akar a továbbiakban a betolakodók atrocitásaival együtt élni.

A konfliktus háttérben nagypályások játszanak, akik a “rebelliseket” ellátják fegyverrel, logisztikai eszközökkel. Itt kerül a képbe a Soros-klán, amely tíz millió dollárral támogatta a “rohingya” szervezeteket és aki 100 (száz!) NGO-t pénzel Myanmarban. Soros egyébként már 2003. óta jelen van az országban, ami akkor még bőven katonai diktatúra volt. Ugyanúgy, ahogy az apartheid idején is Dél-Afrikában.

A Google-ban számtalan rohingya érdekvédelmi szervezet található világszerte és az őket támogató országok listája is hosszú. A síró kisgyerekek, félvak öregasszonyok és a vízi lélekvesztőkről közölt drasztikus propaganda képek pontosan azt a célt szolgálják, hogy egy nem létező nép keserveit a világ közvéleményének eladják és újabb, még kevésbé integrálható muszlim bevándorlókat a fejlett országok nyakába sózzanak.

Forrás: deutschewelle.de A cikkhez való képet szándékosan választottam ki, harsány, klikkre vadászó illusztráció helyett. Elsősorban olvasóimat akarom védeni a Google-n található propaganda, vagy a brutális valóságot ábrázoló fotók ellen. Bárki megnézheti ezeket, ha a célszavakat: “Myanmar, rohingya, buddhist monk” beírja. Az általam közölt kép pikantériája, hogy ezt a német “Deutsche Welle”, világszerte fogható rádióállomása tette közzé, “Rohingyák ellen heccelő buddhista szerzetesek” címmel. 

Közismert, hogy filantrópék egyik jól bevált módszere, az általuk kiszemelt ország / országok nemzetiségi, nyelvi, vallási konfliktusait szervezeteik segítségével kiélezni, káoszt, alkalmasint akár fegyveres összetűzést, polgárháborút provokálni.

Már 2003-ban ismertetett az amerikai privát gondolatgyár, a “Council on Foreign Relations” egy Burmára vonatkozó tervet, amelyben társadalmi változásokat követeltek az országtól. A gondolatgyár alapítója David Rockefeller, tagjai között található George Soros és az elmaradhatatlan Henry Kissinger. Ahhoz képest, hogy ez egy magánszervezet, befolyása az amerikai külpolitikára, így a külügyminisztérium döntéseire is, számunkra elképzelhetetlenül hatalmas.

A sok látható és láthatatlan beavatkozásnak azonban korántsem emberjogista háttere van, hanem, mint már annyiszor, kőkemény gazdasági érdekek versenyét figyelhetjük meg. A sokat szenvedett Rakhine (Arakan) állam partjánál 2004-ben hatalmas szénhidrogén és földgáz területet fedeztek fel. Kína, amely addig is sokat invesztált Burmába, kőolaj és földgázvezetékeket épített az ásványi kincs kiaknázására, továbbá egy különleges gazdasági övezet létrehozásán szorgoskodik.

Csak halkan jegyezném meg, hogy függetlenül a kínai vezetésről alkotott véleménytől, a délkelet- és kelet-ázsiai országokban tapasztalható kínai gazdasági befolyás a hasonló kulturális és történelmi hagyományok alapján sokkal logikusabbnak tűnik, mint az ezekre az országokra egyáltalán nem jellemző “nyitott társadalom”.

A globalista felfogás szerint azonban a túl nagy kínai gazdasági befolyást akadályozni kell és ilyesmire kiválóan alkalmas például az etnikai konfliktusok további hergelése. Erről a feledhetetlen Lovas István – Isten nyugosztalja! – tudósított a német nyelvű Epochtimes portál cikke alapján. Az eredeti cikket, német nyelven, ITT olvashatjuk.

Amikor a Soros-palánta 2020. januárjában, longyi-ban pózolva a myanmari munkájáról tudósított, akkor minden bizonnyal erre a tevékenységre gondolt.

Kedves Olvasó, gondolom, Ön is látja már, hogy nem a “szoknya” volt a képen a főprobléma.

Forrás: thutatravel.com Monywa / Myanmar

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Myanmar-visa-feautured outlookindia.com

A publikáció korábbi cikkeim ITT és ITT felhasználásával készült.

HND: A genderisták alkonya

Elöszó

A hazai köztudatba csak néhány éve került be a “gender” fogalma, holott a felszín alatti bomlasztás a “nemek egyenlősége” nevében több évtizedes múltra tekinthet vissza. Amikor először publikáltam ebben a témában, csak marginálisan érintettem a gender-őrület egyik legmérgezőbb hatását: a gyerekek tudatos elidegenítését saját születési nemüktől és saját családjuktól, illetve a gyerekek korai szexualizálását. Az elmúlt pár év nemzetközi tapasztalatai azonban leghátborzongatóbb rémálmainkon is túltettek.

Feltétlenül szükségesnek tartom az újabb információkkal kiegészített tanulmány közzétételét. Nem véletlen, hogy az augusztusra áthelyezett “büszkeségi” dzsembori előtt hívom fel a figyelmet a gender-mánia destruktív hatására. Egy – még – előkészületi fázisban lévő cikkem tartalmának jobb megértéséhez is hasznos lehet a gender-tanulmányok történetének, alattomos, sokszor önkéntelenül is tragikomikus módszereinek felelevenítése.

Forrás: CSD Berlin stuttgarterzeitung.de

“Azt hitted viccelnek, mikor a kényszerzubbonyt húzták rád, mert átlagosan normálisnak tartottad magad.” – HND

Hatalmas vihart kavart fel anno a magyar kormány szándéka, amely a hazai úgynevezett “gender-tanulmányok” finanszírozását beszüntetné, a többségi társadalom számára haszontalan, nem tudományos, hanem ideológiai alapokon nyugvó ál-tudomány közpénzekből való támogatottságának indokolatlansága miatt. Rengeteg pro és kontra érvet olvashattunk a témában, de a leggyakrabban elhangzott vélemény, amely szerint a gender-tanulmányok témája elsősorban a nők társadalmi szerepével, egyenjogúságával foglalkozó tananyag lenne, gyakorlatilag téves, illetve félrevezető. Az sem indok az állami támogatásra, hogy csak kutassanak a magukat tudósoknak nevezők, aztán majd eldöntjük, mit kezdjünk az eredménnyel.

A genderizmus története

Az első áldozat egy kisfiú volt, aki Bruce (később David) Reimer néven, 1965. augusztus 22-én, Winnipegben, Kanadában látta meg a napvilágot, egypetéjű ikertestvérével, Briannal egyidejűleg. Hat hónapos korában egy fitymaszűkület műtéti eltávolítása miatt David pénisze menthetetlenül elroncsolódott. Egy John Money nevű, magát szexológusnak és tudósnak tituláló egyed javaslatára a már 22 hónapos kisgyerek szülei beleegyeztek a fiú operatív szexuális “átszerelésébe” és 12 éves korától női hormonokkal való kezelésébe. John Money nevét a “PEDOkrácia hatalma” című publikációmban is említettem. David/Bruce-ból Brenda lett. A “tudós” Money az ikrek fejlődésén akarta bebizonyítani, hogy a születéskor nyilvánvalónak tűnő biológiai nem korántsem határozza meg az emberek szexológiai besorolását, hanem a társadalmi befolyás, a nevelés az, amely a nemeket “konstruálja”.

Az ügy nagy port kavart fel, dokumentációk, könyvek jelentek meg róla, az immáron “Brenda” névre hallgató, átoperált, majd később mégis Davidként élni akaró ember, aki újra férfi szeretett volna lenni, életéről. David a sok megpróbáltatás után 2004. május 4-én, 38 évesen öngyilkos lett, nem sokkal ikertestvére, Brian, máig sem tisztázott körülmények közötti halála után. Az anyjuk szerint még mindkét fiú élhetne, ha nem vettek volna részt ebben az emberkísérletben.

A genderizálási téboly első lépései ugyan inkább egy frankensteini laboratórium hagymázas horror vízióját idézik, de mint később látni fogjuk, a társadalom radikális átalakításának egyik legfontosabbnak kikiáltott eszköze – az 1990-es évek közepe óta ENSZ és EU doktrína (!) is egyben -, amely az ilyen egyedi eseteknél is nagyobb károkat képes okozni. Nem árt tisztában lenni azzal, hogy Magyarország az EU-ba történő belépésével kvázi ezt az elméletet is elfogadta.

Az évszám olvastán hirtelen felkaphatja a fejét a nyájas olvasó. Nem, ez kérem nem elütés! Jól látták, sőt a gender-témát először 1985-ben, a Nairobiban megtartott, az ENSZ által szervezett 3. Nők Világkonferenciáján említették, majd 10 évvel később Pekingben dolgozták ki részletesen ezt az agendát a 4. Világkonferencián. Mégpedig a meghosszabbításban, mikor már a kisebb országok képviselői, amelyekről feltételezhető, hogy tradicionálisan család- és gyerekpártiak, kénytelenek voltak elutazni, mert szegény nemzetek lévén nem engedhették meg maguknak delegációik maradását. Ravasz nem?

Miért csak kb. 2014 óta tud erről a nagyérdemű, illetve annak tájékozottabb része? Na és a tömeg? – kérdezhetné bármelyik ország polgára, így egy magyar is. Joggal. A válasz lehangolóan egyszerű: a “nemek egyenjogúsága” címkével ellátott, úgynevezett harmadik hullámos radikálfeminizmus és a társadalom legkisebb egységét, a családot megcélzó, ellentmondást, vagy kritikát nem tűrő, “tudományos” álruhába öltözött szemfényvesztés, amelynek deklarált indítéka a hagyományosan heteroszexuális családok tönkretétele, először egy működő infrastruktúrát követelt magának.

Szabadjegyet akart a megkérdőjelezhetetlenségre, sőt, az ellenkező nézetekkel fellépők általános megbélyegzésére, valamint leginkább az adófizetők által szponzorált kimozdíthatatlanul biztos államhivatalnoki állásokra. A genderizmus a népek, parlamentek, tehát az egyes országok polgárai háta mögött csempészte be magát, a közösség által gyakorlatilag láthatatlanul fészkelődött be a világ egyetemeinek szervezeteibe, az ott oktató egykori ’68-as, mára már megőszült generáció hathatós segítségével.

A címke természetesen és megtévesztően “igazságosnak” tűnik: a férfiak, nők és mindenféle kisebbség egyenjogúsága. Ki az, aki a mai világban ilyesmi ellen emelné fel a szavát? A valódi cél azonban, a társadalom eddig ismert formáinak, továbbá a természettudományok korántsem tudományos alapokon, hanem “érzéseken”, kijelentéseken, diktátumokon történő lerombolása.

Egy maroknyi fasisztoid, ellenvéleményt nem tűrő, konkrét valódi életre, igazi munkára képtelen, döntő többségében női réteg vette át a hatalmat. Olyanok, akik a klasszikus nézetű anyákat, asszonyokat lenézik, miközben privát neurózisaiknak, férfigyűlöletüknek és gyerekellenességüknek idegen szavakkal tarkított, normál emberek számára szinte követhetetlen, empirikusan bizonyíthatatlan – mert nem létező – téziseit öntik a nyakunkba. A vallási szekták, vagy az egykori marxizmus-leninizmus egyetem tanai voltak ennyire megkérdőjelezhetetlenül bebetonozottak.

A módszerek

“Az 1920-as évekig nemi sokszínűség volt jellemző, majd a nácik bevezették a többségi kétneműséget, amit mind a mai napig tanítanak biológiában” – bumm! Porzó és bibe? Hím és nőstény? Férfi és nő? Ugyan kérem! A születési anyakönyvi kivonattól az útlevélig számontartott nemem, ami alapján léteztem egész életemben, azt nem a kromoszómáknak és testi megjelenésemnek köszönhetem, nem! A nőneműségemnek egy fura bajszú, osztrák származású, foglalkozására nézve sikertelen festő, diktátor és háborús bűnös az oka!

Nem, nem zavarodtam meg, hanem szó szerint idéztem egy német, magát homoszexuális férfinak valló – ami lehet, hogy közben változott – gendertudós szavait, aki ráadásul biológiát is tanult és tanít. A nevét nem szabad leírni, mert nálam jóval prominensebb tollforgatókat, akik az illetőt nyilvánosan kritizálni merészelték, beperelt, hatalmas összegű kártérítéseket bezsebelve az elviselt lelki trauma miatt.

Ez egy alapdogma a gender-szektánál, ami röviden annyit jelent, aki a természettudományok, ebben az esetben biológia, kézzelfoghatóan és többszörösen bebizonyított igazságaiban hisz, az radikális jobboldali maszkulinista (férfipárti), elnyomó szemléletű rasszista, hetero, valamint nő- és kisebbséggyűlölő népség. 

Ezzel szemben állnak a morálisan magasabb rendű, baloldalian emancipált Emberek (igen, nagy E-vel), akik tagadják a biológizmus, azaz a reakciósan elavult tudományoskodások nézeteit, mert ők a patriarchák által diktált szellemi mocsárba vulgo természettudomány szintjére nem ereszkednek le.

A fent idézett egyed szerint még a nők definitív gyerekszülésre, utódkihordásra és annak táplálására képes teste is csak biológisztikus tévhit, hiszen a nők/párok kb. 15 %-nak nincs gyereke. S mindez elég indok is számára, hogy megtagadja az alapvető anatómiai tényt!

“A férfi és női elsődleges nemi szervek sem láthatóak a hétköznapi életben, hiszen azokat legtöbbször ruha takarja el, tehát a férfi és női kategóriába való organisztikus (szervi) besorolás téves, és a társadalom kényszeríti ezt a skatulyát a (szerinte!) sokneműséggel bíró alanyokra.”

Huh! Mint említettem volt, az illető egy német biológus és genderológus, egyetemi professzori besorolásban és kiváltságokkal, egy, az immáron kb. 250-300 közül, akiknek 98 százaléka nő, és nem mellesleg szinte mindegyikük radikálfeminista leszbikus. Korábban utaltam arra, hogy a gender-szekta a választók, a parlamentek, tehát a nép háta mögött települt be a nyilvánosság számára érzékelhetetlen módon az egyetemi beltenyészetekbe.

A társadalom nagy többsége mind a mai napig nincs tisztában a gender-mainstreaming miértjével és tartalmával. Maximum a német és más nyelvek feminizáló, majd a queer identitásokat (amelyek érintettjei csak ezrelékben kifejezhetőek a milliós többség viszonyában) is jelezni akaró, lassan kötelező jellegű nyelvi és nyelvtani bukfencek által tapasztalják a változásokat. Ez azt jelenti, hogy újabban gyakorlatilag olvashatatlanná váltak bizonyos szövegek a hím-, nő- és semlegesnemű nyelvtani szabályok komplett átépítésével, a szóközbeni – / _ / * jelek alkalmazásával, egyes szavak felismerhetetlenségig eltorzított változataival.

Én személy szerint mindig hálás voltam magyar anyanyelvemnek, annak utánozhatatlan gazdagságának, más nyelvekre szinte lefordíthatatlan, nagyszerűen plasztikus képszerűségének. Nekünk, magyaroknak mindig is a feje tetejére kell állítanunk belső nyelvi logikánkat, mikor egy idegen nyelvet tanulva tapasztaljuk a nyelvtani “nemek” kihatásait akár egy egész mondatra. Ezért örülök annak, hogy a magyar nyelv éppen egyedülállósága miatt a genderizálási pusztításra – még – alkalmatlan.

Azok a pancserek azonban, akik más, szintén gazdag és sokoldalú nyelvet a genderizmus lingvisztikai igájába kényszerítenének, abból a fatális tévedésből indulnak ki, hogy a “nyelvtani nem” egyenlő lenne a szexussal, tehát a biológiai nemmel. Ez definitív nem igaz, ahogy az egész gender-ideológia is egy empirikusan bebizonyíthatatlan luftballon.

A genderizmus kéz a kézben járva a radikálfeminizmussal egy demagóg konstrukció a gyökértelen, családtalan, hagyományok- és emlékezet nélküli, magyarán történelemmentes, magának való, így könnyebben manipulálható és irányítható arctalan egyen-fogyasztó, ámde mélyebben már nem gondolkodó tömeg felülről, azaz a háttérből való létrehozásának eszközeként.

A gender-szekta hatalma

A tudás fellegvárai, az egyetemek, amelyek hivatása az arra érdemeseknek, tehát akik – elvben – egy alkalmassági szűrésen megfeleltek, a jövő vezetőinek, értelmiségének magas szintű kiképzése, valamint egy ideológiamentes és a társadalom fejlődéséhez, ill. fejlesztéséhez nélkülözhetetlen szabad kutatás biztosítása.

A fanatizmusában, kirekesztőségében és dogmatizmusában páratlanul semmitmondó, de azt annál komplikáltabb és szinte követhetetlen szavakkal kommunikáló genderizmus, amelynek “professzorai” szinte kivétel nélkül a demokratikus alkotmányoknak ellentmondó, radikálfeminista alapon bevezetett “női kvóták” alapján kerülnek ebbe a pozícióba, ma már egy világszerte (adó)milliárdokkal támogatott üzlet. A haszonélvezői olyan kifejezetten csak fehér és heteroszexuális férfiakat gyűlölő, vagy szintén heteroszexuális, de a hagyományos női szerepet, családot preferáló nőket lenéző, gyerekeket kiskoruktól kezdve szexuális objektumként kezelő személyek, akik a tudomány templomát, az egyetemet, a saját be nem vallott pszichózisukat, neurózisaikat, a többségi társadalomban való életképtelenségüket kezelő “terápiás centrummá” degradálják. Olyan fanatikusok, akik a világ legfejlettebb országaiban még mindig a patriarchák uralmáról papolnak, miközben az ottani nők hatalmas gazdasági, társadalmi és politikai befolyással rendelkeznek.

Mit keres a genderkutatás – amely a legminimálisabb tudományos igényeket sem képes kielégíteni – az egyetemeken? Nem árt tudni, hogy Norvégia volt az első ország, amely az évi kb. 60 millió eurónak megfelelő állami támogatását a gender-fakultásoktól megvonta, azzal az érvvel, hogy ez nem tudomány és nincsen társadalmi haszna.

Milyen konkrét eredmények születtek eddig a gender-tanulmányokból általánosan a többi tudományra is kivetítve? Semmi, hiszen a klasszikus tudományokban használt vizsgálati, kísérleti, bizonyítási módszerek ismeretlenek, sőt kifejezetten tilosak a genderistáknál. Ilyesmiről vitatkozni sem hajlandóak, mert dogmáik vitathatatlannak tekintendőek. Főleg, ha a vitapartnert eleve a rasszista, LMTBQ-, nő-, rokkant- és színesgyűlölő patriarchátus képviselőjének tekintik, akinek még vita útján sem szabad nyilvánosságot adni. Avagy tekintsük tudományos véleménynek például azt, hogy:

“A nők jobban megértenék a matematikát, ha azt nem a patriarchátus találta volna ki…”, vagy netán “Az elnyomó ciszheteró patriarcha (vulgo technikus) szándékosan úgy állítja be a terem mikrofonjait női előadók részére, hogy így a nők beszédhangja kellemetlenül magas és rikácsoló legyen…”

Na ugye.

Milyen károkat okozott eddig a tudományoknak a gender-sarlatánság? Rengeteget, hiszen egy szintre emelték ezt az átnevelésre kitalált kuruzslást a valódinak tekinthető tudományokkal. A helyzet lassan odáig fajult, hogy egyes országokban csak akkor lehet természettudományos kutatásokra állami támogatást igényelni, ha a kérelembe belecsempésznek némi gender-szagú tézist is.

Miért lehet a genderfakultásokon jól fizető professzori állásokat a kötelező női kvóta alapján elnyerni, majd utána követelni pl. a professzornő helyett a kimondhatatlan “professx” megszólítást, mert az illető hirtelen nemtelennek érzi magát? Ugyanez a professx olyan szemináriumokat tart, ahol önsajnáló kollektív köldöknézésen, és a társadalom szexizmusa miatti kórusban való panaszkodáson kívül intervenciós napokat szerveznek a szupermarketekben található, szerintük maszkulin (férfipárti) áruk “láthatatlanná” tételére. Magyarán a polc hátterébe való eldugására és a femininnek tekintett produktumok láthatóságát növelendő, azok előtérbe történő átrámolására. Ezért már érdemes évi 250 ezer euró jövedelemért professx-kodni nem?

Mi a tudományosság a gender-tanulmányokban? A példák, amelyeket eddig eredeti anyagokra, kinyilatkozásokra támaszkodva bemutattam, azok a jéghegy csúcsát illusztrálják és önmagukért beszélnek. Szexizmusról panaszkodni, miközben a szexet állandóan valamilyen formában előtérbe tolva, összehallucinált nemekről értekezni, követelve az összes, tehát a két (!) biológiai nem megszüntetését – ez lenne a tudományosság? 

Hermafroditák nem jelentenek külön nemet. Ez egy genetikai ritkaság a férfi és a női nemi szervek egy emberen megjelenő anomáliájával.

A legnagyobb bűn mégis a gyerekek indoktrinálása, amely az óvodától a középiskoláig nem csak a fejlődésben lévő személyiség deformálására, hanem a pederasztia ill. pedofília régóta szándékozott és eddig sikertelen, “hátsó ajtón” való bevezetésére céloz. A gender-szekta társadalmi átnevelő tevékenységének következményeként a nyugati világban teljesen elfogadottá, sőt, politikailag támogatottá vált kiskorúak nemváltoztató operációja, az összes hormon-bomba alkalmazásával, akár szülői beleegyezés nélkül.

Az 1970-es, ’80-as években kerültek az érdeklődés középpontjába a traveszti-show műsorok, amelyek, kilépve az éjszakai bárok szubkultúrájából, meglehetősen gyorsan az állami tv-adóknál is adásidőt kaptak egy széles közönség szórakoztatására. Én is láttam, sőt ismertem is ilyen szereplőket és senki nem gondolt arra, hogy a nyitás lesz majd a kisebbségi identitási mozgalom kezdete. Tény, hogy közülük nagyon sokan tehetséges énekesek, táncosok voltak, akik a magánéletben szinte felismerhetetlenül egyszerű, hétköznapi benyomást keltettek.

Csakhogy a “travik”, akiket régóta “Drag Queen”-nek hívnak, nem maradtak meg a show világában. Egy ideje megjelentek az óvodákban, iskolákban meseolvasó performansszal “szórakoztatni” a kicsiket.

Forrás: storage.googleapis.com

Vagy a nagy feltűnést keltett szörnyeteg, aki a Michelle Obama könyvtárban jelent meg:

Forrás: pcdn.com/ michelle-obama-library

Egy ideje azonban gyerek “Drag Queen” sztárokat ünnepel a nyugati média, milliós videó-nézettséggel, követőkkel és ez már nagyon tudatos gyermekrontási kategória, teljesen legálisan…

Gondoljunk erre kérem, ha a főváros utcáit ismét ellepik a “szerelem nem ismer kort” szövegű plakátok.

Végül egy rövid anekdota: 2014-ben a világ egyik legszegényebb országába, az afrikai Beninbe keresett egy német állami segélyszervezet genderistákat kiküldetésre. Ebben a maláriától, AIDS-től, dengue-láztól és mélyszegénységtől szenvedő országban a legsürgősebb feladat nyilvánvalóan a német gender-tanácsadók megjelenése volt. A cél: adaptáltatni a maszkulinizmus elítélését, a genderkompetenciát (sic!) és a szexizmus elleni harcra tanítani a nagyérdeműt, megmagyarázva egyúttal a kb. 50-60 szexus (nem) jelentését.

Nem gyógyszereket, betegségmegelőző eszközöket, nem kutakat, netán egészségügyi berendezéseket, mint pl. vécét, vagy mosdókat, nem tanárokat, akik írni-olvasni tanítanának és nem is infrastrukturális javakat, anyagokat vittek Beninbe segítségként, hanem gender-tanácsadókat, akik feltehetőleg az ottani halászoknak, a mogyoró- és gyapotszedőknek referáltak a genderkompetens viselkedésről. A genderista újgyarmatosítók cinizmusban valóban verhetetlenek. Végül is sokkal felemelőbb érzés a gender-ideológiától megvilágosodva, semmint tudatlan ciszheteró maszkulinistaként például maláriában meghalni…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: CSD NYC farm4.staticflickr.com

Az eredeti cikk itt jelent meg és a PS is szemlézte.

HND: A haldokló szivárvány

Előszó

Mandela, vagy Mengele? Botcsinálta hazai politszimulánsoknak gyakorlatilag mindegy lehet, hiszen aki ma Budapesten, ki tudja milyen elgondolásból, Mandeláról akar teret, vagy utcát elnevezni, az a legnagyobb jóindulattal is csak egy ostoba, tudatlan személynek tekintendő. Ebben a 2018-ban írt és most felfrissített cikkemben Dél-Afrikát mutatom be. A kontinens legfejlettebb és leggazdagabb országa 2018-ban jutott el arra a mélypontra, hogy a világ egyik legszebb fekvésű, kiváló éghajlatú városa, Fokváros 2018. közepére víz nélkül maradhatott volna.

A várva várt eső annak idején ugyan megérkezett, de maga a tény, hogy a korábban jól működő infrastruktúra hanyagság, hozzá nem értés miatt felmondhatja és sorozatosan fel is mondja a szolgálatot, az szimptomatikus volt és mind a mai napig szimptomatikus maradt erre a maradék gazdagságát lassan felélő, különleges adottságú országra.

Messze van? Minket biztos nem érint a problémájuk? Akik figyelmesen olvasták előző cikkeimet, azok tudják: Dél-Afrikában egy előre megkomponált etnikai káosz főpróbája zajlik egy ideje, amely jelenleg az USA területén folytatódik és minden bizonnyal az európai kontinens sem lesz kivétel. Az apokaliptikusnak tűnő események felgyorsultak.

“A kisfiú megolvadt bőrét alig tudtuk lekaparni a kád széléről […]” – dél-afrikai helyszín-takarítónő nyilatkozata egy kiirtott farmer család otthonában látottakról (2017)

“Liberté, égalité et fraternité”, azaz: szabadság, egyenlőség, testvériség volt a mottója a Nagy Francia Forradalomnak, amelynek jegyében nem csak az uralkodókat és az arisztokratákat, hanem például a Vendeé megyében élő parasztokat is kiirtották 1793 és ’94 között. Egyes becslések szerint közel kétszázezer embert, akik a forradalomároknak ellenálltak. Gáz, arzén és vízbefojtás dívott az emberjogisták akkori repertoárjában, továbbá a meggyilkolt emberek bőrét lovaglónadrágként, az emberzsírt kocsikenőcsként hasznosították. Ezt a genocídiumot még több is követte az emberiség újkori történelme során. Az esetek döntő többségében valamilyen morális savtól csöpögő, magasröptű idea nevében sikerült néhány millió ember életét kioltani. Ebbe a kategóriába sorolom nem csak a nemzetközi, hanem a nemzeti szocialisták áldozatait is. Mindig találtatott egy maroknyi ideológus, akik lediktálták, milyen életformára kell – szerintük – az egyszerű földi halandókat kényszeríteni.

Hogy a sokat szenvedett afrikai kontinens lakóinak se legyen jobb, felszabadították az ott élő embereket. A demokrácia, emberi jogok, szabadság, egyenlőség és testvériség nevében még egy kvázi Istenként tisztelt hőst is adtak nekik, Nelson Mandela személyében.

A Mandela által propagált “Rainbow Nation” (Szivárvány nemzet), Dél-Afrika, a kontinens legfejlettebb, leggazdagabb országának tündöklése és jelenlegi lassú haldoklása nem érthető meg a történelmi háttér – vázlatos – ismertetése nélkül. Amennyiben a bevezetésre kerülő, úgynevezett földreformról olvasunk, a mainstream egyöntetűen a fekete afrikaiak (sic!) alanyi jogát hangoztatja a fehér lakosoktól térítés nélkül elkobozandó földek újrafelosztásában. Ez így nem igaz! Se az alanyi jog, se a gyűjtőfogalomként és teljesen tévesen használt fekete afrikai sem létezik.

Forrás: footage.framepool.com / Bushman gyerekek

Az a hatalmas terület, amelyet ma Dél-Afrika néven ismerünk, korábban egy szinte teljesen kihalt része volt eme monumentális kontinensnek. Kr. u. 1000 környékén két nomád törzs, a san (bushman) és a khoi khoi (hottentota) vándorolt a gyakorlatilag néptelen vidékeken, minden különösebb állam-szerű szervezettség nélkül, vadászó-gyűjtögető életmódot folytatva. Egyes szerzők szerint Kr. u. 1400 körül kezdődött meg más, északról érkező afrikai bantu törzsek beáramlása Afrika legdélebbi területére.

Egy khoi khoi törzstag / Forrás: forums.skadi.net

Az első németalföldi, mai nevükön holland (búrok), majd később német és francia származású fehér telepesek 1600 körül jelentek meg, az Atlanti-óceánon keresztül közelítve meg a gyéren lakott, vagy teljesen lakatlan vidéket. Az európai, új hazát kereső pionírok ebben az időszakban gyakorlatilag nem érintkeztek a nomád törzsekkel, a természetes határt közöttük a Kei folyó biztosította. Tulajdonképpen elfért volna mindenki egymás mellett, ki-ki a saját elképzelését megvalósítva, mint például gyűjtögetés, vadászás, vagy mezőgazdaság és állattartás, de – ahogy már annyiszor a történelemben – ez nem sikerülhetett. A harcos zulu és xhosa népek északról történő inváziója elsősorban az útjukba kerülő kisebb bennszülött törzsek kiirtásához vezetett, ami Mfecane korszak (vagy Difacane, magyarul: háború, megsemmisítés) néven került a déli Afrika történelmébe, mint Shaka-Zulu királyság nem túl becses emléke.

A másik lényeges ok, amely az akkor még országnak nem tekinthető földdarab sorsát megpecsételte, az arany- és gyémántlelőhelyek felfedezése volt. A cikkben nem térhetek ki részleteiben a  Voortrekker pionírok történetére, akik a folytonos törzsi támadások, rablások elől a mai Orange Freestate (Oranje Szabadállam) keleti részére költöztek, továbbá a törzsi harcokra és a brit-búr háború részleteire sem. Tény viszont, hogy a búrok eredetileg vagy lakatlan területet foglaltak el, vagy a törzsektől vásároltak meg földeket, amelyekről a szerződések mind a mai napig a dél-afrikai archívumokban megtalálhatóak. Az arany miatt gyarmatosító britek voltak az elsők, akik a fehér (búr) farmerek házait felégették és elhajtották őket lakhelyükről, többek között az emberbarát (filantróp) eszme jegyében is, mely szerint a gazdaságokban foglalkoztatott bennszülöttek rabszolgák voltak. Az emberbarátiság azonban nem akadályozta meg őket a nemesfém és gyémántbányák megnyitásában, ahol iszonyú körülmények között nem csak fekete, hanem nincstelen fehér napszámosok is dolgoztak, akik egzisztenciájuk elvesztése után ellepték a nagyobb városokat.

Érdemes annyit megjegyezni, hogy a megalakulóban lévő államszövetség földjét pár emberöltőnyi idő alatt egymással ellenséges, rohamosan szaporodó létszámú afrikai törzsek, továbbá egymással mély konfliktusban álló európai telepesek népesítették be. Az 1960-as évekre kilenc nagyobb afrikai törzs, s azokon belül megszámlálhatatlanul sok klán, valamint két nagyobb konkurens fehér népcsoport, a búrok, akik befolyása és nyelve az évszázadok alatt kialakult afrikaans visszaszorulóban volt, és a később érkezett, a gazdaságot és a közigazgatást domináló angolok alkották a lakosság többségét. Az ázsiai, elsősorban indiai származású bevándorlók valahol az összes, egymással nem épp baráti kapcsolatot ápoló fajták között helyezkedtek el.

Az emberek bőrszín szerinti megkülönböztetése a hétköznapi életben körülbelül olyan szempontok alapján történt, mint az Amerikai Egyesült Államokban volt szokás a rabszolga-felszabadítás óta, bár részben humánusabb jogokkal és nagyobb szabadsággal a sötétebb bőrű lakosság számára. Így érkezett el a brit gyarmatbirodalomtól való elszakadás, a függetlenség napja 1961. május 31-én, majd egy angolbarát, fehérek által vezetett kormány vette át a hatalmat. Ebben az időszakban vált az újonnan megalakult Dél-Afrikai Köztársaság, a korábbi kisebb államokból álló Dél-Afrikai Unió jogutódjaként – más, függetlenné vált afrikai országokhoz hasonlóan -, a hidegháborús viszályt szító nagyhatalmak játszóterévé. A politikai krimi ez időtájt kezdődött el és mind a mai napig folytatódik.

Az apartheid rendszer dacára, amely eredetileg a csoportosan csavargó, rabló és gyilkolászó fiatal fiúk elleni, kvázi önvédelmi szisztéma volt, az 1950-es évektől kezdve építettek iskolákat, egyetemeket a fekete bőrű gyerekek számára a Bantu Education Act (bantu oktatási törvény) keretében, a fehér iskoláknál lényegesen alacsonyabb színvonalon, azt az elképzelést követve, hogy a – sokszor – szinte kőkorszaki kultúrából érkező gyereket nem lehet magasabb szinten képezni. Egyébként ez az apartheid rendszer kénytelen volt határait egy jól őrzött kerítésrendszerrel megvédeni a szomszédos afrikai országokból tömegesen és illegálisan bejutni akarók ellen.

Itt jegyezném meg, hogy mélységesen elítélek bármilyen jellegű emberek közötti megkülönböztetést bőrszín, vallás, etc. alapján. Azonban nem csak az egyes fehérek által kultivált kirekesztésre gondolok, hanem a más színű emberek egymás közötti, valamint a fehérek elleni faji, vagy vallási alapú gyűlöletére is. A mostanság oly felkapott, egyoldalú, kifejezetten fehér ellenes propaganda ellen (is) küzdök a tények – lehetőleg – tárgyilagos és felesleges emócióktól mentes feltárásával.

“Megvetem a rasszizmust, mert barbárságnak tartom, mindegy, hogy fekete, vagy fehér embertől származik.”

Szinte hihetetlen manapság, hogy a fenti idézet Nelson Mandelától származik.

Nelson “Madiba” (klán neve) Mandelát 1962-ben tartóztatták le. A vád állam elleni szabotázsakciók előkészítése volt. 1990-ben szabadult, holott már 1985-ben is felajánlották neki szabadon engedését, ha lemond az erőszakról, amire nem volt hajlandó.

Erőszak? Kérdezheti indignáltan a kedvesen és szelíden mosolygó hősre, a nemzetközi média által gondosan felturbózott idolra enyhén nedves szemekkel emlékező profi jóember, aki milliók bálványát, Mandelát, a polgárjogi aktivistát és szabadságharcost (közönséges terroristák kódoltan píszí elnevezései) ismeri a közelmúlt történelméből. Akinek hetvenedik születésnapján, 1988-ban ismert rocksztárok énekelték a “Free, free Nelson Mandela” című számot és a megakoncertet hatszáz millióan látták világszerte, mert akkor még az internet nem terjedt el olyan széles körben, különben biztosan többen lettek volna. Holott azelőtt a világnak fogalma sem volt addig e jeles hős létezéséről. Pardon? Akit hirtelen ennyien imádnak világszerte, annak a mellénye csak patyolatfehér lehet! Nos, lássuk azt a tiszta mellényt…

Az apartheid alatt elnyomott országban, az állítólagos fehér diktatúrában több évtizede politikai tényező volt az African National Congress (ANC, az “Afrikai Nemzeti Kongresszus”) pártja, amelynek Mandela egyik vezető személyisége volt. De nem csak az ANC-nek, hanem az illegális kommunista pártnak, sőt annak Központi Bizottságának is tagja volt, amit persze egész életében tagadott. Pár évvel ezelőtt azonban kiderült, hogy a joviálisan mosolygó hős egy traktátumot (szerződés, egyezmény – szerk.) írt “How To Be A Good Communist?” (Hogyan legyünk jó kommunisták?) címmel, a legékesebb sztálinista hagyományokra építve mondandóját. Mandela szerint:

“A kommunizmus ügye az emberiség történetének legnagyobb és egyben legnehezebb dolga.”

1960-ban megpróbált egy általános sztrájkot szervezni, amelynek – az elképzeléseihez képest – csak kisebb sikere lett. Ekkor közölte az ANC tagokkal, hogy az “erőszakmentes harc napjainak vége”, majd visszavonult a Johannesburg közelében található Rivonia nevű konspirációs búvóhelyre, amely Arthur Goldreich, egy nem dél-afrikai állampolgár tulajdona volt.

Madiba unszolására alakult meg az ANC illegális harci osztaga is, “Umkhonto we Sizwe” (UwS, a nemzet dárdája) néven, miután vezető ANC politikusok Kínába és a Szovjetunióba látogattak, ötletük megvalósításához támogatást remélve. Ez a fegyveres gerillacsoport bombamerényleteket hajtott végre az energiaellátás, kormányerők, gépek és élelmiszer tárolók kárára, emberéletet sem kímélve. Összesen 235 szabotázsakciót sikerült bizonyítani a terroristák elleni perben. A Rivonia farm rejtekében további ANC-UwS vezéreket fogott el a rendőrség – Denis Goldberget, Rusty Bernsteint, Raymond Mhalabat, Bob Hepplet, Govan Mbekit, Ahmed Katharadat, a tulajodonost, Arthur Goldreichet és az ANC akkori vezetőjét, Walter Sisulut. A razzia és letartóztatások alkalmával a hatóság felfedezte az “Operation Mayibuye” néven ismertté vált terrorkampány terveit, amelyet a vádlottak a bírósági tárgyaláson, mint egy, a vezetés által nem elfogadott vázlatot próbáltak bagatellizálni.

Mandela még 1962-ben látogatást tett különböző országokban, ahol a tervezett gerillaharcok támogatásához keresett szövetségeseket és egy fél évig tartó kiképzésen is részt vett Etiópiában. Nem sokkal hazatérte után tartóztatták le. A vádlottak halálbüntetés helyett életfogytig tartó börtönbüntetést kaptak, amelynek utolsó éveit Mandela egy bungalóban töltötte, miután 1985-ben nem volt hajlandó a megkegyelmezés fejében az erőszakról lemondani. Börtönévei utolsó időszakában kezdte meg tárgyalásait az akkori dél-afrikai miniszterelnökkel, Pieter Willem Botha-val, az apartheid rendszer megszüntetéséről.

A Fokváros melletti Robben Island börtönsziget, ahol Mandela büntetését töltötte / Forrás: cache-graphicslib.viator.com

Tévedés lenne azt gondolni, hogy az ANC kizárólag és elsősorban a fehér kisebbség, vagy az apartheid ellen harcolt volna. A legtöbb áldozatukat az ellenségesnek és/vagy árulónak tekintett fekete népcsoportok tagjai közül szedték. Az ANC fegyveres gerilla-alakulata, az Umkhonto we Sizwe harminc éven keresztül számtalan bombamerényletet és szabotázsakciót hajtott végre. Saját, kémnek titulált bajtársaikat – akár kiskorúakat is – titkos fogolytáborokba zárva, tisztogatták meg soraikat a vélt belső ellenségtől, s elképzelhetetlen brutalitással kínozták meg őket. Az egyik ilyen fogolytábor a szomszédos Angolában volt (Base Quattro), ahol kelet-német Stázi (az NDK titkosszolgálata) ügynökök képezték ki a dél-afrikai gerillákat különböző konspirációs technikákra és az árulók elleni küzdelemre. Ehhez tudni kell, hogy az 1970-es években a szocialista útra tért Angola és Mozambik hemzsegett az NDK tanácsadóktól. Példának okáért az ír terrorszervezet, az IRA tagjai tanították meg őket bombát készíteni.

Az ANC egyik legbizarrabb figurája, Mandela második felesége, Winnie Madikizela-Mandela volt, aki 2018. április 2-án hunyt el, és a magát haladónak nevező világ, élén a hollywoodi celebekkel, álszent szipogással búcsúzott tőle. Attól a többszörösen elítélt, bár igazából soha meg nem büntetett személytől vettek könnyzacskókat birizgáló tweet-ekben búcsút, akitől még férje is elvált a feleségét terhelő súlyos vádak miatt. Nézzük meg közelebbről a jeles hölgy pályáját, aki a fehérek uralta apartheid világban amúgy egy kiváló iskolai képzésben részesülhetett:

“Together, hand in hand with our boxes of matches and necklaces we will liberate this country! – Együtt, kéz a kézben gyufaskatulyáinkkal és nyakláncainkkal fel fogjuk szabadítani ezt az országot!”

Nyaklánc? – kérdezheti meghökkenve a kedves Olvasó, mert a gyufának még lehet némi értelme terroristákkal kapcsolatban. Nem, nem a szépséges afrikai kézműves láncokra gondolt Mama Winnie, ahogy a nemzetközi celebek becézték, hanem az ANC egyik kivégzési módszerére. E művelet során a delikvens kezeit hátrakötözték, utána egy autóabroncsot húztak a vállára. Benzint öntöttek rá, vagy az autóabroncs tömlőjébe, majd meggyújtották a szerencsétlent, aki magatehetetlenül, élve égett el iszonyú kínokat elszenvedve, miközben a felajzott tömeg éljenzett körülötte. Esetleg még bele is rúgtak. A következő videó, extrém durva tartalma miatt, csak kattintásra érhető el ITT (00:48).

Lincselés, gyerekrablás, korrupció kísérte Mama Winnie útját, aki 1988-ban az “ENSZ Emberjogi Díját” kapta meg férjével együtt. Még ebben az évben felmerült a gyanú, hogy köze lehetett a Mandela United Football Club fiatal tagjainak kínzásában, elrablásában és megölésében, majd 1989-ben vádat is emeltek ellene, s bűnösnek találták. A megítélt öt év fegyház helyett azonban pénzbüntetéssel megúszta az ügyet. Figyelem! Ez még mindig a sötét apartheid korszaka volt! A megerőszakolt, majd késsel lemészárolt kisfiúnak, akit Stompie Seipei-nek hívtak, nem volt ilyen szerencséje, a részleteket itt olvashatjuk angolul. Másodjára 2004-ben ítélték el lopás, korrupció, okirat hamisítás miatt a liberális világ két évvel ezelőtt krokodilkönnyekkel megsiratott ikonját, különösebb jogi következmények nélkül. 

Winnie Mandela / Forrás: breitbart.com

Professzor Stephen Ellis, aki korábban az Amnesty International kutatója volt, majd haláláig egy amszterdami egyetemen dolgozott, Afrika szakértője és a kontinens rajongójaként fedezte fel Mandela kommunista múltjának bizonyítékait, a következőket írta:

“Úgy gondolom, hogy a legtöbb ember, aki az anti-apartheid mozgalmat támogatta, egyszerűen nem akart semmit az ő (Mandela) hátteréről tudni. Az apartheidet erkölcsi kérdésként kezelték és ennyi… Lehet viszont, hogyha annak idején kézzelfogható bizonyítékok álltak volna rendelkezésre, akkor talán másképp gondolkoztak volna.”

Nelson Mandelat 1990-ben szabadon engedték és az apartheid rendszer megszűnt. 1994-ben elnökké választották a már világ-, de elsősorban Afrika-szerte szabadságharcosként tisztelt, szelíden mosolygó, legendás hőst, aki a Szivárvány nemzet víziójával győzte meg nem csak a színes bőrű lakosságot, hanem a dél-afrikai fehérek nagy részét is. Ez a remény éve volt, a “szabadság, egyenlőség, testvériség” jegyében, miközben a Nobel-díjas, közszeretetnek örvendő politikus néha együtt énekelte híveivel és elvtársaival az “Öld a búrokat, öld a fehéreket!” című mozgalmi dalt xhosa nyelven, amit a világ más vidékein nem túl sokan értenek…

Az minden bizonnyal a véletlen műve, hogy egy bizonyos filantróp, azaz emberbaráti szervezet 1993-ban, tehát a választási kampány idején kezdte meg hivatalos működését a Dél-Afrikai Köztársaságban, exkluzív erre az országra koncentrálva, holott a kontinens további részeit sokkal nagyobb területi léptékben rendelte alá alapítványának. Az is merő jóindulatról tanúskodó tény, hogy a világot pókhálóként körbefonó szervezet alapítója már 1979 óta aktívan tevékenykedett az országban, mondjuk a Dél-Afrikát érintő legszigorúbb szankciók és embargók idején. Mielőtt bárki sorosozással vádolna, az Open Society Foundation for South Africa (Nyílt Társadalom Alapítvány Dél-Afrika) oldalán lehet tanulmányozni ottani történetüket és hangzatos programjukat.

Mandela, a kétségtelenül karizmatikus politikus elnöksége idején nyitotta meg a Dél-Afrikai Köztársaság gazdaságát a globalizmus számára. Az állami és félállami – stratégiailag fontos – cégeket privatizálták és külföldi konszernek kezére játszották, mert pénzre volt szükségük. A demokrácia, ami a Mandela által vezetett ANC és a búr ellenes helyi plutokraták, elsősorban Harry Oppenheimer, a leggazdagabb arany- és gyémántbánya tulajdonos és – persze egyúttal – filantróp kooperációjában megszületett, az a multinacionális cégek globális szabadsága lett az addig politikailag elszigetelt országban. Az egyedülállóan gazdag természeti kincsek szabad kirablása előtt már nem voltak nemzeti érdekeltségű korlátok.

“A privatizáció az ANC fundamentális politikája és az is marad.”

– mondta Mandela 1996-ban, a szabadsághoz vezető hosszú út eredményéről. Talán nem véletlenül hívják a dél-afrikaiak a Cosa Nostra maffia szervezet mintájára az ANC-t Xhosa Nostra-nak, a domináns xhosa népcsoportra utalva.

Ebben az időszakban engedték meg távolabbi szubszaharai országokból jövő migránsok tömeges beáramlását is – fatális következményekkel. A cél: új ANC-szavazók generálása lett volna. Helyette azonban népcsoportok közötti viszályok, faji zavargások alakultak ki az immáron őshonos fekete lakosság és az újabban importált afrikaiak között. A nemzetközi szervezett bűnözés egyik főszereplője a mai Dél-Afrikában a nigériai maffia, alkalmasint kooperálva kongói és szomáliai bűnszervezetekkel is.

Az ANC több, mint húsz éves kormányzása alatt a fekete lakosság helyzete nemhogy nem javult lényegesen, hanem bizonyos területeken rosszabbodott. A bűnözés eddig soha nem látott méreteket öltött. Az egy főre eső gyilkosságok száma a világon az egyik legmagasabb, hétszerese az Amerikai Egyesült Államok-béli gyilkossági statisztikának. A HIV-fertőzöttek száma a teljes lakosság tizenkét százalékát érinti, ami egy szomorú rekord, s az úgynevezett Gini-index, amely a vagyoni különbségeket, az egy országon belüli tulajdoni megoszlást vizsgálja, mostanra Dél-Afrikát jelöli a világ legigazságtalanabb gazdaságának.

A nemi erőszak egy főre eső rátája a világon az egyik legmagasabb, s ez azt jelenti, hogy ma gyakorlatilag alig léteznek olyan fekete kislányok és asszonyok, akik nem estek áldozatául valamilyen szexuális abúzusnak. Az egyik tipikus formája ennek az előre megtervezett, csoportosan elkövetett nemi erőszak, a hipszterkedősen jack rolling néven elterjedt jelenség, ami egy valótlanul állított, tehát kitalált sértés csapatostul történő, szexuális megtorlását jelenti. A Township-ek, a tipikus dél-afrikai fekete nyomornegyedek változatlanul léteznek, sőt egyre jobban terjeszkednek a nagyobb városok környékén. Ehhez tartoznak a lecsúszott, nincstelen fehérek, az egykori munkásosztály drótkerítéssel körbezárt táborai is, víz-, elektromos energiaellátás és munkalehetőség nélkül, ami a rasszok alapján bevezetett kvótarendszer következménye. Ezt fordított apartheid néven jegyzik:

Dél-Afrika az egykori Rhodézia – ma Zimbabwe – mellett, az afrikai földrész egyik legkiválóbb klímájú vidéke, amelyet a 17. századi fehér telepesek nem csak felismertek, hanem évszázadok alatt, kemény munkával, generációról generációra az ország javára fordítottak. Korábban Rhodézia volt “Afrika kenyeres kosara” és Dél-Afrika a gyümölcs, zöldség, a magas szintű borászat, a szőlőtermelés, valamint a ritka jó minőségű marhahús hazája. Amellett, hogy mind két ország élelmiszerből önellátó volt, ami azért nem magától értetődő az afrikai földrészen, még bőven jutott exportra is a szomszédos és távolabbi országokba. 

Zimbabwe vérzett el először, miután a diktátor, Robert Mugabe vette át a hatalmat 1980-ban, majd módszeresen lemészároltatta, vagy elűzette a fehér farmereket és az elkobzott földeket az őslakosság körében osztatta fel. Éhínség, káosz, elképzelhetetlen infláció, általános mélyszegénység lett a vége Mugabe faji tisztogatásának. Miközben egyes afrikai bloggerek és fehér-gyűlölő nacionalisták kórusban tapsoltak neki, hogy mennyire jófej, a hadsereg és a nemzeti ellenállók 2017-ben megpuccsolták és azóta könyörögnek az elmenekült fehér gazdáknak, hogy térjenek haza… Íme, egy példa, egy visszatérő fehér zimbabwei farmerről. Ugye mennyire nincs helye itt a mainstream által hallucinált faji gyűlöletnek?

Dél-Afrikában azonban 1994 – az apartheid hivatalos megszűnése – óta a legveszélyesebb foglalkozás a farmeré. A bőrszínt nem kell megemlíteni, hiszen kizárólag az egykori fehér telepesek leszármazottairól van szó. Ők azok, akik az ország gazdasági alapjait egykor megteremtették, még az arany és a gyémánt előtti időszakban. Ők azok, akik az országot a kőkorszakból felemelték és akik megszámlálhatatlanul sok embernek adtak munkát, lakhelyet.

Becslések szerint jó ötezer farmert és azok családját mészárolták le eddig. Csak 2017-ben közel négyszáz embert. A gazdagabb, jól képzett dél-afrikaiak pánikszerűen hagyták és hagyják el az országot, immáron egymillió ember. A legújabb statisztikák szerint azonban nem csak fehérek, hanem a felső középosztályhoz tartozó feketék is elhagyják otthonukat, megelégelve a korrupciót, létbizonytalanságot és a hihetetlenül elterjedt bűnözést.

Csak marginálisan említették annak a német-osztrák származású férfinak az esetét, akit nemrég az élettársa szeme előtt szecskáztak fel egy bozótvágó késsel, a saját fogadójának udvarán. Jó néhány európai bevándorló telepedett le korábban a csodálatos klímájú KwaZulu-Natal vidéken, munkájukkal, tudásukkal földi Paradicsommá változtatva ezt az országrészt. Ma már gyakorlatilag egy fehér család sincs KwaZulu-Natal-ban, amely ne vesztett volna el legalább egy hozzátartozót erőszakos bűncselekmény következtében.

Az egyszerű farmerek többsége nem képes tulajdonát értékesíteni és valamilyen befogadó országba menekülni. Évszázadokon át művelt földjeik eladhatatlanná váltak, mióta 2017-ben a visszalép(tet)ett, velejéig korrupt, bizarr szokásairól híres-hírhedt Jacob Zuma elnök bejelentette a fehér farmok jóvátétel nélküli elkobzását. Utóda, Cyril Ramaphosa, az ország egyik leggazdagabb embere, platina bánya tulajdonos és megrögzött globalista békítgető beszédei dacára, szintén az évszázadok óta fehér családok tulajdonában lévő földek újrafelosztását szorgalmazza. Teszi ezt az EFF, az ANC-ből kivált, radikális-marxista Economic Freedom Fighters (gazdasági szabadságharcosok) párt és annak vezetője, Julius Malema térnyerése miatti félelmében.

„Egy forradalmárnak hidegen gyilkoló géppé kell válnia, tiszta gyűlölettől vezérelve.” / Forrás: nationalvanguard.org

A közkedvelt nemzetközi közösségi médián egy bizonyos Mampuru Mampuru nevű EFF harcos tett közzé egy felhívást a fehérek legyilkolására. Azt nem tudhatjuk, hogy ez a szöveg mennyire harmonizált a népszerű internet-platform egyébként rendkívül faj-érzékeny előírásaival: 

„Nekünk, mint fekete embereknek kell egyesülnünk. Kevesebb, mint ötmillió fehér áll a mi negyvenöt milliónkkal szemben. Két hét alatt meg tudjuk ölni az összes fehéret. A katonaság és a rendőrség a mienk. Ha azok, akik ölik a farmereket meg tudják tenni, akkor te mire vársz? Lődd a búrokat, gyilkold a farmereket!” / Forrás: steemit-production.com

És igen, lövik, kínozzák, gyilkolják a farmereket, rajtaütésszerűen megtámadva egy-egy magányos gazdaság lakóit. A nőket megerőszakolják, a kisgyerekeket alkalmanként lobogó forró vízzel teli kádba dobják – ahogyan a bevezetőben idézett helyszín-takarítók elmondása alapján egy kisfiú kádszélre olvadt bőrét alig tudták levakarni. A rendőrség tehetetlen, vagy talán nem is akar tenni semmit, hiszen “csak” búrokról van szó. Zimbabwe új vezetői eközben kérve figyelmeztetik dél-afrikai kollégáikat, hogy ne kövessék el ugyanazt a hibát, amely az ő országukat katasztrófába sodorta. Bár – kissé cinikusan megjegyezve -, a sötét bőrszín alapján történő összefogásnak körülbelül annyi realitása van, mint az afrikai országokat jellemző, mélységes korrupció hirtelen megszűnésének. 

A jelenlegi korona-járvány fatális következményei még beláthatatlanok, dacára a világ legszigorúbb korlátozásainak, amelynek járulékos hatásaként akár cigarettáért, vagy alkoholért is megölhetnek valakit. A nemzetközi kereskedelem hónapokra történő blokkolása – eddig – felmérhetetlen károkat okozott mind a dél-afrikai, mind az onnét importáló afrikai országok gazdaságában. A Világbank és az IMF már ott toporognak a bejáratnál, gigantikus hitelszerződésekkel felfegyverkezve.

Az egész kontinens egyik legnagyobb problémája az egymással rivalizáló népcsoportok közötti számtalan konfliktus és nem a fekete-fehér emberek sokszor ideológiailag feltupírozott, mondvacsinált ellentéte. Hogy, hogy nem, a dél-afrikai Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) fokvárosi aktivistái, a Ndifuna Ukwazi nevű föld- és ingatlanfoglaló csoport az ANC teljes támogatását élvezi.

Azok a jól szituált, magasan képzett lakosok, akik megtehették és akartak, már nagyrészt elmentek, körülbelül egymillióan. A többiek általában a városi zárt közösségekben (gated communities) élnek, többszörösen biztosított vasrácsok mögött. A fehér nyomornegyedek lakói senkit nem érdekelnek. A farmerek magányosan álló házaikban rettegnek. A gazdaságok gyakran félnapi utazásra vannak a legközelebbi várostól, vagy szomszédtól és segítséget nem várhatnak senkitől. A rablógyilkosok mindig fegyveresen, nagyobb csoportban támadják meg őket. Sokszor elképzelhetetlen kínzásokat kell kiállniuk, mielőtt meghalnak. Lauren Southern, kanadai újságírónő, akit Angliából pár éve kitiltottak és dél-afrikai kollégája, Caolan Robertson tudósított több videóban a fehérek genocídiumáról:

A városokban sem érezheti magát senki biztonságban, még turistaként sem. A faji alapon előírt kvóták miatt egyre több fehér lett munkanélküli, míg a szolgáltatások és az államigazgatás színvonala rohamosan csökken, a preferált bőrszín és nem a megfelelő képzettség miatt felvett alkalmazottak nemtörődömsége és/vagy hozzá nem értése miatt.

Talán a legjellemzőbb példa erre a világ egyik legszebb városa, Fokváros esete, ahol a vízellátás drámai problémává vált. A tragikus vízhiány oka – a hivatalos verzió szerint – a több év óta tartó szárazság, ami tény, de nem először fordult elő ebben a térségben. Természetesen ilyenkor előkerül a klímaváltozástól kezdve minden átlátszó magyarázat. A fokvárosi vízgazdálkodási szektor – egyelőre – megúszta a privatizációt, de sajnos az állami intézmények katasztrofálisan működnek még ebben az igen fejlett afrikai országban is. Kérem, ne próbáljuk meg az európai viszonyokhoz hasonlítani. A város lakóinak száma 1994 óta megduplázódott, továbbá a város környékén rengeteg új, öntözéses és/vagy nagy vízigényű hydrophon kertészet kapott helyet. A radikálisan megnövekedett fogyasztás dacára, még mindig az egykori elnyomók által épített, anno kitűnően működő víz- és szennyvízellátási rendszer az, amit használtak, különösebb fejlesztés, előrelátó karbantartás nélkül. Talán az sem véletlen, hogy a válság idején – szinte a derült égből ugye – a fokvárosi vízellátás privatizációját követelték dél-afrikai és – meglepetés! – amerikai lapok is. Johannesburg vízellátása például egy francia cég kezében van, ennek következtében a szegényebb lakosság, amely nem tudja megfizetni a drága nedűt, közkutakról kénytelen hordani az ivóvizet.

Az is tény azonban, hogy amikor a katasztrófa körvonalai kezdtek kirajzolódni, az izraeli kormány felajánlotta az akkor még Jacob Zuma által vezetett országnak, hogy segítene a város vízproblémáinak megoldásában, például tengervíz sótlanítási berendezésekkel. Izrael megkeresését elutasították, mert Zuma palesztin szimpatizánsként egyszerűen gyűlölte a zsidókat. Kész, ennyi.

2018-ban napi harminc literre korlátozták a fejenként felhasználható vizet. Nem csak a lakosoknak, hanem még a turistáknak is elmondták, hogyan kell a vízzel takarékoskodni és a 2018. április közepére jósolt Day Zero (a nulladik nap) eljövetelét augusztusra tolták ki, amikor a világon elsőként, egy milliós városban elfogyhat a víz. A megváltást, vagy megoldást végül is a természet adta: 2018. május 24-én végre hatalmas esőzés kezdődött Fokvárosban és környékén.  A városi vízcsapoknál nem voltak  faji különbségek:

Forrás: pulseheadlines.com

Se Kanada, se az Európai Unió nem vesz fel fehér, többnyire búr származású dél-afrikai menekülteket, akik a bőrszínük miatti üldözésre hivatkozva kérnének bebocsájtást egy új, védelmező hazába. Holott a menedék éppen a származás, bőrszín, vallás, politikai nézetek, nemi identitás miatti üldözés ellen lenne hivatott segítséget nyújtani. Egyedül Ausztrália mutatott hajlandóságot dél-afrikai fehér menekültek felvételére, aminek rendkívül negatív visszhangja volt a szokásos kultúrmarxista körökben. Ezeket a menekülni kényszerülő embereket, nem szabad összekeverni azokkal a gazdagabb dél-afrikai migránsokkal, akik képesek a célországok által előírt, sokszor több százezer dollárnyi pénzösszeget előteremteni, amely a letelepedéshez szükséges.

A német kormány évente több száz millió euróval támogatja a dél-afrikai rendszert, de senki nem érdeklődik esetükben a jogállam és hasonló úri huncutságok iránt, pedig érdekes lenne megtudni, milyen jogon utasíthatja el egy rendőr a nyomozást egy fehér családot érintő emberrablási és gyilkossági ügyben?

Véleményem szerint azonban nem csak, sőt nem elsősorban  faji ellentét van a háttérben, hanem elsősorban a marxista tanok alapján jogosnak vélt eltulajdonítási vágy. A “vegyük el a gazdagoktól és adjuk oda a szegényeknek” triviál-bolsevik mentalitás az, amelyet mind a két domináns dél-afrikai pártban (ANC, EFF) megtalálhatunk.

A történelem már többször bebizonyította, hogy teljesen mindegy, milyen erkölcsi-ideológiai mázat kennek mások tulajdonának elbitorlására. Lehet az szabadság, egyenlőség, testvériség, vagy vallási indokok, esetleg, mint jelen esetben is, például bőrszín, amit jelszóként rángatnak elő. A demagóg mártírkodással indokolt rablás mégis csak az marad, ami: rablás.

Szivárvány nemzet haldoklik. Nem tudhatjuk, hogy a média által félistenné stilizált ikon, Mandela tudatosan hajszolta-e ezt az egykor gazdag és prosperáló országot a telhetetlen anglo-amerikai globalisták karjaiba, akik halálos ölelése Afrika egykori gyöngyszemét lassan megfojtja. Az is lehet, hogy csak naiv volt, mint már oly sokan a nemzetközi kommunizmus káderei közül. Hírnévért, hatalomért cserébe ő is eladta saját országa, Dél-Afrika lelkét. Nem ő az első ilyen a történelemben.

A búrok és az első európai telepesek leszármazottai, akik az országot felépítették és a kőkorszakból felemelték, hasonlóan az Amerikát elfoglaló pionírokhoz, megtették kötelességüket, a továbbiakban leselejtezhetőek. A bushmant és a hottentotát is nagyrészt kiirtották, vagy maguktól kihaltak. Rájuk sincs már szükség. Egyes példányai bio-díszletként még egy ideig megtekinthetőek Namíbia és Botswana sivatagi részein…

„Az istenek a fejükre estek” című film 1980-ban, a „fehér elnyomás” ideje alatt készült. Emlékszik még valaki? / Forrás: https://medien.filmreporter.de

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: https://www.dailymaverick.co.za/wp-content/uploads/visser-cape-drought-MAIN-1.jpg

A cikk eredetileg ITT jelent meg.