HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala

Talán soha nem volt aktuálisabb a rabszolgaság témája, annak története, mint manapság, a történelemátírási kísérletek és különböző téveszmék tudatos terjesztésének korában. Egy öt részes sorozatban írtam 2017. december és 2018. januárja között erről, az emberiség történetének talán legsötétebb fejezetéről. Miután a legtöbben azt kérték annak idején, hogy a sorozat egyes részeit egyben szeretnék látni, ezért most teljesítem ezt az olvasói kívánságot. – HND

A történelem eddig gondosan szőnyeg alá söpört igazsága a rabszolgaság igazi története napjainkig. Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor pár hónapja az USA-ban szobrokat távolítottak el, a kisebbeket majdnem le is döntötték a magukat a szociális igazságosság harcosainak (social justice warriors – SJW) nevező, elsősorban fehér bőrű, tengernyi hamburgertől már menni is alig tudó fiatal aktivisták, akik legszívesebben még Lincoln elnök szobrát is meglincselték volna, mert szerintük mindegyikük a rabszolgatartás bűntettét követte el néhány emberöltővel ezelőtt. A különböző egyházak és azok lobbiszervezetei, valamint az elsősorban balliberális nemzetközi akadémiai értelmiség hallgatólagos megállapodása szerint az általánosan érvényes történelemoktatásban a rabszolgatartásért kizárólag a fehér, európai ember a felelős egészen az 1833-as angol birodalmi törvény meghozásáig (Slavery Abolition Act), amely a gyarmatokon megszüntette a rabszolgaság intézményét. Ez a tanulmány – a teljesség igénye nélkül – az érem másik oldalát mutatja be, különböző nemzetközi forrásokra támaszkodva. Akik politikailag korrekt elemzést várnak, azokat kérem, itt hagyják is abba az olvasást. Akik viszont egy izgalmas, több kontinenst érintő felfedezésre indulnának velem, sokszor megdöbbentő tényekkel, kevésbé, vagy egyáltalán nem közismert történelmi tanulságokkal ismerkedhetnek meg.

Még 2004 februárjában tekintettem meg barátommal annak az afrikai országnak a nemzeti múzeumát, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy később otthonommá válik. A valóban tanulságos és érdekes kiállítás utolsó termében a rabszolgaság történetére vonatkozó képek, korabeli rézkarcok, angol nyelvű dokumentációk pillanatok alatt megingatták addigi összes elképzelésemet, az éveken át tanultakat és a belém rögződött tematikus dogmákat! Ha valakik, akkor egy több kontinensről összeterelt, mások által idehurcolt, multietnikus nép tudósai ismerik az igazságot és a rideg valóságot mutatják be országnak-világnak. Ez a katarzis-szerű élmény késztetett a téma további követésére, majd az Európát fenyegető mostani formatervezett népvándorlás és annak logikusan várható következményei adták meg a végső impulzust a komplex kérdés feldolgozására.

Magát a rabszolgaságot elsősorban, mint termelési formát tanították és tanítják mind a mai napig az iskolákban, ha például az antik rabszolgatartó társadalmakról (Egyiptom, Görög- és Római Birodalom) esik szó, de soha senki nem beszélt a rabszolgává válás folyamatáról, holott ez alapvető jellemzője nem csak az antik, hanem az összes rabszolgaságnak, napjainkig. Napjainkig? Igen, a tanulmány utolsó fejezetében kiderül majd, miért állítom ezt. A rabszolgává válás alapvető jellemzője a hirtelen elemberietlenedés, az emberi mivoltunk egyik percről a másikra való elvesztése, rossz esetben örökre. A tárggyá, objektummá, mások tulajdonává válás legtöbbször visszafordíthatatlan és pillanatok alatt bekövetkező folyamat. Ez különbözteti meg – többek között – a rabszolgákat a jobbágyoktól; utóbbiak röghöz kötöttként ugyanazon a helyen éltek, míg a rabszolgát, legalábbis az antik társadalmakban, hadizsákmányként elhurcolták egy másik országba, ahol a rabszolgatartó megvásárolta ezeket az egykor emberként számontartott “tárgyakat”, majd kénye-kedvére használta a kiszolgáltatott testet és lelket. A rabszolga elfogatása pillanatában elvesztette emberi autonómiáját, családját, hazáját, szabadságát. A különböző birodalmak saját polgáraikat sose tették, tehették rabszolgává, ezért a birodalmak perifériáján mindig szükség volt olyan területekre, ahonnét utánpótlást lehetett biztosítani. Az antik birodalmakban azonban – elsősorban a rómaiban – nem lehet beszélni pusztán a rabszolgaszerzés céljából történő területi hódításokról; ez inkább a különböző háborúk “mellékterméke” volt csupán.

A római kor vége felé – éppen a kereszténység előretörése miatt – a rabszolgatartás egyre inkább a háttérbe szorult, mivel nem volt összeegyeztethető az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő hit alapvető tanaival. Az más kérdés, hogy a későbbi, magukat már kereszténynek valló országokban megmaradt, vagy újra feléledt rabszolgaság miért és milyen körülmények között létezhetett mégis, dacára annak, hogy a keresztény teológia ezt erkölcstelennek és elítélendőnek tartotta. Nos, pontosan erre is keresi tanulmányom a választ.

Az általános klisékkel ellentétben nem a Római Birodalom, de nem is az észak-amerikai ültetvények voltak a legnagyobb rabszolgatartók, hanem az iszlám és az annak ideológiájával felvértezett arabok. Ez ért katartikus élményként a bevezetőben említett afrikai múzeumban, ilyen és hasonló eredeti, korabeli képek által:

Forrás: WordPress arab rabszolgakereskedelem

Az iszlám, amely kezdettől fogva kevésbé tekinthető vallásnak, jóval inkább egy világuralomra törő, agresszív ideológiának, alapelve a hitetlenek nem emberszámba vétele. Ezért bárki, aki ellenkezik, aki nem hódol be, aki a saját vallását, hazáját védi azt szabad prédának tekintik, ahogy a próféta Mohamed is tette ellenségeivel. A hozzáállás mind a mai napig nem változott. A saját hittársaival humánus, segítőkész, szociális érzékenységű muszlim más hitűekkel a korai középkor óta többnyire vérengző fenevadként viselkedett. A parazita, mások munkájának termését elraboló, egész országrészeket letaroló, népeit rabszolgasorsba kényszerítő középkori arabok tartották félelemben az európai, afrikai és ázsiai népeket a Kr. u. 700-as évektől egészen a 19. századig. A háborús zsákmányokból meggazdagodott kalifák és hadurak hatalmas katonai apparátust tartottak fent újabb és újabb pusztító harcaikra, amelyben – a becslések szerint – nagyjából két millió európait, hozzávetőlegesen tizenhét millió afrikait ejtettek el, valamint a kutatások szerint kétszázötven millió hindu és buddhista indiait mészároltak le, vagy adtak el rabszolgának. Mert ezek mind – a szemükben – pogányok, hitetlenek voltak és a Korán előírásai szerint jogosan jártak el.

Rabszolgapiac, forrás: renegadetribune.com

2. rész

“Aki a saját történelmének feldolgozását elutasítja, az kénytelen lesz azt megismételni.” – Prof. Egon Flaig, német történész

Az antik egyiptomi, görög és római birodalmakban a rabszolgák vagy hadizsákmányként, vagy a környező országokból megvásárolt “áruként” alkották az antik társadalmak gazdaságának egyik fontos pillérét, de bőrük színének nem volt jelentősége. Nem úgy az orientális világban, amelyben már az iszlám megjelenése és rohamos elterjesztése előtt is néhány arab és perzsa gondolkodó által meghatározott kritérium szerint osztályozták, sorolták be a más fajtájú népek alkalmasságát különböző feladatok elvégzésére, amiről egyébként később – a világon egyedülállóan – egy kézikönyvet is írtak, megalapozva ezzel a “rasszok kategorizálását”. Több egykori arab és perzsa forrás szerint két alacsonyabb rendű emberfajta létezik: a fehér, amely a hideg klíma hatására már az anya testében megsérül és ezért deficitessé válik a későbbiekben, míg a fekete az erős napsütés miatt megfő már születése előtt, amivel a sötét bőrszínt és egyéb tipikusan afrikai vonásokat próbálták magyarázni. “… ezek a népek nem érik el az emberi létezés mércéjét.” – olvasható egy Kr. u. 982-böl származó perzsa leírásban.

A két véglet között, a centrumban található a magasrendű, közepesen barna (arab, perzsa) emberfajta, amelynek uralkodó szerepet tulajdonítottak a lenézettek felett. Ez a felfogás, ez a szinte már génekké vált mentalitás az egyik fundamentális oka a jó 1400 év óta tartó arab expanziónak, mások leigázásának. Az emberek bőrszín alapján való megkülönböztetésében az arabok úttörők voltak és ez lényegében mind a mai napig nem változott. Európa most importálja ezt az évezredes konfliktust…

Már az iszlám megjelenése előtti évszázadokban is szállítottak arab tengeri hajósok megszámlálhatatlanul sok fekete rabszolgát a kelet-afrikai part mentén, amelynek jelentős kikötői arab kézen lévő gyarmatoknak számítottak. A Kr. u. 6. században a mai Irak területén I. Chosroes perzsa király hatalmas ültetvényeket telepíttetett, amelyek megművelését afrikai rabszolgákkal végeztették és így állandóan igény volt utánpótlásra, amit az arab hajósok biztosítottak. Ez volt az első – ma ismert – ipari méretű ültetvényes rabszolgaság. Az iszlám megjelenéséig az arab félszigeten a rabszolgák színe fekete volt, ami a 7. századtól kezdve megváltozott.

Annak dacára, hogy az iszlám dzsihád (szent háború) Európa, Afrika és Ázsia történetében semmihez sem hasonlítható nagyságrendű emberáldozatot követelt, akár rabszolgaként, akár a mészárlások tekintetében, ezt a tényt gyakorlatilag korábban is, de ma már különösen elhallgatják és akik ezen a területen kutatnak, azokat sokszor intézményesen ellehetetlenítik. Az iszlám dzsihád nevében az európai kultúra ellen történő támadások a Kr. u. 7. századtól kezdődtek el, először a földközi-tengeri térségben, majd az Atlanti-óceán partjai mentén elérték a brit szigeteket, sőt, Izlandig is eljutottak. A cél mindig és elsősorban a “fehér arany”, azaz a fehér bőrű rabszolgák beszerzése, továbbá az érintett területek rajtaütésszerű letarolása, az ellenállók lemészárlása volt. Ennek egyik prototípusa volt, amikor arab invázorok (szaracénok) a Tevere (Tiber) folyó torkolatán keresztül elérték Rómát Kr. u. 826-ban és a Szt. Péter Bazilikát kirabolták, az összes arany és ezüst tárgyat, amit ott találtak, magukkal vitték. Az akkori keresztény világ alapjaiban rendült meg.

Ez is egyik nyomós indoka volt a Vatikán, a “város a városban” létrehozásának, amit már III. Leó pápa elhatározott, de IV. Leó valósított meg. A Szt. Péter sírja körül épített, illetve megerősített falat 852. június 27-én szentelték fel. A pápa és udvartartása mezítláb, fejére hamut szórva járta körbe az erődítményt, minden bejáratát szentelt vízzel megöntözve és Isten kegyelméért könyörögve kérték a Mindenhatót a kereszténység megvédésére. (Ezt a történelmi fejezetet ajánlanám a jezsuita Signore Bergoglio szíves figyelmébe, aki nem oly rég a vatikáni puccs eredményeként került a katolikus egyház élére… de ez egy másik történet.)

Az ibériai félsziget 781 évig volt iszlám gyarmat, Al-Andalus néven, de ezt a korszakot manapság mindenáron szépíteni szeretnék. A valóság azonban sokkal ridegebb ennél: az al-andalusi kalifátusok urai (pl. Cordoba) rendszeresen kifosztották a keresztény spanyol területek lakóit, továbbá a kelet- és észak-európai, illetve az afrikai rabszolgavadász akciókban elejtett “zsákmány” egy részét ideszállították munkaerőnek. Több történész az arab befolyás hatásának tulajdonítja a későbbi portugál/spanyol hódítók kegyetlenségét az “Új Világ” őslakóival szemben, hiszen ez a mentalitás ilyen hosszú idő alatt Ibéria eredeti népességének szinte vérévé válhatott. Manapság úgy mondanák: role model, azaz példakép.

Itália – amely akkor még nem volt Olaszország – szenvedett ebben az időszakban a legtöbbet. Szicília, Nápoly, Bari (utóbbiból rövid időre kalifátus is lett) majdnem naponta élték meg a szinte derült égből rájuk törő iszlám csapásokat. Egész partok, szigetek, városkák néptelenedtek el a telhetetlen rabszolgavadászok miatt, akik egyúttal nem csak a szegény parasztokat, vagy halászokat, továbbá a legszebb lányokat ejtették el, hanem azok termését, fogását is magukkal vitték. Tipikus, a munkát megvető, mások verejtékkel megszerzett javainak elsajátítását jogos szabványnak tekintő parazitizmus volt ez. A magát felsőbbrendűnek tekintő rassz – a vallás (!) ürügyén, amelyet az 1400 éve isteni parancsnak és megváltozhatatlannak tekintett könyv, a Korán és a Hadith-ek nem csak legalizáltak, hanem elsőrangú célként tekintettek a dhimmik, a hitetlenek kezelésében – cselekedte ezt. Ez az ideológia vagy konvertált valakit, vagy ha az illető ellenállt, meghalhatott, rabszolgává válhatott, esetleg különleges “fejadót” (dzsizija) fizethetett. A lényeg az iszlám felsőbbrendűsége volt. Aki nem ebbe született bele, az eleve nem volt ember, csak kuffár (káfír) és személye, valamint javai az Umma, az iszlám közösség tulajdonát képezték. A mai napig mindez olyan alapvetése e jeles ideológiának, amely eleve inkompatibilissé teszi bármely más világnézettel, vallással szemben.

Az úgy nevezett barbár városállamokból, – mint Algír, Tunisz és Trípolisz – korzár kalózok egységei biztosították a mérhetetlenül gazdag kalifátusok részére a lopott javakat és fehér rabszolgák tömegeit Európa legkülönbözőbb részeiből. A legtöbb európai nyelvben alkalmazott slave/sklave kifejezés a rabszolgákra – arabul saqaliba – valószínűleg a latin eredetű sclavus megnevezésből ered, ami a korábbi, szintén latin servus (szolga) megjelölést váltotta fel és amely észak, észak-keleti európait jelentett. A tévhitekkel ellentétben nem volt sok köze a szlávokhoz, akkor sem, ha a kelet-európai területekről sokszor a szláv törzsek legszebb nőit rabolták el az orientális háremek rabszolgaigényének kielégítése végett.

Hárem, forrás: renegadtribune.com

A történelem fintora, hogy az arabok által megvetett fehérek talán legfehérebbike, a vikingek egészen megszelídítésükig, majd letelepítésükig hajós kalózokként kiválóan tudtak együttműködni közel-keleti áruátvevőikkel. Ez azt jelentette, hogy a konstantinápolyi rabszolga- és egyéb piacon a vikingek, akik félig kereskedőkként, félig kalózokként terrorizálták az európai kontinens lakóit, Európa északi államaiból rabolt nőket, gyerekeket és férfiakat, elsősorban pogány szlávokat, valamint szőrmét és keresett tárgyakat adtak el jó pénzért az orientális érdeklődőknek. A kelet-római, azaz a bizánci birodalom ekkor már igencsak hanyatlásnak indult. Az áruért kapott aranyat aurum arabicum-nak, sokszor aurum infelix-nek, tehát arab, illetve szerencsétlen aranynak nevezték, amelyből még a Kr. u. 10. században is jó néhány forgalomban volt a mai Skandináviának nevezett területen. A mostani európai öngyűlölő ethno-mazochisták szinte mindig a kegyetlennek aposztrofált keresztes hadjáratokkal próbálnak érvelni a muszlimok védelmében, akik természetesen szintén erre hivatkoznak. Diszkréten asztal alá söpörve azt a tényt, hogy az állandó dzsihadista támadások, valamint Európa komplett elszigetelése a távol-keleti kereskedelemtől, illetve a Földközi-tengeren való hajózás ellehetetlenítése volt a keresztes hadjáratok egyik alapvető oka.

A vikingek útvonalai, forrás: wordpress com.

Embervadászat, rajz, 1884, forrás: Die Welt online.de

3. rész

A vikingek mellett bizony a kalandozó magyarok is részt vettek nemcsak a szomszédos országok fosztogatásában, de az elhurcolt emberek eladásában is, zsákmányukat a Dunán szállítva a Fekete-tengerig – bár ez nem lehetett számottevő mennyiség. Egon Flaig, német professzor szerint, aki a Rabszolgaság világtörténete (Weltgeschichte der Sklaverei) című könyv szerzője, szinte egy hajszálon múlt, hogy Európa nem vált olyan mértékben az orientális rabszolga-kereskedelem hátországává, mint ahogy az az afrikai kontinenssel történt, és ez a kereszténység terjedésével is magyarázható. A magyarok letelepítése és kereszténnyé tétele fennmaradásunk, kultúránk megőrzésének és későbbi felvirágoztatásának alapvető követelménye volt.

Egon Flaig, forrás: Amazon.de

Az iszlám terjeszkedés első évszázadait az arabok dominálták, majd Anatólia lépésekben történő elfoglalásával a törökök szerepe jelentősen megnövekedett az európai népek és kultúrák elleni folytonos agresszióban. Befolyásukat kiterjesztették az ázsiai kontinensre is, meghódítva a mai Afganisztánt, Pakisztán és India egyes területeit. Az állandó és szinte csillapíthatatlan igény újabb és újabb rabszolgákra gyakorlatilag egy egész iparágat teremtett meg embervadászok, rabszolgaszállítók és kereskedők formájában. Ehhez szükség volt egy hatalmas, jól szervezett hadseregre is, és relatív rövid idő alatt a törökök hadi potenciálban már lekörözték az arab dzsihád-kalózokat. A Földközi-tenger környékén élőket, a Balkán és a Kárpát-medence lakóit újabb és újabb támadások érték a hódító oszmán törökök által.

Egyetlen birodalom se lett volna képes azonban ilyen hatalmas hadsereget készenlétben tartani a lassan már állandósult rablásra és elhurcolható embereket célzó háborúzásaira, ha hadseregében nem alkalmaz tömegesen rabszolgákat. Ez volt az egyik legsötétebb, legfájdalmasabb aspektusa az iszlám európai hódításainak. A megszállt, vagy akár csak megtámadott területekről ezresével, tízezresével hurcolták el a legerősebb, legokosabb, legjobban fejlett fiúgyerekeket, akikből hazájuktól, családjuktól távol, fanatikus muszlim janicsárokat képeztek. Az úgy nevezett devsirme  (összegyűjtés, gyermekadó, véradó) eredményeként a meghódított keresztény országok reménysége, legjobb fiai vesztek el örökre, illetve tértek vissza később egykori hazájukat támadó katonákként. Az oszmán hódítók az általuk kiválogatott, majd muszlimmá és fanatikus szultán-szolgává tett fiatalokból egy speciális katonai elitet nevelt ki magának. Ezt a tényt – több kiváló történelmi elemzés mellett – Lee Harris is igen részletesen írja le The Suicide Of Reason című könyvében.

Lee Harris, forrás: Amazon.com

Összefoglalva tehát Európa 1300 éven át tartó állandó iszlám fenyegetettségét: az Ibériai-félsziget 781 évig, Görögország 381 évig, Magyarország 150 évig és a balkáni országok is több száz évig sínylődtek iszlám-arab (Ibéria), illetve oszmán-török gyarmati uralom alatt, amely a keresztény lakosság megtizedelésével, lemészárlásával, egész országrészek letarolásával, élhetetlenné tételével és jövőjük, azaz gyerekeik elrablásával járt: a kislányokat a háremekbe, a fiúkat a hadsereg részére hurcolták el. Egybehangzó becslések szerint 2 milliónyi embert raboltak el 1300 év alatt Európából, nem beleszámítva a harcok alatti helyszíni mészárlások áldozatait.

Összehasonlításul, az európai gyarmatosítások muszlim országokban, vagy azok közelében kb. 130 évig tartottak (1830-1960), egyebek mellett a rabszolgavadászat és a rabszolga-kereskedelem elleni harc jegyében. Mégis, a mohamedánok panaszkodnak mind a mai napig az európai gyarmatosítás alatt átélt megaláztatásaik miatt.

“Az emberiség történetében a muszlim rabszolga-kereskedelem volt a leghosszabb.” – írta a 2008-ban megjelent “Az eltussolt népirtás: a muszlim rabszolga-kereskedelem története Afrikában” (Le génocide voilé; Der verschleierte Völkermord) című könyvében Tidiane N’Diaye, szenegáli antropológus és közgazdász, akiről afrikai származása alapján rasszizmust, mohamedán hite miatt pedig iszlamofóbiát sem lehet feltételezni. Megjegyzem, ma már ez a könyv nem jelenhetne meg és a mainstream média sem írna róla kritikát; régóta csak antikvár példányok léteznek belőle német nyelven, az eredeti ár többszöröséért.

Tidiane N’Diaye, forrás: Amazon.de

A könyv történelmi tényeken alapuló megállapításai teljesen más színben tüntetik fel az afrikai kontinens gyarmatosításának történetét, amely a Kr. u. 5 – 6. században arab hódítók által kezdődött, s oka elsősorban a rabszolgáknak szánt “emberanyag” levadászása és elszállítása volt. N’Diaye – valamint más kutatók – szerint az arab-iszlám által afrikaiak ellen folytatott dzsihád eredményeként hozzávetőlegesen 17 millió embert hurcoltak el lakóhelyükről az Arab-félszigetre, sőt akár India meghódított területére. Ebbe sem lehet beleszámítani az arab lovascsapatok által embervadászat közben legyilkolt falvak lakóit, vagy a kényszeriszlamizálóknak ellenálló, lemészárolt népességet. N’Diaye azt írja, hogy az arab-iszlám hódítás következménye volt az egyes afrikai népek tudatos felheccelése a konvertáltak és hitetlenek között, ami mind a mai napig az egymás elleni harcok, afrikai belháborúk és elmaradottság egyik fő oka. Szudán, majd a szub-szaharai részek arab-lovas egységek által történő meghódítása után kialakultak olyan állam-szerű képződmények, amelyek egyedüli feladata a környező népek állandó támadása volt, rabszolgaszerzés céljából.

Sokan úgy gondolják, hogy a kasztrált eunuchok csak a háremek felügyeletére szolgáltak. Ez is egy, a “mesés Keletet” misztifikáló, népszerű legenda. A korai arab rasszizmus, valamint praktikus elgondolások miatt az Afrikában elejtett férfiakat kasztrálták, majd sebeiket tüzes vassal kezelték, amit öt emberből négyen nem éltek túl. Sokan a vizeletürítés lehetetlensége miatt “robbantak” fel, a szó legszorosabb értelmében. Feltételezhető, hogy rengetegen pusztultak el a sivatagon való átkelés során, vagy a hajókon. Ezt korántsem dokumentálták olyan részletesen, mint a későbbi, jóval kevesebb halottat követelő transzatlantikus rabszolga-kereskedelem áldozatait. Az arabok ugyanúgy kasztrálták az ültetvényeken, házi szolgálatokban és bányákban felhasznált rabszolgákat, mint az állatokat, s többek között ez is oka annak – ellentétben az amerikai kontinenssel -, hogy az arab világban sehol sem található afrikai eredetű, sötét bőrű diaszpóra.

Az arabok rasszisták voltak – írta N’Diaye – ezért nem akarták, hogy az afrikaiak országaikban tovább szaporodjanak. Szerinte, illetve más tudósok kutatásai nyomán, valamint az első részben ismertetett afrikai élményeim alapján, nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy különböző afrikai uralkodók, tehát az akkori afrikai elit jó pénzért, vagy árukért összejátszott az arabokkal és saját harcosait is bevetette a szomszédos törzsek elleni embervadászatba. A manapság kizárólag a fehér gyarmatosítókat megbélyegző afrikai rabszolga-kereskedelem végső fokon három pillérű volt, amelybe az európaiak relatív későn, a felfedezések korában szálltak be és profitáltak egy már régóta létező infrastruktúrából: arab és afrikai embervadászok, továbbá arab kereskedők és végül, pár száz évvel később európai hajósok, akik az “árut” a transzatlanti útra átvették tőlük.

A tizenhárom évszázadon keresztül folytatott emberiség elleni bűncselekményt se az arabok, se az afrikaiak nem hajlandóak feldolgozni, panaszolja könyvében N’Diaye, mert mindenki tettesnek érezheti magát. Sokkal egyszerűbbnek tűnik a már ismert bűnösökre, az európaiakra mutogatni.

Hindu templom Somnath-ban, amelyet ötször semmisítettek meg. / Forrás: upload.wikimedia.org

4. rész

Bizonyos szavakkal és történelmi összehasonlításokkal nem árt néha vigyázni, de nem egyes szavak “tabu” jellege, hanem a tárgyilagosság miatt. Minden történelmi esemény saját magából adódóan egyedülálló, akkor is, ha esetlegesen más históriai történésekkel némi hasonlóságot mutat fel. Sokkal fontosabb a történelmi folyamatok, a hátterek és a mai eseményekkel való összefüggések bemutatása és ennek az összképnek a megismerése. Nem titkolt célom a ránk kényszerített, régóta – szó szerint – “fehérre mosott”, azaz kollektíven, egy nagyobb közönség számára eltitkolt és kizárólag európaiakat felelősségre vonó, egyoldalú történelemhamisítás megkérdőjelezése.

A leghosszabban és egyúttal legbrutálisabban a hatalmas, több évezredes kultúra, egy szubkontinens nagyságú ország, India szenvedett a nyolcszáz évig tartó muszlim (arab, majd török, afgán, mughali) invázió miatt, amelyet a világ többi részén gyakorlatilag nem vesznek figyelembe, de hatása mind a mai napig a világ és a napi politikában is érezhető. Több történész, köztük egy indiai, “hindu holokauszt”-nak nevezi ezt a hihetetlenül módszeres, évszázadokon át tartó népirtást, amely szerintük csak időtartamában különbözik az eredetitől. Nem vagyok híve a címkézéseknek, beskatulyázásoknak, hiszen ilyen alapon bármelyik korábbi és újabb kori genocídiumot is illethetnénk ezzel a kifejezéssel. Sokkal fontosabb azonban – legalábbis nagy vonalakban – vázolni ezt a folyamatot.

India elsősorban hindu vallású volt, néhány buddhista közösség kivételével, valamint a dzsain és egyéb, békés felekezetek tolerálásával. Európában sajnos kevesen ismerik ezt a hatalmas kultúrát, amely kezdetei valamikor Kr. e. 3000-re nyúlnak vissza, a védákat (szanszkrit: szent tanítás), továbbá a későbbi brahmanizmus filozófiáját. Az indiaiak azonban az építészetben és a matematikában is maradandót alkottak. Az arabok védelmére sokszor említett érv, az ún. “arab számok” is valójában Indiából származnak. Buddha (Siddhartha Gautama) tanításai is körülbelül a Kr. e. 4. századra vezethetőek vissza. Az arabok szemében “Hind és Szind” lakói – ahogy ők Indiát nevezték – még a keresztényeknél és a zsidóknál is rosszabbak, mert ez utóbbiak ugyan dhimmik, azaz “a könyv emberei”, ám alapvetően monoteisták, azaz egyistenhívők. A hinduk azonban több Istent, valamint bálványokat imádnak. A jelenidőben való megfogalmazás nem véletlen, hiszen az évszázadok folyamán ez a szemlélet nem változott. A dhimmiknek tehát három választásuk volt a muszlimok szerint: a megtérés, a fejadó, a dzsizija fizetése, amely segítségével a Dar al-Harb (a háború háza) helyett a Dar al-Salam, tehát a béke házába “költözhettek”, vagy a pusztulás. A sokistenhitű bálványimádóknak viszont csak a behódolás, vagy a halál között lehetett választani. Ezt később ugyan megváltoztatták, miután rájöttek arra, hogy a fejadó mégis többet ér, mint egy lemészárolt ember, de ez nem könnyítette meg az indiai népek helyzetét. Különböző becslések és források szerint hozzávetőlegesen kétszázötven millió (!) indiai esett valamilyen formában a hódítások áldozatául.

Perzsia teljes meghódítása után, az ott létrehozott kalifátus határa először érintkezett Kr. u. 643-ban indiai territóriummal. (Ebben a cikkben nem térhetek ki a Chorasan birodalom történetére.) Nem véletlen, hogy a mesés gazdagságú India felkeltette az arabok figyelmét, akik állandóan rabszolga utánpótlásra és kirabolható területekre fókuszáltak. Intervenciós próbálkozásaik ellen azonban az indiaiak keményen megvédték magukat. Első valódi sikereiket az arabok akkor érték el, amikor a mai Afganisztán területét, amely földrajzilag és kulturálisan is Indiához tartozott, többszöri nekifutásra meghódították, elfoglalva annak fővárosát, Zabult (Kabul) Kr. u. 1000-ben. Itt teljesen kiirtották a hindu-buddhista kultúrát, majd Észak-India bekebelezése után, ezen a területen keresztül deportálták százezrével a rabszolgákat, akik a mészárlásokat túlélték. A hegység Hindukus jelentése: a hindu halála. Mindig erre gondolok, amikor európai, elsősorban német politikusok hangoztatják, hogy a Hindukus-nál védik meg az európai demokráciát…

Az afganisztáni Bamyan Buddha szobrok talibánok általi felrobbantása, 2001. március 21-én, mintegy kései bosszúként az ezer évvel korábban a helyszínen létező indiai kultúra ellen. / Forrás: vocativ.com

Afgán-török muszlimok foglalták el 1192-ben véglegesen Észak-Indiát. A Delhi szultánsághoz a 14. századig 120-180 ezer katonai rabszolga tartozott, akik túlnyomó része a kelet-afrikai partokról elrabolt, majd az Indiai-óceánon keresztül odaszállított emberekből állt. Ezek a szultánok rendszeresen hadat viseltek India középső államai ellen, elsősorban a rabszolga utánpótlás, továbbá a hadizsákmány miatt. Később, tengeri úton sorozatos támadást intéztek a hatalmas ország déli részeinek elfoglalására. Az India elleni muszlim hódítás a szubkontinens lakói számára élet és halál kérdése volt évszázadokon keresztül. Alain Daniélou, francia történész, zenetudós, indológus könyvében “Histoire de l’Inde” (India története) így ír:

“Attól az időponttól kezdve, mikor a muszlimok Kr. u. 632 körül kezdtek beszivárogni, India története átváltozott a gyilkosságok, tömegmészárlások, rablások és kegyetlen pusztítások végtelenül hosszú, monoton sorozatává. Ahogy ez mindig történni szokott, hitük és egyedüli Istenük “Szent háborúja” nevében. Amilyen módon ezek a barbárok eddig is komplett civilizációkat irtottak ki és egész emberfajtákat semmisítettek meg.”

Mélységesen igazat adok Monsieur Daniélou-nak, mert a forrásokat követve az iszonyat lassan valóban monotonná válik. Eközben muszlim történészek, már aki, hőstetteikkel és India bizonyos részének “igaz hitre” térítésével dicsekszenek. Ezért csak egy, az egész folyamatra azonban félelmetesen jellemző esetet ragadnék ki a sok közül: Mahmud al-Ghazni, török-afgán kán, az egyik legvérengzőbb uralkodóként tizenhétszer támadta meg Indiát, városokat, szentélyeket felgyújtva, emberek tízezreit lemészárolva, gyerekeket és asszonyokat rabszolgaként elhurcolva. Nem utolsó sorban húszezer fiatal “szüzet” is, saját rendelkezésére… Neki tulajdonítják azt a történetet, amikor megirigyelt egy drágakövekkel, nemesfémekkel készített hindu oltárt, de rájött, hogy se elvinni, se másolatot készíttetni nem tud, ezért inkább felgyújtatta. A letarolt hindu templomok helyén mecseteket kellett építeni, a felgyújtott városok és falvak helyén pedig már csak a pusztulás maradt.

A 17. századig India bizonyos területei kifejezetten muszlimmá váltak. Egyes indiai tudósok az országban ma is megtalálható mélyszegénységet, az erőszakolási járványt, a tudatlanságot és elmaradottságot a 800 éves muszlim hegemónia számlájára írják. Szerintük ez a befolyás a legfontosabb oka az egykori mélységesen humánus, erőszakmentes vallás és az általános mentalitás lassú megváltozásának is. Az állandó konfliktus egyik eredménye Pakisztán és Bangladesh létrejötte is, továbbá a soha nem létezett “etnikum”, a rohingya problematikája. Erről a témáról korábbi cikkeimben írtam ITT és ITT részletesen, ami szervesen kapcsolódik India, illetve a Távol-Kelet iszlamizációjához.

Tehettem volna néhány hajmeresztő, vérfagyasztó képet e cikkhez. Helyettük inkább lássunk a korai indiai kultúra egyik csodájáról egy videót: sziklába vájt hindu, buddhista, dzsain szentélyek és kolostorok (Ellora, Ajanta, Maharashtra tartomány) a Kr. e. 3. századból, illetve a Kr. u. 5-7. századokból, amelyek tanúbizonyságot tesznek az egykori indiai géniuszról, a hihetetlenül fejlett építészeti technikáról, valamint a különböző vallások békés egymás mellett éléséről:

Afrikai embervadász / Forrás: planet-wissen.de

5. rész

“A rabszolgák felszabadítása érdekében vívott harc a világtörténelemben egyedülálló jelenség, amely kizárólag az európai kultúrának köszönhető.” – Prof. Egon Flaig, a “Rabszolgaság világtörténete” című könyv szerzője

A transzatlanti rabszolga-kereskedelem történelmileg jól dokumentált, illetve az iskolai oktatás és különböző művészeti feldolgozások révén egy szélesebb közönség által is ismert tény. Tudjuk-e azonban a teljes igazságot, vagy megelégszünk azzal a több évtizede bebetonozottnak látszó sémával, miszerint “a gonosz fehér rabszolgatartó versus szegény, elnyomott fekete rabszolga”? A sorozat utolsó részében erre keresem a választ.

A mediterrán térségben való kereskedelmi hajózás veszélyessége az arab kalózok állandó támadásai miatt, de a hajóépítés, navigáció fejlődése, valamint az iszlám hódítások következtében a szárazföldi utak kiesése arra késztette a különböző kereskedő nemzeteket, hogy új vízi utakat találjanak India felé, kikerülve így a muszlim kalózokat. Ennek egyik alternatívája Afrika déli csücskének megkerülése volt, a másik pedig az Atlanti-óceánon át vezetett nyugati irányba. A felfedezések korát gyakorlatilag az arabok elkerülésének kényszere indította el. Egy katonai terv is közrejátszott India nyugati irányból vélt megközelítéséhez: Kolumbusz szerint a “rövidebb” út Kínához lehetővé tehetné az iszlám elleni összefogást a “Nagy Kánnal”, egy misztikus személyiséggel, aki minden bizonnyal kereszténypárti és segítségével Indiában, mintegy “hátulról”, végső csapást lehetne mérni az iszlám birodalomra (Louis Bertrand: The History Of Spain – Spanyolország története). A történet végét ismerjük.

A spanyol hódítók, a konkvisztádorok kapzsisága, vérszomjas kegyetlenségük monumentális méretű volt. Ugyanez a történész, Bertrand írta a spanyol hódítókról:

“Az arany iránti féktelen vágyukat, vérgőzös rablásra való hajlamukat, a meghódítottakkal szembeni barbár kegyetlenségeiket, amiket az amerikai kontinensre magukkal vittek, a kalifák, a mór királyok és az emírek iskolájában tanulták.”

Továbbá:

“A legvisszataszítóbb tulajdonság, amit a spanyolok az araboktól és az észak-afrikai nomádoktól átvettek, a parazitaság volt. Az a szokás, hogy kizárólag az általuk meghódított népek kirablásából éltek, sokszor a területeiket letarolták, a termést elpusztították és a lakosságot vagy lemészárolták, vagy rabszolgájukká tették. A spanyolok hasonló fanatizmussal öltek Krisztus nevében, mint valaha az őket évszázadokig megszálló arabok a saját hitük jegyében.”

A portugálok a 15. század végén kapcsolódtak be az afrikai rabszolga-kereskedelembe, kihasználva egy már meglevő és évszázadok óta működő infrastruktúrát. A kialakult rendszer addig az arabok szinte kielégíthetetlen rabszolgaigényét szolgálta azzal, hogy szubszaharai afrikai uralkodók, adott esetben már iszlamizált törzsek kizárólag a szomszéd népek ellen vívott rabszolgavadász hadjárataikból éltek, akár teljesen kiirtva ezzel más afrikai etnikumokat is. Az európaiak megjelenésével ezután nem csak a Szaharán keresztül vezetett az elrabolt emberek útja és nem csak Afrika keleti partjáról Indiába, hanem az Atlanti-óceán kikötői felé is, mint pl. a szenegáli, később több hódítót is megért Gorée-szigetnél várakozó portugál tengerjárókhoz. Miután Portugália territóriumává tette a mai Brazíliát, egyre több afrikai rabszolgát szállított az ottani cukornádültetvényekre. Egészen a 18. századig a hajók csak a passzát széllel tudtak az Atlanti-óceánon átkelni, ezért a karib-tengeri szigetek lettek a fő rabszolgaelosztó helyek. Közel négy millió afrikait szállítottak Brazíliába, ami az amerikai kontinensre deportált rabszolgák negyvenegy százaléka. Észak-Amerikába hozzávetőlegesen 365 ezer afrikait adtak el 1600 és 1825 között és miután a többiekhez képest ők valamivel emberibb körülmények között élhettek, 1860-ig a létszámuk négy millióra nőtt, természetes úton. A 17. századtól kezdve már holland, francia és angol kereskedők is szállítottak rabszolgákat az “Új Világba”. Itt kell megjegyezni, hogy az európai rabszolga-kereskedelem irányítói általában zsidó származású kereskedők voltak, mert “tradicionálisan már a középkortól kezdve ők közvetítettek kapcsolataikkal a különböző országok és kontinensek között”. (Jüdisches Lexikon, 1930, Berlin) Ennek a történetét Prof. Tony Martin (1942-2013), a Trinidadból származó amerikai egyetemi tanár dolgozta fel, amiért sok kritikát, de még több díjat kapott; Marc Lee Raphael rabbi részletes ismertetésében angolul itt olvasható.

A háromszáz évig tartó transzatlantikus rabszolga-kereskedelemben az európaiak mindig kereskedők maradtak. Sose rendeztek hajtóvadászatot emberek elfogására. Az iszlám 1400 éves története után azonban mind a mai napig nem mondott le a rabszolgatartásról, hiszen maga Mohamed is rendelkezett rabszolgákkal, tehát ez az intézmény “megengedhető”.

Afrikai uralkodók – akár arab segítséggel is – üldöztek más afrikai népeket, majd deportálásuk után eladták őket az “árura” váró európai hajósoknak, épp úgy, ahogy haszonállatokat adtak el a piacon. Egyébként hasonlóan működött az Indiai-óceán rabszolga-kereskedelme Zanzibár szigetéről, amely évszázadokig az ománi szultanátus felügyelete alatt állt. A rabszolga-kereskedelem irányítása mindig is a különböző afrikai uralkodók kezében volt, ők határozták meg az árat, illetve azt is, hogy melyik hajós milyen és hány rabszolgát kaphat. Az óceánon keresztül történő szállítás közben körülbelül tíz és húsz százaléknyi volt a “veszteség”, míg az óceánig vezető hosszú menetelésnek feltehetőleg még ennél is több áldozata lehetett. 1519 és 1867 között közel tizenkét millió afrikait szállítottak az amerikai kontinensre, míg az arab rabszolga-kereskedelem a Kr. u. 600-as évektől (hivatalosan) 1920-ig óvatos becslések szerint ötven millió embert érintett, nem számolva a dzsihádista hajtóvadászatok idején lemészárolt áldozatokat. Ha valakinek eszébe jutna a rabszolgaság valódi tetteseinek és tényleges haszonélvezőinek leszármazottait valaha kártérítésre kötelezni, az utódok évszázadokig fizethetnének…

A rabszolgaság eltörlése kezdettől fogva vitatott volt az európai országokban, mert egyre erősebb politikai, társadalmi és egyházi erők tiltakoztak a gyarmatokra kvázi kitelepített embertelen intézmény ellen. Különböző parlamenti, majd multilaterális egyezmények után először angol, majd francia, később amerikai hadihajók ellenőrizték a 19. századtól az óceánokat a rabszolga-kereskedelem megállítása céljából. A kontinens gyarmatosítása is a befolyási övezetek kiterjesztése és a haszon reménye mellett, nem utolsó sorban az afrikai belháborúk és rabszolgavadászatok megszüntetése érdekében történt. Se az arabok, se a rabszolgaság intézményéből hasznot húzó afrikai uralkodók nem akartak lemondani bevételi forrásukról, s ezért elkeseredett harcokat vívtak a rabszolgaságot felszámolni akaró “megszállók” ellen. Észak-Amerikában szintén a “gonosz fehér ember” ontotta vérét a fekete rabszolgák felszabadításáért a rendszert makacsul védő déliek ellen. A történet pikantériája, hogy számos felszabadított egykori rabszolga saját maga is tartott rabszolgákat, sőt, az első igazi amerikai rabszolgatartó egy, a mai Angola területéről származó afrikai, Anthony Johnson volt, aki bíróságon követelte ki magának ezt a jogot. Az arab országok először Egyiptom angol gyarmatosítása után 1882-ben kezdték felszámolni rabszolgatartó rendszereiket, kényszer alatt és folyamatos harci ellenállás mellett. Az afrikai országban, Nigerben például csak 2004-ben szüntették be hivatalosan ezt az intézményt, amely “hivatalosság” egyébként Afrikában nem túl sokat jelent.

A téma szinte kimeríthetetlen, de talán érthető a sorozat végén, miért is létezik egy “hallgatási kartell” az arab és az afrikai országok között a saját – nem éppen dicsőséges – múltjukról és miért is mutogat mindenki, beleértve a magát haladónak tartó európai, afrikai és amerikai ideológusokat is a “gonosz európai civilizációra”. Hogyan is lehetne ezeket az országokat “áldozatként” stilizálni, ha a saját bűneiket beismernék? Nem az államiság, egy anno modern igazgatási rendszer, vagy infrastruktúra elterjesztése volt az európaiak legfőbb bűne. Még a nyersanyagok kíméletlen kiaknázása sem vetett annyit latba, mint a legjövedelmezőbb tevékenység, a rabszolgavadászat megszüntetése. A gyarmatosítók között azonban volt egy speciális eset, a filantróp, azaz “emberbarát” képében tetszelgő belga király, II. Lipót, aki ugyan soha nem járt Afrikában, de a Kongó-medencében egy magángyarmatot tartott fent; erről a témáról a Ki(k)nek a mércéje?” című cikkemben már megemlékeztem.

A rabszolgatartás ma reneszánszát éli néhány afrikai és arab országban. Gondoljunk csak a focivébére készülő Katar építkezéseire, Szaúd-Arábiára, a szétrombolt Líbiára, vagy Szudánra, ahol a jóembert játszó George Clooney és kebelbarátja, Obama indítványára egy kvázi “új ország” született Dél-Szudán néven, amelyben már apró gyermekeket rabszolgaságba kényszerítenek. Emlékezzünk a nigériai Boko Haram (tanulás haram, azaz rossz) terrorszervezet, vagy az ISIS által elrabolt fiatal nőket rabszolgasorsra kényszerítő akcióira. A 2013-2015 között Nigériában, Etiópiában felfedezett “bébi-farmok”, ahol fiatal nőket tartottak és talán még mind a mai napig tartanak fogva, őket folyamatosan megerőszakolva sorozatos gyerekszülés céljából, akiket aztán eladnak, szintén a rabszolgaság egy új formája. Évente – becslések szerint – húsz millió ember esik áldozatául az emberkereskedelemnek, elsősorban gyerekek és fiatal nők.

Megjegyzés: A sorozatból tematikai okból kimaradt az “elfelejtett” ír és skót származású rabszolgák története, róluk angol nyelven itt lehet olvasni, amíg nem tiltják le. Ezt is.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Aktivisták kísérlete az észak-karolinai Durham városában egy konföderációs szobor ledöntésére. Forrás: thefederalist.com

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. december és 2018. január között, ITT. Az ötödik rész végén megtalálható a sorozat egyes írásainak linkje is. Ezt a tanulmányt a Pesti Srácok is szemlézte.

HND: Exportslágerünk a demokrácia

Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND

1. rész

Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.

Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.

Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.

Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.

Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.

A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…

Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…

HND Bamako 2011

2. rész

Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.

A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.

Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.

Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.

Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország  akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / counter gang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.

A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…

HND Bamako 2009

3. rész

Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat. 

Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.

Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.

Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.

Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására. 

Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik. 

Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.

A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.

HND Bamako 2011

4. rész

“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)

A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?

A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.

Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…

Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.

Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit! 

A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.

HND Bamako 2011 Niger folyó

5. rész

“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)

Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…

Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.

Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.

Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát. 

Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. 

Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge Boret Bokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).

Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.

Epilógus:

A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.

Déjà-vu.

A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.

Add Istenem, hogy ne legyen igazam…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: HND Bamako 2011

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.

HND: Ki(k)nek a mércéje?

Ez a téma – sajnos – ismét aktuálissá vált, vagy talán mindig is az volt – HND

Úgy érzem egyre többen vagyunk, akiket nem csak zavar, hanem valójában megdöbbent a különböző vélemények higgadt megvitatásának lehetetlensége, az értelmes és ezáltal a konstruktív vitakultúra egyre gyorsuló, a társadalom szinte minden szintjét érintő leépülése, ami nem egy kizárólagos magyar jelenség. Másfél évtizedes internetes pályafutásom alatt figyelem az emberek reakcióit az egyszerű felhasználótól a közszereplőkig, állítólagos értelmiségiektől a valódi szellemi nagyságokig és a különböző beállítottságú politikusokig. A legtöbbjük, és ez elsősorban baloldali, magukat újabban “liberálisnak” tituláló, de alapvetően neo-marxista személyek azok, akik nem győznek a másképpen gondolkodóknak naponta “nevelő célzatú” programokat kitalálni, hogy az a másik mit csináljon, mit mondjon, hogyan gondolkozzon.

Szinte nem múlik el olyan hét, amikor legalább öten ne szólnának be nekem valahol (vérmérséklettől függően), hogy “ne osszam külföldről az észt”. Ez a leggyakoribb, immáron halálosan unalmas, de legalább még udvarias verzió, sok-sok felkiáltó jellel a végén. Talán a nyomaték kedvéért. Érdekes, ez a felszólítás kizárólag olyanoktól érkezik a megnyilvánulásaimra, akik örömükben bukfencet vetnek, ha pl. a brüsszeli EU valamiért megrója Magyarországot, vagy egy amerikai tőzsdespekuláns (ami definitív NEM antiszemita kifejezés) próbálja meg minden eszközzel a magyar társadalom többségi akaratából működő kormányt szabotálni. “Ne ugasson bele a mi dolgainkba!” – kiabálják nekem virtuálisan, adott esetben akár csupa nagy betűvel, ha valahol leírom személyes véleményemet. Pontosan azok egyébként, akik nyilvános fórumokon szinkronban borzalkodnak a szólás- és sajtószabadság diktatórikus megszüntetéséről (sic!) kis hazánkban, lájkok után kuncsorogva a nagyérdeműtől. Ki(k)nek a mércéje ez?

Évekkel ezelőtt teszteltem egy ilyen oldalt és viccből egy nekik tetsző kommentárt írtam, hatalmas sikert aratva ezzel, amire a vezérvélemény a következőképpen reagált: “milyen szégyen az, hogy már ilyen messze is ennyire rossz hírünk van, az egész világ rajtunk röhög”… Fárasztóan előre kiszámítható, egyszerű lelkekre valló reakció. Nem írom ide a mondat szerzőjének a nevét, aki egykori televíziós népszerűségéből próbál ma inkább kevesebb, mint több sikerrel politikai karriert barkácsolni magának Gyurcsány táskahordozójaként. Ugyanez az illető cenzúrázott ki, amikor néhány tagadhatatlan tényt soroltam fel arról a bizonyos spekulánsról, akit annyira magasztal, illetve az európai parlamentben Magyarországot kiosztó, amúgy saját bevallása szerint is pederaszta, francia zöld párti képviselőről közölt eredeti videót is törölte, megjegyezve, “ez nem tartozik ide”

Ki(k)nek a mércéje az, amikor az ethnomazochizmusban fetrengők mindent gyűlölettel kezelnek, ami magyar? Akik a saját hazájuk polgárait “genetikusan alattvalónak” titulálják és ezért még tapsot is kapnak bizonyos körökben, mondjuk például azoktól, akik képesek mindent elkövetni hazájuk nemzetközi fórumokon való bemocskolására.

Ki(k)nek a mércéje az, hogy aki távolból, mind a mai napig magyar állampolgárként szereti a hazáját és azért nota bene aggódik, annak legszívesebben virtuális szájkosarat rendelnének el, miközben egy magyar történelmet és irodalmat nem ismerő, brüsszeli aparátcsik rosszindulattól fortyogó beszédén orgiasztikusan élvezkednek, továbbá a hazánkat démonizáló szöveg pontjait csámcsogó élvezettel hetekig elemezgetik? 

Tény azonban, hogy amivel mi magyarok felnőttünk és ami a többség gondolatvilágát erősen befolyásolta, az a mi évszázados harcunk az Oszmán Birodalom ellen, majd a 150 éves nemzeti tragédia, szinte teljesen ismeretlen Európa nyugati felében. A déli harangszó jelentését is csak kevesen tudják. A bécsi csata az, amit egyedül tanítanak ebből az időszakból és lassan már azt sem, mert a történelemtanítás egyre jobban marginalizálódik a sok “kompetencia” között.

Még valami kimaradt a nyugat-európai oktatásból: Belgium szerepe a gyarmatosításban. Belgium, ez a művileg összetákolt, korábban önállóan nem létező kis ország, amit Franciaország és Hollandia közé találtak ki, megteremtve ezáltal egy örökös darázsfészket a vallonok és flamandok között. Egy saját történelem nélküli mesterséges állam, ami nem véletlenül lett az EU központja, holott saját magát sem képes kormányozni az intrikák, korrupció és a mind a mai napig teljességében fel nem tárt pedofil botrány (Marc Dutroux) színhelye. A legenda szerint Antwerpent egy óriás terrorizálta, majd a legyőzője a kezeit levágta és a Schelde folyóba dobta. Ezek a levágott kézfejek később csokoládéként és kekszként csináltak karriert.

Forrás: antwerpse_handjes_width340 xpats_com

Afrikában erre másképpen emlékeznek. Lipót belga király, aki filantrópnak (!) nevezte magát és önjelölt tudományos felfedezőként, illetve az afrikai népek jótevőjeként az International African Society (Nemzetközi Afrikai Társaság) égisze alatt magán gyarmattá tette a Kongó medencét és annak lakosait, a kaucsuktermelés és gyémántbányászat nemzetközi kiaknázására. Ismerős címszavak? Se a francia, se az angol gyarmatosítók nem hagytak olyan pusztítást, mint a “filantróp”, azaz az emberbarát II. Lipót, aki amúgy Afrikába soha be nem tette a lábát. Becslések szerint 10 millió helyi lakost mészároltak le zsoldosai. Híven a levágott kezek hagyományához, aki a munkatáborokban nem érte el a kiszabott termelési kvótát, annak a kezét levágták, mondván “ezekre még a puskagolyót sem érdemes elvesztegetni”. Kosarakban szállították a felügyelőknek a levágott kezeket… Se gyerekeket, se nőket nem kíméltek. Az európai történelem könyvekben ez nem szerepel, ahogy azt is kevesen tudják, hogy a mai belga királyi család még mindig abból tengeti szerénynek nem mondható életét, ami a magángyarmat a belga államnak történt eladásából származott. 

Fotó: word press.com, Dark History. A kép egy Nsala Wala nevű bennszülöttet ábrázol, aki a helyi misszionáriusokhoz vitt egy kis csomagot és akiről Alice Harris, a misszionáriusoknál dolgozó nő csinált egy fotót. A csomagban Nsala Wala kislányának a belgák által levágott keze és a lába látható.

Ebben az időszakban, a “büdöslábú ázsiai horda, Európa páriája”, ahogy a mai libretardált önrasszisták  magyar honfitársaikat emlegetni szokták, néhány nagy tudású képviselőjével szintén jelen volt Afrikában. A leghíresebb közülük gróf Teleki Sámuel, akiről többek között egy vulkánt neveztek el és aki rengeteg növényt, néhány, addig ismeretlen állatot fedezett fel. A gyarmatosítás után felszabadult országok nagyon gyorsan átkeresztelték az európai hódítókról elnevezett területeket. Egyetlen kivétellel: a magyar kutatók által felfedezett helyek neve mind a mai napig megmaradt! Mert a “genetikailag idegengyűlölő” magyarok bizony tisztelettel és érdeklődéssel kezelték az őslakosságot, a magyar Afrika kutatók nemes tradíciójában.

A magyar ember alapvetően vendégszerető és egyúttal érdeklődő mások kultúrája iránt. Nekünk nem kell akármilyen valakik mércéje szerint megtanulni más emberek, más életformák nyögvenyelős álszeretetét. Harminckét évi világjárásom megtanított arra, hogy a magyarok, akárhová viszi őket sorsuk, tisztelettel beilleszkednek az adott társadalomba, miközben a szívük és a lelkük magyar marad. Elvárják azonban azt a jogot, hogy otthon, a saját hazájukban eldönthessék, kivel és hogyan akarnak együtt élni. Ez ennyire egyszerű. Ez a mi mércénk.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: https://goossens-chocolatier.com/wp-content/gallery/belgium-chocolates-banner/antwerp_hands.jpg

A cikk eredetileg 2017. június 1-én, a PolgárPortálon jelent meg.

HND: A hallgatásom oka

“Azt hitted, viccelnek, de mikor rájöttél, hogy véresen komolyan gondolják, már késő volt.” – HND

Többen érdeklődtek, hogy mikor fogom folytatni a blogomat? A “Klíma-Lolita” cikk harmadik részével tudatosan vártam, mert újabb és újabb érdekesnek tűnő, adott esetben akár groteszk események, összefüggések derültek ki az önjelölt klíma-rettegővel és a hozzátartozó nagy létszámú “tanácsadói” csapattal kapcsolatban. Az sem volt meglepetés, hogy a világot térdre kényszerítő pandemiát, továbbá az USA-t megbénító – lassan már – polgárháborúsnak nevezhető zavargásokat Greta Thunberg, illetve az őt irányító szervezetek előbb-utóbb össze fogják kapcsolni a – szintén – mesterségesen szított klímahisztériával.

Nehéz józannak maradni a jelenlegi helyzetben. Nehéz a kavargó gondolatokat a megszokott tárgyilagos formában előadni. Még nehezebb volt a majdnem három hónapig tartó lockdown-t, ahogy a lakhelyemen a kijárási tilalmat nevezték, túlélni. Az emberi interakció hiánya, illetve annak a virtuális térre történő redukálása megfojtja a kreativitást, elveszi a kedvet a megszerzett tudás továbbadásától is. Túléltem, s csak egy picit betegedtem bele, csak annyira, hogy a jobb kezemet nem tudtam használni, ami írásnál mégis hátrányos helyzet.

Régi tervem volt, hogy korábbi, sikeres, más portálokon megjelent cikkeimet ide átmentem, mert nem vesztettek el semmit aktualitásukból, dacára, hogy ezeket 2017-2018 között írtam. Természetesen néhány, napi politikával kapcsolatos téma mára már kevésbé húsba vágó. Mégis, a korábban megfogalmazott, egyes társadalmi jelenségeket elemző írások újabb publikálása segíthet bizonyos, a világban történő folyamatok, összefüggések más aspektusból történő megítéléséhez.

Technikai okok miatt sajnos nem megoldható egy külön archívumot nyitni itt a régebbi publikációimnak, viszont minden retro-szövegnél jelezni fogom az eredeti megjelenés helyét és dátumát. Természetesen nem egy adagban képzelem el a korábbi cikkek közlését, sőt olyan is előfordulhat majd, hogy egykori és új anyagok fognak váltakozni. Miért ne?

Az év tulajdonképpen most kezdődik, mert a nagyon várt 2020 első félidejében kissé ijesztő volt. Még jobban taszít az a mainstream szlogen, mely szerint az életünk már soha nem lehet majd olyan, mint eddig. Ezzel riogat a média és a nemzetközi politszimulánsok népes hada. Mert rettegni jó, az egyszerű polgárokat rettegésben tartani még jobb. Gondolják ők. A valamitől félő, nota bene rettegő emberek könnyebben fogadnak el olyan intézkedéseket, amelyeket normális pszichikai állapotukban fejüket rázva utasítanának el.

Javíthatatlan optimistaként nem vagyok hajlandó egy stabilabb kötél után nézni, megmenekülendő így a beígért borzalmaktól. Ehelyett inkább írok néha, olykor régi szövegeket rakok ide, akkor is, ha tudom, a világ nem megváltoztatható. Erről a sziszifuszi tevékenységről legkésőbb tizenhat évesen leszoktam.

Majd meglátjuk…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: querdenker.de

Forrás: epochtimes.de