HND: A nép “Bulldózere”

Talán még ki sem hűlt a nemrég elhunyt tanzániai elnök,  John Pombe Magufuli teste, amikor a világsajtó – nem kevés gúnnyal fűszerezett – cikkek sorozatában elemezte a néhai politikus tevékenységét. Addig szinte soha nem jutott el semmilyen lényeges hír más földrészekre, de az elnök halála apropót adott némi kioktatásra, elsősorban az afrikai országok felé. Az valahogy kimaradt a tudósításokból, hogy Magufuli elnök a fekete kontinens egyik legsikeresebb vezetője volt, akit népe szinte félistenként szeretett, nem egyszerűen csak tisztelt, ami már önmagában is elég ritka.

Nehéz idők járnak a kritikus szellemű emberekre, azokra, akik a SARS Covid-19 pandémiával kapcsolatos WHO narratívát valamilyen okból megkérdőjelezik, netán bizonyos akciókkal vitatkoznak. A kritikus hozzállás korántsem jelent “vírus-tagadást” (sic!), vagy “oltásellenességet”.

Különösen nehéz helyzetben vannak olyan afrikai vezetők, akik már eddig is szembe szálltak a globalista terjeszkedéssel, vagy legalábbis megpróbálták kordában tartani azt, s akik saját népük érdekeit kívánták képviselni a túlerővel szemben.

A brit Guardian 2021. február 8-án a következőket írta, félreérthetetlenül az egykori gyarmatosítók arrogáns stílusában:

“Ideje lenne, hogy Afrika az oltásellenes tanzániai elnököt megzabolázza. John Magufuli könnyelmű tétlensége a Nagy Tavak körül kialakult koronás esetek tekintetében összeesküvési elméletek kialakulását segíti elő és életeket veszélyeztet.”

A cikket egyébként a Guardian “Global Development” (globális fejlődés) sorozatában publikálták, amely hivatalosan a Bill és Melinda Gates Alapítvány szponzorálásával jelenik meg. A Guardian erről így ír:

“Ezt a web-oldalt részben a Bill és Melinda Gates alapítvány finanszírozza. A zsurnalisztikai rész és más tartalmak szerkesztőségileg függetlenek, céljuk a globális fejlődésre koncentrálni.”

Tanzánia elnöke, John Magufuli, akit 2020-ban elsöprő többséggel újabb öt évre megválasztottak, nem csak és nem elsősorban arról volt híres, hogy felhívta a PCR tesztek megbízhatatlanságára a figyelmet, amikor papayától kezdve motorolajig a legváltozatosabb tárgyakon mutatta be azt, amit egyébként sokan tudnak, de nem mondanak, pedig a WHO is megváltoztatta honlapján a PCR tesztek alkalmasságára vonatkozó véleményét – közvetlenül Biden elnök “megválasztása” után.

Az eredetileg kémia és matematika szakos tanár, doktori fokozattal amúgy, elég régóta az afrikai vezetőket árgus szemmel figyelő és kritizáló nyugati mainstream média célpontja volt. Nem kellett ehhez világjárvány.

Munkája révén a csodálatos természeti adottságú, ásványi kincsekben rendkívül gazdag Tanzánia, az egykori Tanganyika, rohamos fejlődésnek indult. Magufuli magát a “nép elnökének” aposztrofálta, de ezek nem csak hangzatos szavak voltak, hanem tetteiben is a népet szolgálta.

Elutasított különböző hiteleket, igen, még kínait is, ami a kontinensen ritka. Helyette a legnagyobb multi céget, amely az aranybányászatot monopolizálta és a kitermelt nemes fémet addig szinte térítés nélkül kivitte az országból, adófizetésre kötelezte, visszamenőleg is. Az így befolyt összegekből a hatalmas ország infrastruktúráját kezdte el roham tempóban kiépíteni, aszfaltozott utak, autópálya, vasút és egy épülőfélben levő gigantikus vízerőmű jellemezték a nagy szabású tervet, amelynek “Vision 2025” a neve. A tipikus afrikai nyersanyag export helyett a helyi feldolgozó ipar létrehozását és megszilárdítását vette célba.

Nem hiteleket vett fel, hanem külföldi befektetőket invitáltak az országba, kedvező lehetőségek mellett, egyúttal azonban adófizetésre kötelezve őket. Lássunk csodát: jöttek! Eközben a Soros Alapítvány (Open Society Foundation) által fizetett NGO-k, mint Human Rights Watch, Amnesty International és a szokásos bagázs, nem győztek sivalkodni a Tanzániában uralkodó “autoriter” vezetési stílusról, a demokrácia és sajtószabadság akut hiányáról. Az unalomig ismert, ezer éves szöveg.

Az egyik kedvenc vesszőparipájuk azonban kényszerűen kimaradt a már agyon csócsált mantrából: a korrupció. Magufuli elnök ugyanis tűzzel-vassal be akarta szüntetni az afrikai politikára oly jellemző korrupciót. A saját elnöki fizetését is a korábbi egyharmadára csökkentette. Megtiltotta a politikusok első osztályú repülését. A függetlenségi ünnep parádézása helyett, az arra szánt pénzt inkább a kolera megelőzésre fordította. A felső oktatási tandíjat eltörölte.

Az általánosan javuló életkörülmények, az egyre jobb színvonalú oktatás és a kialakulóban levő magasabb középosztály igényeinek növekedése hatására a születési ráta csökkenő tendenciát mutat. Az általános közbiztonság példamutatóan jó.

John Magufuli beceneve, a “Bulldózer” is a korrupció elleni kíméletlen harcából eredt. Ezért is volt felettébb aljas a német “Der Spiegel” magazin sejtetése, mely szerint az elnököt autoriter stílusa miatt nevezték volna így.

Magufuli elnök első kormányzása idején vezették be a Tanzániában elég gyakran elforduló albínók üldözésének szigorú tilalmát, még a Parlamentbe is bekerült egy albínó képviselő. A témáról ITT írtam részletesebben.

Tanzania: The Soul of a New Africa – Full Documentary

Kérdés, hogy miképpen lehetne egy feltörekvő afrikai országot kormányozni, amely nem csak különböző klímazónákban terül el, hanem megszámlálhatatlanul sokféle nép lakja, s amelyben 125 különböző nyelvet beszélnek? Annyiszor leírtam már, de most sem leszek rest tudatni: az afrikai kontinens nem homogén. A legkülönfélébb emberfajták lakják, rengeteg nyelv, nyelvjárás és vallás, szokás létezik. A politika is nagyrészt egy-egy népcsoporthoz való tartozáson alapul, a hagyományok pedig igenis az “erős kezű” vezetőket részesítik előnyben.

Lehet ezeket a tényeket csűrni-csavarni, de attól még tények maradnak. Az meg különösen szembetűnő, hogy az afrikai országok függetlensége óta bármilyen korrupt, diktatórikus rendszert hajlandók voltak tolerálni a globalista erők, amíg azok országukat szabad prédának engedték át. Abban a pillanatban, ha valaki a saját országa érdekeit tartotta elsődlegesnek, akkor a diktátorok korábbi támogatói rögtön a renegát vezető ellen tüzeltek a média segítségével. Általában ilyenkor kezdődött el mindig a demokrácia exportálása

Érdekes módon a függetlenné vált afrikai országok egy sajátos nemzeti tudatot alakítottak ki az elmúlt évtizedek alatt. A mesterségesen meghúzott határok között, ahova a gyarmatosítás hagyatékaként sokszor egymással ellenséges népcsoportokat kényszerítettek, s ami mindig is a helyi háborúk, népírtások melegágya volt, idővel mégis egy bizonyos nemzeti öntudat kifejlődését tapasztalhatjuk.

Különösen így van ez olyan országokban, amelyek prosperálnak és valamilyen saját nyelvet választottak hivatalos nyelvként. A gyarmatosítók által bevezetett nyelv helyett, amit olykor távolabbi országrészekben nem is ért a lakosság, Tanzániában a swahili (szuahéli) nyelv lett a közösen használt, hivatalos nyelv. Ez egyfajta transzcendens nemzeti érzést kelt az emberekben.

Amennyiben egy sikeres, szinte mindenki által elismert, közszeretetnek örvendő, karizmatikus egyéniség kerül az ország élére, akinek politikai tevékenysége révén a lakosság jóléte látványosan növekszik, az ország kézzelfoghatóan fejlődik, akkor bizony előfordulhat olyan, hogy a vezetőt mintegy apa-figuraként, kvázi félistennek kezelik.

“This is Africa, baby!”

A WHO által követelt lezárások, a kereskedelem megbénítása, a szállítási láncok összeomlása katasztrofális hatással lett volna az éppen közepes jövedelmű ország szintjére emelkedett Tanzániára. Ezzel tisztában volt Magufuli elnök, aki szerint a gazdaság összeomlása halálos tőrdöfést jelentett volna hazájának.

Zárójelben jegyezném meg, hogy azok a fejlettebb afrikai országok, amelyek követték és mind a mai napig követik a WHO előírásait, például a turizmus teljes lenullázásával, hatalmas árat fizetnek a lockdown miatt. Azok a tipikusan afrikai kisvállalkozók, akik az elmúlt évet valahogy túlélték és pl. a turizmus helyett valami másba kezdtek, feláldozva utolsó megtakarításaikat, azok most az akárhányadik hullám okán kihirdetett lezárás miatt nincstelenekké válnak. De ez már egy másik történet…

Ennek tudatában különösen álszentnek tartom az ENSZ azon siránkozását, miszerint a pandémia következtében “biblikus méretű éhínség” várható majd világszerte. Ki hitte volna? Mert abba bizony emberek milliói fognak belehalni! A “The Great Reset” rémálom kitalálója, Klaus Schwab a világjárványt tartotta “biblikus méretűnek”. Úgy látszik, erre még jó nekik a Biblia…

John Magufuli elnök hazája szempontjából nagyon helyesen látta, hogy nem lehet ugyanazzal a keretszabályozással kiütni afrikai országokat, amelyek a vezető gazdag hatalmakat is a csőd szélére taszítják. Ahogy az európai eredetű “demokrácia”, különösen azonban, amit manapság neveznek annak, nem húzható kényszerzubbonyként a fejlődő országokra.

Így vált Tanzánia és a hozzátartozó autonóm köztársaság, Zanzibár szigete a tél és a véget nem érő lezárások elől “menekülők” oázisává, miközben a többi, turizmusból élő afrikai ország gazdasága a padlón van.

Sokan oda is költöztek, vagy legalábbis megpróbálnak maradni, amíg csak lehet. Ilyen például Dave Brych, német vlogger, aki – úgymond – a gyerekei védelmében hosszabb időre családjával Tanzániába ment, s aki az elnök halálát a helyszínről kommentálta:

Tansanias Präsident und sein Tod

2020. júniusában halt meg a fiatal és addig teljesen egészséges Pierre Nkurunziza, a Tanzániával szomszédos mini-állam, Burundi elnöke, aki kritizálta a WHO drákói előírásait, majd kidobta a szervezetet országából. A hivatalos verzió szerint szívroham volt a halál oka, de a mindent tudó Guardian feltételes módban megjegyezte, hogy “egyesek szerint” az elnök a vírus áldozata lehetett. Ezt a feltételes módot aztán átvette a többi média is. A következő elnök rögtön visszavonta a néhai Nkurunziza intézkedéseit.

Hetekig találgatta a nemzetközi sajtó, hogy vajon mi történhetett a tanzániai elnökkel, mintha addig naponta foglalkoztak volna vele. A suttogó propagandát, mint kiderült, nem más, mint a 2020-as választásokon csúfos vereséget szenvedett, de magát tizennégy százalékos eredménnyel mégis győztesnek tartó, majd csalást kiabáló ellenzéki vezér, Tundu Lissu nevű politikus szította a kies Brüsszelből, ahova állítólagos merényletek után menekült. Lissu tudni vélte, hogy az egyébként pacemakerrel élő elnököt korona fertőzéssel kezelik a kenyai Nairobiban.

2021. március 17-én elhunyt a 61 éves elnök, John Pombe Magufuli Dar es Salaam-ban, Tanzánia legnagyobb városának kardiológiai klinikáján. A kommüniké szerint szívelégtelenségben, amely betegséggel egyébként tíz éve harcolt. A korona vírus esetlegességét a szokásos feltételező módban a nemzetközi sajtó említette minden egyes cikkében. Helyettese, a Zanzibárról származó Samia Suhulu Hassan, aki az ország első női elnöke lett, felesküdött. Magufuli-t hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, szülőhelyére, Chato-ba.

Mit tesz a sors? Hogy a tanzániai ellenzéki figura, Lissu szavainál maradjunk, aki azt mondta az elnök halálára, hogy ez valamiféle “költői igazságszolgáltatás” lett volna: a Bloomberg hírügynökség pontosan Magufuli elnök temetése napján tette közzé, hogy tanzániai utazóknál egy sokszorosan mutált korona vírust találtak. A véletlen egybeesések mindig lenyűgöznek.

Eretnekségnek hangzik, tudom, de Tanzánia néhai elnöke az afrikai országokban régóta terjedő, és valamennyire érthető bizalmatlanságának adott hangot, mely szerint a kontinens lakosságát évtizedek óta használták élő kísérleti alanyként különböző oltások, gyógyszerek tesztelésére. Talán nem ártana gondolkodni azon, hogy mi az afrikaiak helyzetében hogyan vélekednénk? Hasonló a helyzet Indiában is, holott a hatalmas ország saját maga is gyárt oltóanyagokat még exportra is, de a múltban sajnos sok rossz tapasztalatuk volt a kísérletező kedvű multinacionális gyógyszeripari konszernekkel.

Hogy mi történt valójában, azt talán soha nem fogjuk megtudni. Nem feladatom a néhai tanzániai elnök el-, vagy megítélése. Hogy az ország jövője milyen lesz, majd kiderül, ha majd egyáltalán az afrikai ország lakosain kívül bárkit érdekelni fog még Tanzánia sorsa.

Tény viszont, hogy a nemzetközi média által szított híresztelések olyannyira kontraproduktívak voltak, hogy egyre hangosabban terjed az a vélemény, miszerint a népnek kedves, önálló “afrikai utat” járó politikusok között egy “szívroham járvány” lépett fel. Nos, az ilyen közhangulat előbb-utóbb zavargáshoz vezethet, amivel szintén le lehet rombolni az eddig elért eredményeket.

A cikk elsődleges célja volt valamelyest árnyaltabb képet mutatni egy ritka adottságokkal rendelkező afrikai vezetőről. Mielőtt elfelejteném, az új elnökasszony a Világgazdasági Fórum tagja.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: thetimes.co.uk

HND: A Sátán markában

A filantróp növendék, Alexander Soros “szoknyás” képe járta be a napokban a magyar közösségi médiát. Nyilvánvaló, hogy a “szivárványos napok” apropóján került elő ez a twitteres kép, amely még 2020. januárjában jelent meg az illető közösségi oldalain. Lehet nevetgélni, lehet szörnyülködni a fotón, kinek-kinek ízlése, vérmérséklete szerint. Csakhogy, a kép háttere egészen más, ahogy az a “szoknya” sem azt jelenti, amire első nekifutásban sokan gondolnak.

A Soros-ivadék a burmai (myanmari) férfiak nemzeti viseletében pózolt, aminek a neve longyi [loundzsi]. Ez a ruházat a környező országokban is régóta népszerűvé vált.

Forrás: elevenmyanmar.com Alexander Soros’ social media page shows his meeting with education minister Dr Myo Thein Gyi (A. S. közösségi média oladala az oktatásügyi miniszterrel történt találkozását mutatja)

A januári twitter-bejegyzésből értesülhetett a nagyérdemű, hogy a Nyílt Társadalom Alapítány fiatal helytartója visszatért “dolgozni” Myanmarba, ami egyúttal visszatérést jelent “lungi”-jához (amerikai átiratban). Nos, hogy mit is ért az általa munkának nevezett tevékenységen, arról már korábban is írtam. A fennmaradásáért, a nemzeti önrendelkezési jogáért küzdő nép a Sátán és az NGO-k markában. A “szoknyás” kép valójában erről (is) szól.

Amikor George Soros nyilvánosan “aggódni” kezd egy ország jövőjéért, akkor nem árt az összes vészjelzőt bekapcsolni. Így történt ez 2020-ban, a svájci Davos-ban megtartott Világgazdasági Konferencián is, ahol – többek között – a kelet-ázsiai Myanmar (Burma) sorsát taglalta és egyben drámaian ecsetelte a kínai gazdasági befolyás negatív hatását az országra. Gondolhatjuk, hogy nem véletlenül utazott a messzi országba a fia, pontosan egy héttel, tehát még időben, Xi Jinping, a kínai elnök hivatalos látogatása előtt. Sokadjára figyelhetjük meg, hogy a pénz-oligarcha és újabban a trónörököse is, ki-bejárhatnak a különböző országok, ill. nemzetközi szervezetek, mint az EU, vezetőinél. Tanulságos cikket közölt Soros junior megjelenéséről a myanmari eleven.com online portál, angolul.

A mesés és titokzatos Myanmar/Burma jelenlegi konfliktusainak megértéséhez érdemes visszatekinteni az ország újkori történetébe.

Sunrise landscape view with silhouettes of old temples, Bagan, Myanmar. (Martin M303) Forrás: cdn.theatlantic.com (napfelkelte a templomvárosban, Pagan/Bagan-ban, Myanmar)

Nem is olyan régen még majdnem mindenki buddhista akart lenni a fejlett nyugati világban. A hollywoodi sztároktól kezdve az egyszerű panellakókig ezrek és ezrek keresték a csakrájukat, miközben meditálva zümmögték az “om” transzcendentális hangját, várva a megvilágosodásra. A Dalai Lámát, mint alternatív megváltót, rocksztárként ünnepelték világszerte, aki a békét, a gyengédséget, az emberi jóságot és a lelki tisztaságot jelképezte. Karma, újjászületés, nirvána – ennyi elég is volt a közfogyasztásra alkalmas buddhizmus-light divatjának elterjedésére. S valóban, akármelyik ágát vizsgáljuk ennek a sokrétű filozófiának, amit a távol-keleti szerzetesek egy életen át tanulmányoznak, az alaphang végül is a békére, megnyugvásra való törekvés.

Aztán hirtelen mintha megváltozott volna valami.

A világsajtó egy ideje látszólagos megdöbbenéssel címlapozott egy addig majdnem feledésbe merült országról, a katonai diktatúrából 2011-ben éppen ébredező Myanmar (Burma) harcos és állítólag vérszomjas buddhista szerzeteseiről. A diktatúra évtizedeiben csak annyi információ jutott ki ebből a titokzatos, legendákkal tarkított országból, hogy a demokratikus aktivistanő, Aung San Suu Kyi tizenöt évig házi-őrizetben volt és a magát haladónak nevező világ eközben mindenféle díjakkal tisztelte meg munkásságát: a Nobel-díjtól kezdve az amerikai Szabadság Kitüntetésig, gyakorlatilag minden létező emberjogista plecsnit neki ítéltek és az ír rockzenekar, a U2 frontemberével, a professzionális világmegváltóval, Bonoval az élén még egy dalt is dedikált neki (Walk on), ami minden bizonnyal már egy lovaggá ütéssel is felér.

Nos, a mainstream egykori idolja már elég régóta politikai vezető pozícióban dolgozik országa és népe felvirágoztatására, de mostanság nem tülekednek érte a prominens sztárok. Aung San Suu Kyi ugyanis nem ítélte el a szegény, üldözött és kisemmizett “rohingya” nép elleni “atrocitásokat”, amikkel időközönként tele van a nemzetközi sajtó.

Kik ezek a “rohingyák”? Az újságolvasó maximum annyit tud róluk, hogy szegényeket elüldözték Myanmarból és különböző lélekvesztőkön megpróbáltak Ausztráliába eljutni, amely egy ideje nem hajlandó hajón érkezett migránsokat felvenni, ezért Nauru szigetére vontatja őket. Bangladesh viszont a bengáli öbölben található Thengar Char nevű szigetre telepítené le a “menekülteket”, akiket a “buddhista terror” fenyeget. Valóban? 

A buddhista erőszakmentesség tana eléggé pragmatikus, ami azt jelenti, hogy amíg lehet, nem szabad erőszakot alkalmazni, de végveszélyben nincs más út. 

Ha megnézzük a mai kelet, dél-kelet ázsiai országok egy részét, feltűnik, hogy a korábbi buddhista, hinduista országok jelentős része muszlim vallásúvá vált az idők folyamán, elsősorban az angol, valamint holland gyarmatosítás jóvoltából. A távol-keleti országok évek óta véres küzdelmekkel próbálják magukat megvédeni az egyre előretörő iszlámosítás ellen. Nem volt ez másképp Burmában sem, ahova az angolok telepítettek be Bengáliából (Kelet Pakisztánból, amiből Bangladesh lett) muszlimokat.

A többi ázsiai országban a kikötői városokból arab hajókon érkezőktől terjedt az ige (Indonézia, ami momentán a világ legnépesebb muszlim országa és Malájzia) olyan sikerrel, hogy ma már mindkét ország dominánsan szigorú muszlim országgá vált, hijabbal, kövezéssel, saria törvényekkel.

A maradék hindu népesség Bali szigetén, a turistaparadicsomban, lassan kisebbséggé válik. Nincs ez másképp Sri Lankán (Ceylon) sem, ahol a korábbi szingaléz, tamil konfliktusok mellett lassan, de biztosan egy muszlim probléma is növekszik. Ennek egyik drámai manifesztációja a 2019-es húsvéti merénylet volt Sri Lankán. Azt ma már csak a hírekből tudjuk, hogy pl. Afganisztán is buddhista ország volt valaha és ennek utolsó nyomait, a Bamyan-Buddha szobrokat a talibán 2001-ben robbantotta fel. Thaiföld és a Fülöp szigetek is keményen küzdenek az iszlám befolyás ellen.

Visszatérve Burmába, a “rohingya nép” nem csak az angolok miatt települhetett be, hanem a függetlenség óta százezrével jöttek be illegálisan Bangladeshből, rögtön külön jogokat követelve maguknak, lenézve a helybélieket, akik csak földművelők voltak. Mecseteikben az imámok felszólították a férfiakat a helyi nők, gyerekek megerőszakolására, megölésére.

Rendkívül szívszorongató eseteket említett Rick Heizman, amerikai publicista, a SCRIBD-en megjelent tudósításaiban, aki évekig élt a helyszínen és felesége is az ú. n. rakhine buddhista kultúrából, az egykori mesés Arakan (Myanmar) birodalomból származott. Heizman részletesen foglalkozik a Human Rights Watch (milyen meglepő, hogy ez is egy Soros “aktivista” szervezet…) dicstelenül hazug, aljas szereplésével a világ közvéleménye előtt*, amelyben a buddhista őslakosságot és kétségbeesésükben a muszlim terror ellen fellépő szerzeteseket démonizálva, akár kitalált szatellita felvételre is hivatkozva próbálja a világgal elhitetni, hogy a szerencsétlen rohingya erőszakolók és gyilkosok a valódi áldozatok. (*Lassan már megszokottá válik, hogy a jeles filantróp NGO-inak viselt dolgairól tanúskodó linkek “kitörlődnek”, így történt a HRW dokumentumokkal is – HND). Rick Heizman összes létező közösségi média oldalát megszüntették, saját online portálját lekapcsolták, s csak a SCRIBD-en megjelent anyagok láthatóak. Még.

2017-ben megjelent a német zöldek egyik prominens képviselőjének  aki egyúttal az “LMBT + sok betű” mozgalom szószólója  felhívása a német kormány felé. A nevét csak a kezdőbetűkkel jelzem, mert több ezer eurós bírsággal jár, ha a feljelentgetős figura, aki amúgy a tolerancia, szabadság és emberi jogok felkent harcosa hátterét bárki, nálam híresebb személyek is akár, taglalják. Ez az úriember, nevezzük mondjuk V. B.-nek, az 1980-as években könyvet írva követelte a gyerekek és a felnőttek közötti egyetértésen alapuló szex legalizálását, amelyet ma már tagad (13 ezer euró a bírság, ha valaki ezt emlegeti!). Az illetőt 2016. márciusában a berlini rendőrség véletlenül elkapta, amikor nem csekély mennyiségű chrystal meth nevű szintetikus droggal a zsebében egy díler lakását elhagyta, nem messze a berlini kiskorúak strichjétől. Ahogy ilyenkor újabban szokás, történetünk hőse eléggé puhára esett, sőt, parlamenti mandátumát sem kellett leadnia. A chrystal meth egyébként a berlini soknemű party-nép alapanyaga, amivel a legkegyetlenebb aberrációkat is el lehet viselni – állítólag.

Ott tartottunk tehát, hogy ez az aktívan politizáló szubjektum felszólította a német kormányt nagyszámú “rohingya menekült” Németországba, tehát egyúttal Európába, történő direkt beszállítására, különgépekkel (!), megmenekítve őket ezáltal a “vérszomjas buddhisták” genocídiumától, azaz “népirtásától”. Az merő véletlen, hogy Soros már 2015-ben a holokauszt áldozataihoz (sic!) hasonlította a “rohingya népet”, és az is, hogy az illusztris zöld politszimuláns jó ismerőse a Soros-klánnak…

Angela Merkel, aki mint tudjuk, 2017-es csúfos választási kudarca dacára még mindig “világkancellárnő”, sőt egy ideje a szabad világ vezetője, rögtön felszólította a Nobel-díjas myanmari ikonikus politikusnőt, Aung San Suu Kyi-t  aki már nem volt annyira médiakedvenc, mint házi-őrizete idején  a “rohingyák” elleni atrocitásoktól való elhatárolódásra, miközben 60 millió eurót utalt át Bangladesh-nek, a menekültek megsegítésére. Ausztrália, amely viszont semmiképpen nem akar befogadást, s inkább egy távolabbi szigeten parkoltatja őket, fejenként 20 ezer dollárt ajánlott fel a “rohingyáknak”, ha visszatérnek Myanmarba (Burmába).

Kik ezek a “rohingyák” és mit akarnak? Ahogy említettem, az angol gyarmatosítás jóvoltából, 1891 óta szivárogtak be bengáli muszlim telepesek Burmába, három nagyobb hullámban, amely beszivárgás a későbbi műállam, Bangladesh (egykori Bengália, a világ legsűrűbben lakott országainak egyike) túlnépesedési hozadékaként egészen az 1990-es évekig folytatódott, illegálisan. Ez eleve ellentmond az általuk terjesztett legendának, miszerint a korábbi Arakan, jelenleg Rakhine (Rakhaing) tartomány mindig is az ő országuk lett volna. Először az 1960-as években nevezték magukat “rohingyáknak” a burmai kormány ellen lázadó muszlim telepesek (tehát rakhine-inek, Rakhinéből származónak) és a világsajtó csak az 1990-es évektől vette át ezt, a muszlim rebellisek által kreált meghatározást.

Olyan, hogy “rohingya nép”, nem létezik, ugyanúgy, ahogy “palesztin nép” sem. Ez utóbbit gyakorlatilag a német balliberális “Der Spiegel” magazinnak köszönhetjük, amely 1968-ban Jasszer Arafattal, a később Nobel-díjjal kitüntetett terroristával készített interjút a PLO, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet Kuwaitban (!) történt megalapítása után. Ebben az interjúban beszélt először Arafat az “arab nemzetről”, amely definitív mind a mai napig nem létezik, valamint a történelmi Palesztina területén található, vándorló arab törzsekről, mint “palesztin lakosokról”. Ugyanúgy, ahogy etnikailag sem a “rohingya”, sem a “palesztin nép” nem tekinthető önálló népcsoportnak, még kevésbé nemzetnek, mindkettő hatalmas propagandával, kívülről, tehát külföldről jövő segítséggel próbálja igazolni területi igényeit egy másik országgal szemben. A közelmúlt történelmének fintora, hogy pontosan azok az erők, amelyek a nemzeteket, a nemzeti öntudatot és ezzel egyidejűleg a népeket védő határokat akarják szisztematikusan lerombolni, azok eszkábálnak össze immáron egy másik, nem létező etnikumot! Ami nem csak egy újonnan kreált népet jelent, hanem annak területi igényeit is magában foglalja az általuk kiszemelt és benépesített országgal, országrésszel szemben. Az már teljesen véletlen megint, hogy a “béke vallása” a főszereplője e két folyamatnak. Újkori nép-gyártás...

Burma/Myanmar döntő többségében buddhista lakossága évtizedeken keresztül szenvedett a bengáli muszlim terror alatt, miközben látták és ismerték a környező dél-kelet ázsiai országok sorsát az iszlamizáció következtében. Egy ideje reagálnak, mert egy buddhista, a világ leghumánusabb, legszelídebb vallásának követője csak mint ultima ratio, azaz végszükség esetén alkalmaz erőszakot.

Myanmar lakói reagálnak a természetüktől idegen, brutálisan magas népszaporulatra, felgyújtott falvaikra, megerőszakolt asszonyaikra, gyerekeikre, lefejezett, szétbaltázott fejű szerzeteseikre és – ismétlem – gyerekeikre. Az állítólag “vérengző szerzetesek”, akiket ráadásul nacionalistáknak cimkéznek (jé, tényleg???), valamint az egyszerű burmai nép kiválóan együtt tudott és tud élni az ország második legnagyobb vallási csoportjával, a keresztényekkel, illetve a hinduistákkal. Ha a buddhisták – nagy hirtelen – olyan erőszakos, vérre szomjazók lennének, akik nem tűrnek meg másokat maguk mellett, akkor miért pont a keresztényeket, vagy a diaszpórában előforduló hindukat tolerálják? Miért tudnak évszázadok óta békésen velük együtt élni, miközben a magukat újabban “rohingyáknak” nevezőkkel ez lehetetlen?

Akik százezres nagyságrendben menekültek Myanmarból és akikről a világsajtó könnyzacskókat birizgáló képeket közölt szinte naponta, minden bizonnyal nem bűnösök – egyenként. Összességében azonban nem lehet kinyomozni, ki és kiket mészárolt le, kik azok, akik a legnagyobb büntetést is megérdemelnék. Egy régi kultúrájú nép nem akar a továbbiakban a betolakodók atrocitásaival együtt élni.

A konfliktus háttérben nagypályások játszanak, akik a “rebelliseket” ellátják fegyverrel, logisztikai eszközökkel. Itt kerül a képbe a Soros-klán, amely tíz millió dollárral támogatta a “rohingya” szervezeteket és aki 100 (száz!) NGO-t pénzel Myanmarban. Soros egyébként már 2003. óta jelen van az országban, ami akkor még bőven katonai diktatúra volt. Ugyanúgy, ahogy az apartheid idején is Dél-Afrikában.

A Google-ban számtalan rohingya érdekvédelmi szervezet található világszerte és az őket támogató országok listája is hosszú. A síró kisgyerekek, félvak öregasszonyok és a vízi lélekvesztőkről közölt drasztikus propaganda képek pontosan azt a célt szolgálják, hogy egy nem létező nép keserveit a világ közvéleményének eladják és újabb, még kevésbé integrálható muszlim bevándorlókat a fejlett országok nyakába sózzanak.

Forrás: deutschewelle.de A cikkhez való képet szándékosan választottam ki, harsány, klikkre vadászó illusztráció helyett. Elsősorban olvasóimat akarom védeni a Google-n található propaganda, vagy a brutális valóságot ábrázoló fotók ellen. Bárki megnézheti ezeket, ha a célszavakat: “Myanmar, rohingya, buddhist monk” beírja. Az általam közölt kép pikantériája, hogy ezt a német “Deutsche Welle”, világszerte fogható rádióállomása tette közzé, “Rohingyák ellen heccelő buddhista szerzetesek” címmel. 

Közismert, hogy filantrópék egyik jól bevált módszere, az általuk kiszemelt ország / országok nemzetiségi, nyelvi, vallási konfliktusait szervezeteik segítségével kiélezni, káoszt, alkalmasint akár fegyveres összetűzést, polgárháborút provokálni.

Már 2003-ban ismertetett az amerikai privát gondolatgyár, a “Council on Foreign Relations” egy Burmára vonatkozó tervet, amelyben társadalmi változásokat követeltek az országtól. A gondolatgyár alapítója David Rockefeller, tagjai között található George Soros és az elmaradhatatlan Henry Kissinger. Ahhoz képest, hogy ez egy magánszervezet, befolyása az amerikai külpolitikára, így a külügyminisztérium döntéseire is, számunkra elképzelhetetlenül hatalmas.

A sok látható és láthatatlan beavatkozásnak azonban korántsem emberjogista háttere van, hanem, mint már annyiszor, kőkemény gazdasági érdekek versenyét figyelhetjük meg. A sokat szenvedett Rakhine (Arakan) állam partjánál 2004-ben hatalmas szénhidrogén és földgáz területet fedeztek fel. Kína, amely addig is sokat invesztált Burmába, kőolaj és földgázvezetékeket épített az ásványi kincs kiaknázására, továbbá egy különleges gazdasági övezet létrehozásán szorgoskodik.

Csak halkan jegyezném meg, hogy függetlenül a kínai vezetésről alkotott véleménytől, a délkelet- és kelet-ázsiai országokban tapasztalható kínai gazdasági befolyás a hasonló kulturális és történelmi hagyományok alapján sokkal logikusabbnak tűnik, mint az ezekre az országokra egyáltalán nem jellemző “nyitott társadalom”.

A globalista felfogás szerint azonban a túl nagy kínai gazdasági befolyást akadályozni kell és ilyesmire kiválóan alkalmas például az etnikai konfliktusok további hergelése. Erről a feledhetetlen Lovas István – Isten nyugosztalja! – tudósított a német nyelvű Epochtimes portál cikke alapján. Az eredeti cikket, német nyelven, ITT olvashatjuk.

Amikor a Soros-palánta 2020. januárjában, longyi-ban pózolva a myanmari munkájáról tudósított, akkor minden bizonnyal erre a tevékenységre gondolt.

Kedves Olvasó, gondolom, Ön is látja már, hogy nem a “szoknya” volt a képen a főprobléma.

Forrás: thutatravel.com Monywa / Myanmar

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Myanmar-visa-feautured outlookindia.com

A publikáció korábbi cikkeim ITT és ITT felhasználásával készült.