Hónap: 2020 július

HND: Amiről nem beszélünk, az nincs?

Előszó

Vannak témák, amelyekről már évek óta nem illik, mi több, nem szabad beszélni, vagy ha igen, akkor csak nagyon szűk keretek között, a politikai korrektség szigorú diktátuma alapján. Hogy a gondolkodást, a közbeszédet gúzsba kötő orwelli tilalomfák hogyan bénították meg a nyugati társadalmakat, a jelenlegi polgárháború-szerű drámai események bizonyítják a legkézzelfoghatóbban.

2018-ban merészkedtem egy nagyon kényes területre, s nem hittem volna, hogy két évvel később a téma, legalábbis az USA-ban és egyes nyugat-európai országokban véres összecsapások tárgya lesz. A cikkemet aktualizáltam, kiegészítettem és most közreadom. A célom mindig is a tényfeltárás és a segíteni akarás. Teljesen hidegen hagy, hogy ki és hogyan érti félre mondandómat. A szövegben ismét láthatunk majd “halott” linkeket, amelyek az általános internetes “tisztogatások” (sic!) áldozataivá váltak. A nyomokat eltüntetni kívánók azonban újra és újra elfelejtik azt az apróságot, hogy kitörölt oldalak címei, amelyek egyúttal a tartalomra is utalnak, a böngésző fejlécén láthatóak.

Az írás utolsó részében egy olyan videót láthatunk, amely megdöbbentő tartalmával szinte nyitánya volt a – már nem titkolt – “Nagy Transzformációnak”, amit a világra akar kényszeríteni a nemzetközi “elit”. A német kancellár már erről beszélt, ezt a sejtelmesen félelmetes fogalmat használva a 2020-ban Davosban megtartott világgazdasági konferencián. Mao Ce-tung (Mao Zedong), a véreskezű kínai kommunista pártvezér, a nyugati baloldal példaképe is egykor a “Nagy Ugrásról” értekezett, ami a “kulturális forradalommal” folytatódott és száz millió ember halálával végződött.

“Az igazságot sokan nem szeretik, de ez az igazságot nem zavarja” – HND

Hányszor kreáltak már poklot az éppen valahol útban levő nemzetekből az emberi jogok és a demokrácia nevében? A számlálást már régen abbahagytam. Hódolj be, vagy meghalsz! – ez a felszólítás inkább az iszlám-ideológiára jellemző jelszó, pedig nem feltétlenül csak nekik tulajdonítható. Ilyesmivel operál minden dominálni szándékozó hatalom. A meghalást persze nem mindig kell szó szerint érteni, elég, ha az érintett társadalmilag és/vagy gazdaságilag lesz halott. A világ hátán szüntelenül sakkfigurákat tologató erők nem csak minket, hanem végső fokon a mostanság magukat sakkhelyzetben hallucinálókat, a muszlim felsőbbrendűség hirdetőit is átverik. Hasznos idiótáknak tekintenek mindenkit – Lenin után szabadon – és a szakállas frakció, amely újult erővel és hatalmas önbizalommal ismét világuralomra törekedne a Koránban kiadott direktívák szerint, ezt valójában észre sem veszi. Remélem azonban, mi képesek leszünk erre a kihívásra reagálni.

Lépten-nyomon találkozunk olyan fogalmakkal, mint a “rasszizmus“, vagy “rasszista“, amelyek lassan még a lenácizásnál is súlyosabb megbélyegzést jelentenek. Gondoljunk csak az Angliában felfedezett, egyre több városra kiterjedő, évtizedeken keresztül (!) bandákban, kislányokon elkövetett pedofil prostitúciós bűncselekmény-sorozatokra, melyeket nemhogy nem tártak fel időben, hanem – mint később kiderült – az állami szervek falaztak, a feljelentőket elhallgattatták, mert… mert a hivatalnokok nem akartak rasszista vádak miatt kellemetlen helyzetbe kerülni! Sőt! A brit sajtó nagy része még mindig ázsiainak titulálja az elkövetőket, holott nem japánokról, vagy koreaiakról van szó, hanem pakisztáni és afgán muszlimokról. Két olyan ország szülötteiről, amelyekben egy nő, egy kislány élete ma kevesebbet ér egy kecskénél.

Vajon honnét származik maga a szó: rasszista? Feltételezem, hogy a kedves Olvasó legalább annyira meg fog lepődni, mint én, amikor kutatásaim során megismertem a kifejezés eredetét.

Az Ukrajnában 1879-ben született Lev Davidovics Bronstein, ismertebb nevén Leo Trockij, a bolsevik hatalom egyik legvéresebb kezű figurája alkotta meg ezt a fogalmat, amelyet Dustin Stanley amerikai publicista nyomozott ki 2010-ben.

Leo Trockij / Forrás: tagesspiegel.de

Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója és első vezetője, Lenin nagy hatalmú hóhéra, az 1930-ban, már száműzetésben írt “Az orosz forradalom” című művében használta először a szót, расист (rasszista). Nem a ma használatos értelemben, hanem azok ellen a tradicionalista oroszok ellen, akik életformájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodtak és nem akarták átvenni a kommunista tanokat. Trockij őket javíthatatlan primitíveknek nevezte és ez a “logika” – úgy tűnik – azóta sem változott. Magyarán, a bolsevikokból neoliberálisokká vedlett, magát haladónak stilizáló baloldal mindenkit, aki a saját fajtáját, nemzetét aktívan megvédi, rasszistának nevez. Ez azonban csak a fehér, európai származású népekre érvényes szerintük, holott életemben nem tapasztaltam nagyobb faji szupremacizmust (felsőbbrendűségi tudatot), mint az arab, afrikai, afro-amerikai és egyes indiai kultúrákban, ráadásul többnyire egymás között! Így már viszont érthető számomra is, amit eddig tanácstalanul kezeltem, hogy miért is neveznek minket, akik nem akarunk például az életidegen, 1400 éve megváltoztathatatlan (!) saría szabályai szerint élni, rasszistának? Hány különböző muszlim él a világon? Afrikától Indonéziáig, Törökországtól Kanadáig mindenütt megtalálhatóak, különböző bőrszínben és nemzetiségben. Hogyan lehet egy vallásnak álcázott ideológia kritikusa rasszista, holott egyetlen más – általam ismert – vallás sem tart igényt erre a megkülönböztetésre? Ezek szerint csak Trockijt kell olvasni és kiderül, hogy aki valamilyen rákényszerített doktrína ellen lázadozik, az rasszista!

Az utóbbi időben azonban megtanulhattuk, hogy a rasszizmus csak és kizárólag fehér, eredetileg európai származású emberek sajátossága. Lazán asztal alá söpörve például a balliberális oldal auto-rasszizmusát, azaz ön-gyűlöletét, valamint a nem fehér emberek egymás közötti sokkal mélyebb, esetleg évszázadokra, évezredekre visszanyúló és egyúttal halálos gyűlölettel fémjelzett averzióját is. A magát liberálisnak címkéző ideológia, amelynek véleményem szerint a klasszikus liberalizmushoz semmi, de a kultúrmarxizmushoz viszont annál több köze van, az emberek fajtáit ugyanúgy társadalmi konstrukciónak tekinti, mint a nemek, azaz a férfi és nő közötti különbséget. Igen, mára már eljutottunk oda, hogy a tudományosan alátámasztható és empirikusan mérhető biológiai, antropológiai, genetikai különbségeket, melyek figyelembevételével tulajdonképpen segíteni lehetne a világon tapasztalható anyagi és életszínvonalbeli különbségek lassú, okosan megtervezett kiküszöbölésében, a bla-bla tanok, tehát mindenféle szocio- és/vagy gender-szekták kritikát és vitát nem tűrő misszionáriusai feláldozzák a politikai korrektség és a multi-kulti oltárán.

A magyar kormány az úgynevezett “déli nyitás” politikájával, amelyet az állítólagosan független-haladó (sic!) hazai sajtó az első perctől kezdve megpróbált kigúnyolni, követendő jó példát mutatott a realitásokat szem előtt tartó, járható útra. Ez a politika elsősorban a magyar tudás exportját szorgalmazza Afrikába, amely tudás mindig is országunk erőssége volt! De miért is érdekes eme tudás hosszútávú perspektívában gondolkodó exportja? A különbségek miatt. Megjegyzem, a reálisan gondolkodó afrikai középosztály éppen erre tartana igényt, a modern, új technológiák megtanulására. A tudás átadása korántsem más népek lenézése, hanem az adott tények figyelembevétele, a tanítás és a tanulás sokszor hosszadalmasan nehéz útjának támogatása. Ahogy a magyar kormány is vallja: a helyszínen kell segíteni! Ez az az út, amely az igazi, körültekintő külpolitikát megkülönbözteti a négyévenkénti választásokra kancsalító módustól.

Kína méltán sikeres afrikai expanziójának egyik fundamentális része a tudás, a tanítás exportja, amely a jobb élet alapvető tényezője és azokban az afrikai országokban, melyekben a kínai gazdasági befolyás dominál, ott általában az életkörülmények is radikálisan megjavultak. A kialakulóban lévő fiatal, elsősorban nagyvárosi, relatíve jól képzett középosztály tagjai ma már lemondanak a felelőtlenül vállalt, eltarthatatlanul sok gyermekről és inkább arra koncentrálnak, hogy utódaiknak megfelelő képesítést garantálhassanak. Egy afrikai – újabb keletű – közmondás szerint:

“Vagy tanulsz, vagy szegény maradsz!

Nem ők azok, akik megpróbálnak lélekvesztő ladikokon tömegesen Európába jutni, mert ők otthon is megtalálják számításukat. Az öreg kontinensre igyekvő afrikai szakemberek legendája sosem volt igaz, hiszen a jó szakemberek vagy otthon maradnak, vagy eddig is eljutottak a világ szinte bármelyik országába, mégpedig legális (!) úton. Az ő integrációjukkal – bárhová vezette is őket a sors – soha nem volt probléma. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mérhetetlen erkölcstelenségnek tartom az – alapvetően – szegény országok kiképzett értelmiségének elszívását, mert nincs belőlük olyan sok és az egyes afrikai államoknak szükségük lenne rájuk! Ne feledjük, az agyelszívás megtörténik Európán belül is! 

Számos érdekes cikket lehetett erről olvasni a külföldről Nigériába visszatért Mawuna R. Koutonin siliconafrica.com blogján, például az NGO-k, azaz magukat civilnek nevező szervezetek (!) és a nemzetközi adakozási lobbi toxikus hatásairól. Érdekes, hogy Koutonin a Soros-féle számtalan szervezet egyikét, a Transparency International-t rasszistának nevezte. 

+++ FIGYELEM! +++ A fenti szöveg bemásolásakor derült ki, hogy a linkek, amelyek a  siliconafrica.com / Mawuna R. Koutonin publikációihoz vezettek volna, már NEM léteznek! Nem létezik a “civilszervezetek” és adakozások, ami neokolonializmusnak is tekinthető,   mérgező hatásáról közölt link, továbbá a Soroshoz kapcsolódó Transparency International rasszistának érzékelt tevékenységéről sem található semmi! *

*Update: Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmemet, hogy M. R. Koutonin silicon.africa cikkének mégis létezik egy lementett változata, amit érdemes elolvasni.

Sokan megfeledkeznek, vagy egyáltalán nem is tudnak arról a tényről, hogy a korábbi nagyhatalmak nem csak az afrikai országokat gyarmatosították, hanem a kelet-ázsiai országok is kolóniáik voltak. Ráadásul némelyikük az önállósodásuk után még több évig tartó háborúban volt kénytelen harcolni országáért, a hidegháború alatti szovjet-amerikai rivalizáció hasznos idiótáiként, amely harcban – ismét sakkfiguráknak tekintve – emberek millióit áldozták fel geopolitikai célok érdekében, és ennek egyik eredménye Észak-Korea lett. Vagy gondoljunk a második világháború ázsiai vesztesére, Japánra, amely még pár atombombát is kapott a nyakába.

Hogyan fordulhatott elő, hogy az egykor vérig alázott, elképzelhetetlen szenvedésben és nyomorban vegetáló távol-keleti népek, mint például a mai Dél-Korea, Japán, de ide számíthatjuk Kínát is, mostanra már vezető ipari hatalommá válhattak? Ma Kína egy lényeges tényező a világban, holott valaha nem csak sakkfigura volt egy gonosz játszmában, hanem Mao Ce-tung, egyébként a nyugat-európai 1968-as generáció, elsősorban a Zöld pártok idolja, a nagy proletár kultúrforradalom (1966-1976 között) kiagyalója, becslések szerint százmillió (!) ember haláláért tehető felelőssé! 94 millió emberrel több, mint a szégyenteljes holokauszt áldozatainak a száma, de egykori hívei mind a mai napig a nyugat-európai politikai irányvonal meghatározói…

Mi lehet tehát az oka, hogy bizonyos országok lakói képesek magukat a legextrémebb helyzetből is – történelmi szempontból nézve – relatíve rövid idő alatt regenerálni, míg mások milliárdos nagyságrendű segélyek dacára, vagy éppen a segélyek destruktív hatása miatt csak részben, vagy egyáltalán nem tudnak, legalább saját magukat ellátva fejlődni? A válasz erre nyilvánvalóan az emberiség különböző fajtáinak – amelyeket nem illik rasszoknak nevezni – egymástól eltérő intelligenciája, annak feltérképezett és megmért hányadosa lehet.

Forrás: qph.ec.quoracdn.net

Az általam közölt kép, amely a világ egyes országainak átlagos intelligencia-hányadosát (IQ) mutatja, valamint az országokra lebontott lista valaha az ENSZ által is szorgalmazott felmérések eredménye volt. Igen, volt, de ezek a tények újabban már mélyrasszistának számítanak és a rájuk hivatkozók pedig az emberiség salakjának. A harcias világjobbítók szerint ez akkor is náciszagú téveszme, ha a hátrányosan érintett népek érdekében kerül felhasználásra. Ezért is lepett meg a konzervatív nézetekkel nem vádolható “The New York Times” cikke, amely a különböző emberi rasszok közötti eltérő, de genetikailag meghatározható, sőt, előre látható betegségekről tudósít egy genetikus szemszögéből. A cikk szerzője szinte minden bekezdésben elnézést kér téziseiért, mert ő nem rasszista, csak segíteni akar néhány jelenség megértésében, esetleg megelőzésében.

A tudósok (a valódiak) szerint az intelligencia, amely nem összekeverendő valamilyen iskolai végzettséggel, ötven százalékban öröklött, tehát genetikai adottság és ötven százalékban környezeti, nevelési hatás. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy egy ilyen statisztika – ahogy minden statisztika egyébként – a nagy tömeget veszi alapul, amelyben zseniktől kezdve szellemi fogyatékosokig mindenki képviselve van. Mégis egyértelműen kiderül, hogy a kelet-ázsiai országok lakói vezetik a világranglistát, ami minden bizonnyal gazdasági felemelkedésük záloga volt az elmúlt évtizedekben és talán az sem véletlen, hogy mindegyikük egy több ezer éves, magasan fejlett kultúrával, filozófiával rendelkezik.

Még részletesebben foglalkozik a kérdéssel egy több felmérésre is hivatkozó  másik amerikai cikk, amely arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-ázsiaiak IQ-ja 106, az európai és más fehér fajták átlag IQ-ja 100, az afro-amerikaiak IQ-ja 85 és a szubszaharai népességé pedig 70 pontot ér el (ez a cikk is eltűnt!). Ezek az adatok függetlenek egy adott esetben megváltozott lakóhelytől, tehát például az USA-ban lakó kelet-ázsiaiakra is igazak, továbbá hasonló következtetéseket vontak le adoptált gyerekek, vagy vegyes házasságok utódai esetében is. Természetesen egy IQ-teszt soha sem az ember karakteréről tesz tanúbizonyságot és az is biztos, hogy alacsony IQ-val rendelkező emberek bizonyos területeken (kézügyesség, sport) kimagasló teljesítményre lehetnek képesek.

Mindez nem mond ellent annak a ténynek, hogy a ma élő egyik legnagyobb gondolkodó, aki feltehetőleg konzervatív nézetei miatt nem kapott soha Nobel-díjat, Dr. Thomas Sowell, az idén lett 90 éves, egy szegény afro-amerikai család fia és aki – minő meglepetés! – a szegregáció ideje alatt (!) végezte el tanulmányait 1958-ban a Harvard egyetemen “Magna cum laude” fokozattal, majd a master fokozatot a Columbia egyetemen kapta meg, 1959-ben. Külön pikantériája Dr. Sowell életrajzának, hogy tanulmányait különböző egyszerű munkákból saját maga finanszírozta!

A fenti példából is kitűnik, hogy sem a hátrányos helyzet, sem a szegregáció nem állt útjába soha az igazi tehetségek kibontakozásának, szinte teljesen mindegy, hogy a világ mely részén éltek. A pátyolgatás, a paternalizmus viszont az emberek fejlődését szorította és szorítja vissza. Erre a legbizarrabb példa az afrikai országokba évtizedeken keresztül szinte számolatlanul küldött segélyek milliárdjai, amelyek nagy része a helyi politikai vezetők zsebébe vándorolt, vagy a törzsi viszályokban használt fegyverek vásárlására fordították, továbbá a segélyszervezetek (NGO-k) adminisztrációjára, esetleg az arcukat adó celebek honoráriumára használták fel. A legkevesebbet a rászorulók kapták, ami szintén nagy hiba volt, hiszen generációk nőttek fel csurranó-cseppenő segélyeken, egy önálló, saját felelősségű élet megtanulása helyett.

Ebbe a kategóriába tartozik a jótékonykodási pornó is, amelyet híres művészek, sportolók szerveznek ilyen-olyan alibivel és természetesen dekoratív, aranyos kis afrikai gyerekeket biodíszletként használó fotókkal, melyek egyúttal eme celebek önzetlenségét és nagyszerűségét hivatottak propagálni. Az egyik ilyen figura, a professzionális jóembernek kikiáltott, ír származású Paul David Hewson, közismertebb néven Bono is, a U2 rockegyüttes feje, aki eddigi tevékenységével több kárt okozott és okoz az afrikai országoknak, mint néhány korábbi gyarmatosító. A legveszélyesebb húzásai közé tartozott az amerikai Monsanto céggel kötött kooperációja – amelynek keretében az afrikai országok mezőgazdaságára próbálta rákényszeríteni e méltán rossz hírű multi befolyását, elsősorban a vetőmagok monopolizációja érdekében –, továbbá a Nestlé világcéggel folytatott partnersége. A Nestlé az a cég, melynek elnöke kijelentette: “az ivóvíz nem emberi jog” és azóta is szorgalmasan pumpálja ki, tölti palackokba, majd adja el az ivóvizet az afrikai kontinensen. Bono, az önjelölt Charity-Jézus, aki saját magát az “afrikai szegények és kizsákmányoltak hangjának” nevezi, bár erre senki nem kérte fel, mindig ott jeleskedik a világ hatalmasai között. Az “Új Világrend”, az NWO letéteményeseinek összejövetelein, Davostól New-York-ig fejtegeti ki pátoszban fürdő vízióit anélkül, hogy erről a szegény afrikai kizsákmányoltakat valaha is megkérdezte volna. Könnyzacskókat birizgáló performanszait azonban millió dolláros szerződésekkel honorálják. Jótékonysági szervezete, a “ONE” kétszázmillió dolláros bevételéből azért sikerrel fordított mégis kétszázezer dollárt afrikai célokra, a maradékot utazásaira és személyzeti kiadásokra felhasználva. Úgy tűnik, jól megtanulta cimboráitól, a Clinton család tagjaitól a saját zsebre történő jótékonykodás mechanizmusát (Clinton Foundation).

A mélynövésű plutokrata egyik koncertjén nem csak a magyar miniszterelnököt gyalázta, hanem megvetően beszélt a magas, szőke – szerinte – unalmas emberekről. Hogy, hogy nem, a népszerű videómegosztó platform ezt a jelenetet is száműzte. Írországban, ahol nem igazán kedvelik ezt az adó-optimalizáló figurát, a következő viccet terjesztették róla:

“Mi a különbség Isten és Bono között? Isten nem parádézik egész nap Dublin utcáin azt gondolva magáról, hogy ő Bono.”

Bono és Merkel / Forrás: image.stern.de

Nem véletlen, hogy befolyásos afrikai véleményformálók, mint a fent említett Mawuna R. Koutonin is, azt kérik a pénzadó országoktól és az Afrikában ténfergő, notórius narcizmusban szenvedő celebektől, hogy fejezzék be végre az adakozást, hagyják az afrikai népeket a maguk útját megválasztani, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ez azonban csak egy illúzió, hiszen a segélyezés mögött kőkemény gazdasági és geopolitikai érdekek állnak, a többi szimplán csak jófejkedő máz az ámuló publikum számára.

A baloldali-liberális elmélet szerint egy fejlődő ország polgára, jelen esetben az afrikaiak, akiket ők még csak véletlenül sem különbözőségükben látnak, hanem bőrszínük alapján definiálnak (!) egy “tiszta, üres papírhoz” hasonlíthatóak, akiket a saját ideológiájuk szerint formálhatnak, főleg, ha környezetükből kiemelik őket. Lásd a forszírozott migrációt, tehát az ENSZ-nek az európai népek kicserélésére vonatkozó elképzeléseit és az EU erre vonatkozó direktíváit (szintén törölt link!). Ez nem csak a már Nyugat-Európában naponta tapasztalható drámai jelenségeket okozza, vagy korábbi cikkeimben is felsorolt áthidalhatatlan kulturális különbségek importját jelenti, hanem az európai országok általános intelligencia-szintjének rohamos csökkenését is magában hordozza. A tagadhatatlan tény évek óta tapasztalható a tömeges migráció által érintett országok oktatásában is. Félretéve a migráns hátterű gyerekek egymás közti, vagy a helyi gyerekek, sőt tanárok elleni agresszivitását, a legnagyobb problémát a nyelvi nehézségek, a külföldi gyerekek korukhoz képest alacsony szellemi érettsége és a már beléjük rögződött, beléjük nevelt tanulásellenesség okozza.

Gondoljon bele a kedves Olvasó, ha gyereke, unokája egy olyan osztályba járna, ahol huszonöt gyerekből csak ketten beszélik a magyar nyelvet és a többi huszonhárom például tizenöt különbözőt! Milyen oktatást lehet elvárni ebben szituációban? Egyáltalán létezhet-e bármilyen érdemi oktatás ilyen esetben? Ez a helyzet egyébként a nyugat-európai országokban régóta problémát okoz. Németország korábbi belügyminisztere – Thomas de Maiziére, Merkel régi jó barátja még az NDK-ból, aki egy ideje kegyvesztett lett – javasolta pár évvel ezelőtt az oktatás színvonalának csökkentését, tekintettel a migráns gyerekekre. Egy olyan országban, ahol az oktatás sosem látott mélyponton van a szocik és zöldek vezette tartományokban, így Bajorországban például nem ismerik el a szomszéd német tartományokban kiállított bizonyítványokat. Azt persze mélyen elhallgatják, hogy bevándorláspárti politikusok gyerekeit, unokáit – amennyiben van nekik – drága magániskolákba járatják.

Emlékszik még valaki arra, amikor az NDK pártvezetője, Erich Honecker 1985-ben tízezresével árasztotta el az NSZK-t afrikai, közel-keleti és ceyloni (Sri Lanka) migránsokkal? Ezt a krízist már a helyszínen éltem át. A kelet-német légitársaság, az Interflug és a szovjet Aeroflot hozta őket Kelet-Berlinbe, majd a Friedrich Strasse-nál lévő gyorsvasúti határátkelőhelyen ömlesztették őket Nyugat-Berlinre, heti tízezer fős nagyságrendben, nyomást gyakorolva ezzel Kohl kancellárra, különböző politikai előnyök kikényszerítésére.

Forrás: welt.de

Már Honecker, illetve az akkori szovjet vezetés is tudta, hogy a migráció egyúttal fegyver is. Angela Merkel ebben az időszakban az FDJ, a kelet-német kommunista ifjúsági szövetség agitprop titkára volt. Ugyanaz az Angela Merkel, aki 2017. novemberében ügyvezető kancellárként éppen Abidjanban, Elefántcsontpart fővárosában, az EU és az Afrikai Unió ülésének spontán mellékprogramjaként Emanuel Macron, francia államfő társaságában egy szűk körben megtartott találkozón megállapodást kötött néhány afrikai állam vezetőjével. A jól időzített előzmény az volt, hogy a CNN, amely – finoman fogalmazva – a valóságot eléggé rugalmasan szokta kezelni, egy videót tett közzé a líbiai migránstáborokban dívó rabszolga-kereskedelemről. Celebek seregei nyilatkoztak a különböző tévéműsorokban a helyzet tarthatatlanságáról, szalagcímek harsogtak a Líbiában megrekedt afrikai menekültek szomorú sorsáról. Ez a tény már ugyan régóta nem volt titok, én is írtam erről többször, így azonban az abidjani találkozó magasságában nyomós indokként lehetett használni a Líbiában várakozó afrikai migránsok áttelepítésére. Maga a konferencia is a rabszolgaság témájával foglalkozott elsősorban a napirend helyett, kihangsúlyozva azt, hogy Európának kötelessége segíteni a krízisben.

Végül is egy tucat politikus találkozott a luxus szálló egyik termében, Macron és Merkel mellett Federica Mogherini, az egykori kommunista párti aktivistából az EU-Bizottság helyettes elnökévé avanzsált külpolitikai szakértő, Olaszország és Spanyolország miniszterelnökei, az ENSZ főtitkára, az Afrikai Unió elnöke, továbbá Csád, Niger és Kongó elnökei és Fajis al-Sarradsh, Líbia miniszterelnöke, legalábbis az egyik, akit nemzetközileg elismernek, bár túl sok hatalma nem volt a sok sivatagi hadúr között. Azt persze nem említette senki, hogy például Nigerben 2003-ban szüntették be elvben a rabszolgaságot, aminek nem kifejezetten európai oka volt, ahogy Líbiában sem a gonosz fehér ember vásárolt pár száz dollárért rabszolgákat. A megállapodás lényege röviden: különböző NGO-k (!) fogják a líbiai táborokban szétválogatni a menekülteket és a gazdasági migránsokat. Ez utóbbiakat némi pénzzel (visszatelepedési segély) hazaküldik, a többit pedig Csádba, illetve Nigerbe telepítik át, majd később Európába, vagy más, nem afrikai országba osztják el őket. Ez a terv sem valósult meg, hiszen az NGO-k vizitaxi szolgálata változatlanul működik. És persze segélyek, segélyek, segélyek milliárdos nagyságrendben.

A másik oldalon, Szicíliában, az ottani hegyek között eldugott táborokban vártak migránsok tízezrei a továbbjutásra. Azok, akik a földközi-tengeri csónakszezonban érkeztek Itáliába. Cinikusan hangzik, tudom. Valahol sajnálom is ezeket az internet, videoklipek, reklámok és olcsó szappanoperák által megszédített fiatalembereket, akik meggyőződése szerint Európában a pénz az utcán hever, vagy az automatából jön ki, mindenki gazdag és csak rájuk vár. Mert nekik ez jár. Ezt megtaníttatták velük, mást ugyan nem, de ezt igen. Azt senki nem mondta el nekik, hogy nyelvtudás, minimális alapiskolai végzettség nélkül és 60-70 körüli IQ-val semmi esélyük bármilyen munkára, még ha dolgozni akarnának, akkor sem. Ezt tartom a migrációt szervező NGO-k egyik legnagyobb bűnének. Nem lehet csak úgy embereket egy teljesen más világból, másmilyen fejlettségi színvonalról hirtelen a 21. századba katapultálni.

Alacsony, vagy semmilyen képzettséggel odahaza sokkal többre mehetnének. Ismervén az afrikaiak kreativitását, bármilyen használati tárgy újra és újra felhasználására való képességét, sokuk rendkívül jó kézügyességét, kézműves tehetségüket a saját hazájukban sokkal jobban kamatoztathatnák, ezáltal egy szolid egzisztenciát is megteremtve maguknak. Nem a fehér embert kell legyőzni, ami nyilvánvalóan a globalista elit egyik végső célja, s először Dél-Afrikában, jelenleg pedig az USA-ban folyik most a “főpróba”. A történelmi fejlődés különbözősége miatt lemaradt népek útját tudással, türelemmel lehet és kell egyengetni, ahogy a magyar kormány is elkezdte. Tudom, ez illúzió, mert hosszú távra csak kevesen képesek gondolkodni. Megjegyzem, én is ezt csinálom a magam szűkebb környezetében, nem mindig sikerrel, de sokszor biztató eredményekkel.

Noel Ignatiev, 1940-2019, a Harvard egyetem professzora: “Korunk szociális problémái megoldásának kulcsa a fehér rassz megszüntetése. Amíg ez a feladat megoldódik, egy részbeni reform is csalóka lehet, mert a fehér befolyás az amerikai társadalom összes témáját átitatja, mind a bel-, mind a külügyekben.”

Hogy a Harvard egyetemnél maradjunk, nem lehet szó nélkül hagyni Noel Ignatiev történészt, az öngyűlölő, fehér-ellenes mozgalom ideológusát, aki szerint a “fehérség” egy társadalmi konstrukció, amelyet nem leépíteni, hanem teljesen meg kell szüntetni. Hogy a “megszüntetést” hogyan gondolják? A drámai képek az Egyesült Államok – elsősorban – Demokrata vezetésű városairól önmagukért beszélnek. Van abban valami tragikusan perverz, amikor öreg, fehér férfiak ideológiája, öreg, fehér férfiak pénze (pl. Soros), próbálja “kinyírni” az öreg, fehér férfiakat, de azért nőket is, mert Ignatiev ebben nem ismert könyörületet.

A német állami televízió legnézettebb műsorában milliók láthatták az évszázad legcinikusabb interjúját, Yascha Mounk, a bostoni Harvard (!) egyetemen docenskedő, német-zsidó származású (zsidó származására ő személyesen helyez hangsúlyt) politikatudományi előadóval. A 2018. február 20-i interjúban, amely a populizmus európai megerősödéséről szólt, a – talán – véletlenül kimondott tézise minden eddigi összeesküvési elméletet felülír és számtalan kérdést vet fel:

“[…] Másodsorban mi egy történelmileg egyedülálló kísérletbe fogtunk bele, mégpedig a monoetnikus, monokulturális demokrácia egy multietnikussá történő átváltoztatásába. Ez sikerülhet. Úgy gondolom, hogy ez sikerülni fog. De természetesen több dolgot el fogunk majd vetni.”

Ha valaki mélyebben belegondol ebbe a pár mondatba, a hideg futkos a hátán. Kik azok a “mi”, akik emberkísérleteznek? Mi van akkor, ha mégsem sikerül? Ki vállalja a felelősséget? Ki fizeti meg a félrement kísérlet horribilis költségeit? Kinek a kezén szárad a kísérlet áldozatainak vére?

Yascha Mounk nem csak a Harvardon tanít, hanem a globalista Transatlantic Academy nevű gondolatgyár tagja. Lássunk néhányat támogatói közül:

Bill and Melinda Gates Foundation

Google, Inc.

Open Society Foundation (SOROS)

Bloomberg

Rockefeller Foundation

Siemens Foundation

Jennifer and Jonathan Allan Soros Foundation

US Department of State

Facebook

Yascha Mounk – Executive Director Tony Blair Institute for Global Change

Régi vicc, de sajnos korántsem vicces:

“Mi a különbség a tudósok és a kommunisták között? A tudósok patkányokon, a kommunisták embereken kísérleteznek.”

Tudom, valami optimista, előremutató végszóval kellene lezárni a szöveget. Dacára, hogy egy derűs, pozitív ember vagyok, nem látom a kiutat. A “Nagy Transzformáció” alkimistái egy pillanatnyi megnyugvást sem hagynak nekünk: klíma-hisztéria, covid-riogatás, polgárháborús fenyegetettség a világ legbefolyásosabb országában. Ha nem lenne annyira tragikusan abszurd, akár szatíra is lehetne a brit egyetemi professzor története, akit jó szándékú sztereotípiái miatt vontak felelősségre, mint állítólag rasszista megnyilvánulásokat diákjai előtt. Nos, nem fogom lefordítani az egész cikket, legyen annyi elég, hogy olyan kijelentések, mint:

a zsidók nagyon okosak, vagy a németek jó mérnökök, de a japánok és az amerikaiak is, a jelenlegi olvasatban rasszizmusnak számítanak, ahogy az a kívánság is, hogy az apák nélkül felnövő fekete gyerekek kapjanak segítséget.

Tanácstalan vagyok.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: deutschlandfunkkultur.de

A cikk első változata ITT jelent meg.

HND: A halál szaga

Előszó

Létezik egy tévhit, amely szerint az emberek manapság hosszabb szövegeket nem olvasnak. Ez csak részben lehet igaz, hiszen a tartalom függvénye, mennyire tudjuk lekötni az olvasót egyes publikációkkal. Klisék és előítéletek engem soha nem érdekeltek, ezért 2018. márciusában először publikáltam ezt a terjedelmes anyagot. A cikk hatalmas sikere engem igazolt.

A kiindulási téma, egy fiatal lány bestiális lemészárlása Olaszországban, már előrevetítette a nigériai maffia európai jelenlétét. Ami akkor inkább csak feltételezés volt, ma már drámai bizonyosság. Rendkívül nehéz a világ egyik legjobban kiterjedt bűnszervezetéhez információkhoz jutni, de nem lehetetlen. Ezen is dolgozom jelenleg. Tény viszont, hogy már szinte a szomszédban operálnak, ezért egyre aktuálisabb lesz megismerni olyan sajátosságokat, amelyektől elsősorban az afrikai kontinens lakói, leginkább azonban a nők és gyerekek szenvednek. Mert ezeket a viselkedési mintákat, a tapasztalatok alapján, sajnos a mostanság “importált” afrikai bevándorlók egy része is magával hozhatja.

Vannak dolgok, amelyekről beszélni kell, amelyeket nem szabad elhallgatni, bármi is legyen az érvényes mainstream direktíva jelenleg. Pontosan az afrikai kontinens lakói iránt érzett érdeklődésem miatt írtam ezt a tanulmányt, dacára annak, hogy sokan a tárgyilagosan kritikus ábrázolást, tényfeltárást félremagyarázták. Ez legyen azonban a notórius “okoskodók” baja.

“A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.” – közmondás

Egy rövid hír jelent meg 2018-ban a Magyar Időkben, majd később más online portálokon is arról a néhány nappal korábban meggyilkolt, majd rutinosan feldarabolt olasz lányról, aki minden bizonnyal az Olaszországban egyre erősödő nigériai maffia áldozatává vált. Ilyen hírek olvastán sokan elborzadnak, a vallásosak talán elmormolnak egy halk imát a szerencsétlen, lemészárolt fiatal nő lelkéért, még akkor is, ha a lány életvitelét alapvetően elutasítják, s végül néhányan megdöbbenve konstatálják, hogy Európába – az illegális migráció hozadékaként – megérkezett a kannibalizmus, amit legtöbbünk egy régmúlt időszak “talán igaz, talán nem” legendakörébe sorol. Egy idő után azonban mindenki elfelejti a történetet, mert másnap újabb és újabb rémes esettel kényszerülünk szembenézni. A következő elemzés csak 18 éven felüli, erős idegekkel rendelkező olvasóknak készült, felvilágosító szándékkal.

Amikor Magyarország és az európai kultúra, életforma megvédése a kérdés – úgy gondolom – lényeges lehet néhány háttér-információval megismerkedni, legalábbis vázlatos képet alkotni azokról az áthidalhatatlannak tűnő különbségekről, melyek az európai és afrikai embereket fundamentálisan elválasztják egymástól. Nem egyes személyekről, hanem tömegjelenségekről írok, mert tömegeket érintő, elképzelhetetlenül nagy horderejű bevándoroltatási szándékról van szó. Ez ma már nem titok, az ENSZ és az EU ehhez kapcsoló áttelepítési programja alapján. A mítosz “menekült” már nem létezik. Ezek a szerveztetek újabban teljesen nyíltan beszélnek az európai népek lecserélési tervéről.

Elöljáróban megemlíteném ismét, hogy pár éve egy afrikai államban élek és több más afrikai országban is jártam, mindig a hétköznapi emberek között mozogva, nem pedig luxus szállók agyonőrzött vendégeként. Túlzás volna azt állítani, hogy utazásaim tizenöt éve alatt megismerhettem egy egész kontinenst, vagy az embereket, de minden bizonnyal segítettek a személyes benyomások, valamint a szorgalmas kutatás, amelyet ezzel a csodálatos és egyben kegyetlen földrésszel kapcsolatban hosszú évek óta folytatok. Az egyik pillanatban még szívet melengetően kedves, nevetős emberek hirtelen életet veszélyeztető, vagy legalábbis bárkit lelkiismeret-furdalás nélkül kirabolni akaró szörnyetegekké tudnak válni és ember legyen a talpán, aki a helyén tudja kezelni az ilyen szituációkat. A blogom elnevezése HeroesNeverDie, azaz, a hősök sosem halnak. Annak dacára, hogy definitív nem tartom magam hősnek, de nő létemre egyedül, valahol Afrikában számos idegeket borzoló kalandot, veszélyes helyzetet éltem túl, mert kíváncsiságom mindig jóval erőteljesebben inspirált, mint bármilyen félelem.

Alapvetésnek tekinthetjük azt a tényt, hogy sem az emberi élet, sem az állatok védelme nem mindenütt számít Afrikában, mert az emberek csak azt látják, hogy mindegyikből sok van. Ha meghal egy ember, az nem olyan nagy tragédia, hiszen születik helyette öt másik. Amennyiben veszélyeztetett állatokat sok pénzért kilő valaki, vagy az illegális kereskedelemben érdekelt vadorzók találják el, nos, néha lehetnek következményei, mert az érintett országok mindenféle nemzetközi egyezményt aláírtak ugye, de lényegében nem sokan gondolnak igazán a természet jövőjére, függetlenül az egyes kormányok kirakat-deklarációitól. Ami nem létezik a beszédben, az az emberek agyában sincs jelen és ezen a gyarmatosítók nyelvének inkább kevésbé, mint korrekt elsajátítsa sem segített; a nagy tömegek korántsem beszélik tökéletesen az egykori gazdák nyelvét. Sőt! Sok országban ugyan a volt gyarmatosítók nyelve a hivatalos nyelv, ám a lakosság túlnyomó része nem beszéli és nem is érti azt. A több mint kétezer afrikai nyelvről egy előző cikkemben már megemlékeztem, innen idézek egy részletet:

“Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk. Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek.”

Teljesen mindegy, hogy keresztény hittérítés, vagy muszlim konvertálás, az ősi afrikai babonák, boszorkányhiedelmek megmaradtak. Ahogy általános afrikai alapvetés a mások, az ellenségnek tekintett törzsek, népfajták mélységes gyűlölete is és ezt a jeles szokást “naiv” Európánk most szorgalmasan importálni igyekszik, miután kontinensünkön évtizedek óta mindent megtettünk a szomszédgyűlölet kordában tartására. Ez még súlyosbodik az arabok és afrikaiak egymás iránti kölcsönös megvetésével. Kedves Olvasó, ugye érzi az ebben rejlő feloldhatatlan konfliktust? Ezen a hozzáálláson nem segített az egyes országok ötven-hatvan éve megszerzett függetlensége sem, sőt inkább rosszabb lett a helyzet, mert bizonyos politikai erők/pártok egyúttal sok esetben az egymással rivalizáló népcsoportok valamelyikét képviselik.

Az egykori gyarmattartók egy része megpróbált európai jellegű társadalmi struktúrát bevezetni, az emberiességet semmibe vevők ellen állami erőszakot alkalmazni a fennhatóságuk alá tartozó területeken, kivéve Belgiumot, amiről korábban már szintén megemlékeztem. Az elmúlt ötven-hatvan év azonban bebizonyította, hogy az európaizálás igyekezete többségében sikertelen volt, tisztelet a néhány kivételnek. De miért is kellene más fajta, más fejlettségi fokon álló embereket európai fazonra nyesegetni?

A gyarmatosítás egyik legnagyobb hibájának tekinthető tény az egymással ellenséges népek/törzsek egy országba történő mesterséges kényszerítése, amely már akkor is valamiféle utópisztikus egyenlőség és kvázi egymással való kicserélhetőség nevében zajlott, de ugyanilyen fatális hiba európai fejjel gondolkodni az afrikai viszonyok között. A globalizmus hívei most ugyanazt az egzisztenciális tévedést követik el, ám előre kiszámíthatóan sokkal pusztítóbb erejű következményekkel! A globalisták szerint “minden ember egyenlő”, sőt egymással behelyettesíthető, mint például egy meghibásodott fogaskerék a gépezetben. Maximum a bőrszín különbözik szerintük, ami definitív nem igaz, hiszen még az egyes afrikai népek között is hatalmas genetikai, társadalmi, fejlettségi különbségek tapasztalhatóak.

Igen, mondjuk ki végre: Afrika az egymástól sokszor teljesen eltérő emberfajták kontinense!

Az önállóvá vált afrikai országok egy részében, akár még a legfejlettebbnek hitt helyeken is reneszánszukat élik az ősi barbár szokások, így például a kannibalizmus is. Erről beszélni manapság politikailag nem korrekt és minimum rasszistának tekintik azt, aki megemlíti az emberevés archaikus szokását, vagy az exorcizmust, az állítólagosan boszorkányok által megszállt emberek bestiális kínzását, lett légyen az akár a saját gyerekük.

A “Legyünk igazi afrikaiak, hódítsuk és leckéztessük meg a világot” mottójú mozgalmak legújabb internetes prófétái, akik vagy az általuk gyűlölt fehér ember egyetemein tanulhattak ingyen, például Oroszországban, vagy az USA-ból elsősorban Ghanába települt afro-amerikai, az úgynevezett “kaukázusi fehér faj” ellen uszító rasszista aktivisták mind a tömeges, Európa felé történő elvándorlás, mind a kegyetlen, ősi kultuszok felelevenítésének szószolói, hatalmas közönséggel.

Vedd el, ami a tiéd, jogod van hozzá! – kiáltják az éterbe és ezzel tulajdonképpen jogszerűsítik a másik alapvető afrikai mentalitást, amely konkrétan a kontinensre és nem csak egyes népekre jellemző, jelesül a magántulajdon semmibevételét. Az “ami kell, azt elveszem” elve szintén a törzsi rendszer egalitárius hagyományára vezethető vissza. A tipikus afrikai népesség alapvető tradíciója az alattvalók egyenlősége a nyomorban, kvázi egyfajta kommunalizmusban, az “egyenlőbbek“, azaz a hierarchia magasabb fokán élők közötti megosztottság pedig rendkívül erőteljes. Nem véletlen, hogy a függetlenség elnyerése utáni, haladónak tekintett afrikai szervezetek igencsak fogékonyak voltak a hidegháború idején a Szovjetunió, Kuba és az NDK ideológiai befolyására, jelenleg pedig a kultúrmarxisták tanaira.

Az élet és a halál kéz a kézben jár Afrikában. A halál szagát érzi az ember, ha kikerül az újonnan épített, európai stílusú bevásárlócentrumok bűvköréből, amelyeket a feltörekvő fiatal középosztály, az elit és az ott élő külföldiek látogatnak. Egy tipikus afrikai nagyvárost a nyílt szennyvízcsatornák (tele döglött állatok oszladozó maradványaival) és a megszámlálhatatlanul sok piac jellemez, ahova legtöbbször úttalan utakon, szeméthegyek, gödrök és kátyúk kikerülésével jutunk el. Bamakóban, Mali fővárosában éreztem először a halál szagát, holott nem is tudtam kezdetben mi ez az orrfacsaró, a bőr alá is bebújó alattomos bűz. Azt hittem, egy fűszeresstandot látok a piacon és kezdtem volna fotózni, amikor pár marcona, kaftános férfi körülállt és – feltételezhetően – az ott általános bambara nyelven, eléggé barátságtalanul felszólított a fényképezési tilalomra. A vélt fűszerek helyett egészben szárított kisebb testű, szőrös állatok százait építették hegyekbe, a bödönökben látható világosabb színű por pedig csontliszt, míg a fekete szárított vér volt; jutányos áron, varázslási célokra. Hogy minek, vagy kinek a csontja-vére volt ott, az örök rejtély marad. De ugyanitt láttam először a beteg, sérült emberek utálkozó és/vagy lenéző elutasítását, a szerencsétlen sorsúak durva megalázását, esetleg tettleges bántalmazását is. Ezt a brutalitást tapasztaltam később Athénban és Thesszalonikiben, ahol egy szervezet nevében megpróbáltam néhány, hiteltelenül “politikai menedékjogért” folyamodó ghanai és nigériai fiatalt a hazatérésre ösztökélni – sikertelenül. A mozgásképtelenek és a szemmel láthatóan betegek, azaz gyengébbek elleni támadások, rablások ma már mindennaposakká váltak Nyugat-Európa utcáin, pár évtizeddel azután, hogy némi enyhülést értünk el az érintettek sorsának megkönnyítésében. Erről persze szintén nem tájékoztat a mainstream média, nyilván nem férne bele a “nemes vadak”, a “hibátlan természeti népek” (sic!) stilizált, liberálisan hazug képébe.

Bamakóban láttam először albínókat is, akik létszáma eléggé nagy a szubszaharai afrikai országokban. A statisztika szerint minden tízezredik afrikaira jut egy albínó, aki genetikai sajátossága miatt nem képes a barna bőrszínt produkáló melanint termelni. A kontinentális statisztika egyik mankója, hogy akadnak országok, ahol az albínóság akár minden ötezredik embert érint és vannak helyek, ahol gyakorlatilag egyáltalán nem létezik. Először számomra is megdöbbentő volt a látvány, az afrikaiakra jellemző arcberendezés és az egyenlítői nap hatására húsig vörösre égett, fehér bőrszín védtelenségének különös kombinációja. Mégis, végtelenül sajnáltam őket, látva kitaszított, pária életüket, miközben az afrikai napsütés gyilkos sugaraira gondoltam, amelyek nem csak a bőrt, hanem a világos színű szemet is pusztítják. Nem véletlen, hogy az albínók még az afrikai viszonyokhoz képest is elég korán halnak meg bőrrákban, sokszor már vakon, ha egyáltalán megérik a természetes elmúlást.

Forrás: welt.de
Forrás: welt.de

Malawi, Mauritánia, Mali, Benin és elsősorban Tanzánia azok az országok, ahol alkalmanként hajtóvadászatokat rendeznek az albínók, elsősorban gyerekek ellen. Mindenféle varázserőt fabulálva nekik, mint például gyémánt és arany lelőhelyek felfedezését, vagy jó halfogást remélnek az albínók levágott testrészeinek, hajának alkalmazásától és ezért akár élő gyerekek, fiatalok végtagjait csonkítják meg, miközben egy egész albínó hulla több ezer dollárt ér a feketepiacon. Vannak olyan családok, amelyek albínónak született rokonaikat haláluk után kunyhóik földpadlójában ássák el, mert félnek a későbbi exhumálástól, amit illegális albínóvadászok gyakorta megtesznek. Az ENSZ és hasonló szervezetek közreműködésével ugyan manapság már bűnténynek számít a genetikailag sérült és többszörösen hátrányos helyzetű albínók megcsonkítása, vagy megölése, de ahogy mondani szokás:

“This is Africa! – Ez Afrika!” A jó szándékok és a pokolhoz vezető utak kövei ott másképpen működnek, mint amit Európában – legalábbis eddig – megszoktunk.

A továbbiakban néhány tipikusan jellemző esetet sorolok fel. Ezek megtörténtek, azaz tények, melyekről egykori ENSZ, UNICEF és egyéb különböző segélyszervezetek, antropológusok, néprajzkutatók, valamint nemzetközi hírügynökségek – ma már csak kerülő úton hozzáférhető – jelentései, riportjai, cikkei alapján értesülhetett egy szűkebb réteg. Sajátságos módon az általam használt forrásokban a fent említett eredeti dokumentumokhoz vezető linkek üressé váltak az utóbbi pár évben. Ez azt jelenti, hogy a néhány éve még elérhető eredeti szöveg eltűnt, a link ugyan a megadott oldalra vezet, de – mintegy varázsütésre – mindegyik oldal hibát, vagy a tartalom elérhetetlenségét jelzi. Minden bizonnyal csakis a véletlen műve lehet, ha nemzetközi szervezetek és hírügynökségek archívumaiból eltűnnek azok a jelentések, amelyek afrikaiak által afrikaiak ellen véghezvitt emberirtásokról, emberiség ellen elkövetett bűntettekről tanúskodnának – első kézből! Az is csak valami baki következménye, hogy ez a heves archívumtörlési folyamat valamikor 2014-ben, tehát az legelső százezres nagyságrendű illegális invázió kezdetekor indult be.

A morbid tények Afrikáról csak zavarnák a fehér ember születési bűnét, azaz bőrszínéből adódó gonoszságát, amiért vezekelnie kell… A fehér, európai ember általános érvényű “bűnösségéről” egyébként Angela Merkel, foglalkozására nézve – akkor éppen – ügyvezető német kancellár tartott előadást Davosban, 2018-ban.

“Mama Africa” – olvashatjuk sokszor a kontinens nevét, ami valóban szívet melengető lenne, ha ez a mama nem lenne sokszor olyan mostoha, elsősorban a kisgyerekeihez, lányaihoz és asszonyaihoz. Az általunk ismert családmodell (mama, papa, gyerekek) általában korábban nem volt jellemző jó néhány afrikai kultúrára, bár a gyarmatosítás ideje alatt megpróbálták ezt elfogadtatni. Általános viszont a férfiak többnejűsége, de nem kifejezetten a muszlim változatban, hanem négy helyett inkább tíz-tizenkét, vagy még több feleséggel/ágyassal, ami a férfi társadalmi státuszával arányos. Sok nő örül ennek, mert némi pénzért igénybe veszi a rokonok által biztosított gyerekfelügyeletet, miközben újabb és újabb partnert keres abban a reményben, hogy az majd anyagilag támogatni fogja, ha egy közös gyerek születik. Az esetek többségében ez a stratégia nem válik be, viszont növeli a gyermekek számát, akiket az anya nem tud eltartani. Megjegyzem, ugyanez tapasztalható az Egyesült Államokban is, bizonyos szociális segélyen élő, azt életcélnak tekintő afro-amerikai nők között (Welfare Queen), akiknek négy-öt gyerekük születik különböző apáktól. Mindennek dacára azonban, ha bármelyik afrikai országról nézünk filmeket, mindig ugyanaz a kép ivódik belénk: a nők, sokszor hátukra kötözött kisbabával végzik a legnehezebb munkákat, akár a földeken, akár otthon, miközben a férfiak valahol az árnyékban beszélgetnek, megfelelő mennyiségű alkohol társaságában. A szintén tipikus masszív drogozásról, amely az afrikai férfiakat jellemzi, sehol sem tájékoztatnak.

Sokan azt hiszik, ha egyáltalán ismerik a tényt (!), hogy a női körülmetélés valami iszlám hagyomány, de ez nem teljesen igaz. Az embertelen gyakorlatot, amely során kislányok csiklóját és szeméremajkait érzéstelenítés nélkül, koszban, piszokban, gyakran rozsdás pengével levágják, sőt, a vizelet és a havi vérzés számára egy kis nyílás meghagyásával akár a teljes szeméremtestet is bevarrják, nem feltétlenül a muszlimok találták ki, mert ez a barbár szokás már jóval korábban elterjedt Afrikában és a mai napig létezik!

Forrás: bp.blogspot.com

Feltételezhető, hogy a muszlimok átvették e jeles tradíciót, amelyet azóta nemcsak gyakorolnak, de terjesztenek is. Egyre több nyomorékká tett nőt tartanak nyilván Európában az első, sőt akár harmadik generációs bevándorlók körében. Többek között Svédországban, néhány évvel ezelőtt egy egész iskolai osztályról derült ki, hogy a lányokat brutálisan megcsonkították. A svédek rengeteg szomáliait vettek fel, ahol a nők 98 százaléka körülmetélt, dacára annak, hogy ez (állítólag) tilos. Nyugat-Európában, országonkénti becslések szerint egyenként ötven- és százezer nő lehet érintett, de – mint mindig – ez csupán a jéghegy csúcsa… (A legújabb becslések szerint Németországban 2019-re már hatvan százalékkal ugrott meg a megcsonkított nők száma – HND). S nem megátalkodott férfiak hajtják végre ezt a műveletet, hanem nagynénik, nagymamák, vajákos asszonyok. De, mint mondják – “This is Africa!”

Kevésbé ismert az a szokás, amely a nyugat-afrikai Kamerunból származik az anyukák által kitalált és szorgalmazott kislányvédelem jegyében: a mell-vasalás. Pardon? – kérdezheti joggal a nagyérdemű. Ez is egyik elhallgatott formája e jeles kultúrának, amelyben az anyák azzal védenék kislányukat a korai nemi erőszaktól, vagy terhességtől, hogy a gyerek fejlődésben levő melleit nyolc-tizenegy éves kora környékén valamilyen forró tárggyal levasalják. Itt nem csak egy elvben “jó cél” miatti prevenció brutális megoldásáról van szó, hanem elsősorban arról, hogy kislányok általában és tömegesen (!) objektumai lehetnek egy, az egész további életükre kiható szexuális támadásnak. A kameruni nők kb. 26 százaléka esett át ezen a gyilkos procedúrán. Poklok és kövek…

Breast ironing with hot stone, Douala, Cameroon / Forrás: i1.wp.com

A szinte járványszerűen elterjedt nemi erőszak afrikai tradíciója sosem szexről szól! Ez mindig a magát hatalomnak képzelő és az alárendeltnek tekintett személy(ek) viszonyát hivatott jelezni. Afrikában és ma már sajnos Nyugat-Európában is azonban nem a hisztérikusan túlméretezett #metoo a valódi háttér, hanem mindez üzenet a legyőzött férfiaknak, pontosan arra a mintára, mint a törzsi háborúban alulmaradottaknak! Európában a célobjektum a genderizált, a nőt, családot megvédeni lassan képtelen, puhány pasi és Afrikában – mindig is – a legyőzött törzs harcosa. Minden egyes afrikai belháború legfontosabb lépése a nők és a kisgyerekek, akár kisbabák megerőszakolása, ami azonban nem elég! Az áldozatot el kell csúfítani, láthatóvá kell tenni, mi történt vele, hogy hozzátartozói, az egész törzs lássa a szégyent. Ehhez még hozzá kell számítani a napi száz és százezer nő mártíriumát az egész kontinensen, akik hétköznapi életükben éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak. Hallott már a kedves Olvasó arról, hogy a legdélebbi Afrikában található mini-királyság, Lesotho, a világ éllovasa a nemi erőszak bűncselekményében és rögtön utána jön Svédország? Ez utóbbi ugyan vastagon kozmetikázni próbálja statisztikáit, miközben azért mindenki tudja, hogy nem a feminisztikusan domesztikált bio-svédek jellemzője a csordában elkövetett szexuális abúzus.

Az olaszországi egykori integrációs miniszter asszony kedvéért, aki Kongóból származik eredetileg, de ma már az Európa Parlamentben fújja a passzátszelet, egyúttal követelve (!) az automatikus állampolgárságot az afrikai bevándorlóknak, beszéljünk egy csöppet Kongóról! Igen, a demokratikusról és a másikról, a köztársaságról is, mert hasonló a helyzetük. Ritka az a pillanat, amikor éppen nem harcolnak egymással valamilyen népcsoportok ezekben az országokban, ezért nem meglepő, hogy 2018. március első napjaiban újabb etnikai zavargások törtek ki, jelentős számú halálos áldozattal. A tizenkét éven át tartó belső háborúban több százezer nőt és gyereket erőszakoltak meg, mert hitük szerint ez a “háborús fegyver” az ellenség alapjait, egy nép szövetét roncsolja szét. A zsoldosok azonban békés pigmeus férfiakat is szodomizáltak gyerekeik, családjuk és törzsük tagjai előtt abban a hitben, hogy ezáltal földöntúli harci erő szállja majd meg őket. Senki nem ismeri a pontos számokat, de a segélyszervezetek, valamint az ENSZ, amelynek rendfenntartó bázisai egyébként sokszor a közelben voltak és vannak, jó félmillióra becsülik a csoportos nemi erőszakok áldozatainak számát. A legfiatalabb mindössze egy kétéves (!) baba volt, akinek tragédiájáról értesültek. Mathy Mupapa és Christelle Nyakura afrikai tudósítók jóvoltából egy példát emelek ki, a megszámlálhatatlanul sok névtelen nevében, akinek története nemzetközi nyilvánosságot kapott:

Zainabo Alfani, özvegy kereskedő asszony és nyolcból három gyermekének rövid története: az asszony, aki Kisanganiban élt elhatározta, hogy busszal és három legkisebb gyerekével, két kislánnyal és hat hónapos kisfiával Buniába utazik, hogy ott néhány ékszert eladjon. Az ékszereken kívül még 480 dollár volt nála. Tizennégy másik nő is utazott a buszon. A cél előtt 135 kilométerre hirtelen lövéseket hallottak és az asszonyok kérlelték a buszvezetőt, forduljon vissza Kisanganiba. A sofőr azonban javasolta, szálljanak ki az utasok és bújjanak el az őserdőben amíg a lövöldözés tart, majd utána folytathatják útjukat felpakolt áruikkal együtt. Ahogy a hiszékeny asszonyok és gyerekek kiszálltak a buszból, a sofőr már meg is fordult, otthagyva őket az út szélén. A szerencsétlenek megpróbáltak menedéket keresni az erdőben, de a lövöldöző katonai egyenruhások Muvuta Bangi nevű zsoldos vezényletével felfedezték őket, majd rájuk parancsoltak, hogy vegyék le ruháikat. A tizennyolc fegyveres ezután gondosan megvizsgálta a nők altestét, tipikus háborús fétisük után kutatva, a még nem megcsonkított női nemi szervre koncentrálva.

Egyedül Zainabo rendelkezett sértetlen testtel. A többi nőt lemészárolták, majd Zainabo szeméremajkait levágták és elfogyasztották, utána mindannyian megerőszakolták a nyomorult nőt. Az iszonyatos fájdalmaktól Zainabo elájult. Később arra eszmélt, hogy csípőjéből darabokat vágtak le, amit támadói egymást közt felosztottak. Ezután kisebb sebeket vágtak a lábán, karján, melle alatt és kifolyt vérét itták, némi vízzel és a testéből levágott húscafatokkal keverve. (Mindezt ugye rekkenő hőségben, a dzsungelben…) A “rituálé” után tovább vonszolták a szerencsétlen asszonyt és gyerekeit egyre mélyebben az erdőbe, majd egy tisztásra érkezvén a nő meglátott egy főzőhelyet, ahol a szakács emberi testet forgatott nyárson. Eközben kínzói két üstöt raktak fel a tűzre, egyiket vízzel, a másikat olajjal megtöltve. Aztán az egyenruhások megfogták Zainabo két kislányát, a tízéves Alimát és a nyolcéves Moulassit, s bedobták őket a két edénybe. Vasbottal szúrták át a kislányok hasát, hogy puhábbra főjenek, majd foufou-val, egy maniókából készült tésztával elfogyasztották az egyik holttestet, a másikat félrerakták későbbre. A csoport vezetője ezután közölte az anyával, hogy nemsokára a hasából fognak darabokat kivágni. Az őrület határán lévő nő csak annyit kért, hogy kisbabája és az ő maradványait vigyék vissza az útra, hátha valaki megkönyörül és eltemetik őket, aztán eszméletét vesztette.

A többszörösen megcsonkított, agyongyötört asszonyt végül is megtalálták a főúton a kisbabával együtt, majd Bujumburában, Burundi fővárosában a Nouvelle Esprérance (Új reménység) kórházban tért magához. Zainabo az erőszakolásokkor kapott AIDS-ben halt meg néhány év múlva, de előtte elmesélte mártíriumát, sebeit megmutatva a hallgatóságnak, a MONUC nevű emberjogi szervezet ülésén. Kisfia, Yacine életben maradt.

A kannibalizmus és a bestiális, csordában elkövetett erőszak mellett egy új, eddig nem ismert iszonyatot tapasztalhatnak meg európai nők is, ha éppen rossz helyen és rossz pillanatban tartózkodnak valahol. Ez is a meggyalázott nők további megcsonkításához tartozik, s ez az afrikai belháborúk egyik sajátossága. A jelenség, amelyet eddig orvosok csak nagyon ritkán, esetleg szülési komplikációként látnak, a sipoly/fisztula. Ez a kóros elváltozás vagy a hüvely és a hólyag, vagy a hüvely és a végbél közötti elválasztó fal átszakadásakor keletkezik. Egy akkor még tizennégy éves német lány sorsáról írtam ezt:

” […] akit pár éve öten erőszakoltak meg anno tizennégy évesen és a barbár tett után minden testnyílásába még sörösüvegeket dugdostak “szórakozásból”??? Ez a lány azóta kivezetett végbéllel egy idegklinika állandó lakója, mert öngyilkosságra hajlamossá vált.”

Nos, sok afrikai országban kínozzák így a hordában megtörtént nemi erőszak után a nőket. Hogy, hogy nem, az MSNBC Network és a Newsweek erről szóló eredeti tudósításai is eltűntek, ezért a “még létező forrás” adataiból néhány részlet:

“A kelet-kongói harcok egyik fegyverszünetében megjelenő külföldi orvosok először nem is akarták elhinni, amit láttak, mert emberi ésszel a borzalom felfoghatatlan volt. Nők százai, akik a harcok alatt a dzsungelben bujdokoltak, saját mocskuktól átitatva, iszonyatos fájdalmakkal vonszolták el magukat az elsősegélyhelyekre, a brutális erőszakolásoktól nyilvánvalóan inkontinenssé válva. Dr. Denis Mukwege, a Panzi kórház igazgatójának beszámolója alapján sokszor nem csak a többszörös nemi erőszak, hanem elsősorban különböző tárgyak bestiális feldugása okozza a nők testének ilyen mértékű roncsolását. Néha még pisztollyal is belelőnek a szerencsétlenek hüvelyébe, vigyázva arra, hogy a nyomorult ne haljon meg. Az áldozatok életkora tizenegytől hetvenkét évesig terjedt.”

Dr. Mukwege szerint a sérülések jellegéből általában egyértelműen megállapítható, melyik népcsoporthoz tartoznak az elkövetők. A további részletektől megkímélem Önöket… De ne feledjük! A tettesek mind hasonló fiatal férfiak, mint akik most Európát akarják meghódítani, mert definitív meghívták őket!

Mélyen NEM tisztelt kongói származású politikusnő, német kancellár asszony, EU és ENSZ! Egyetlenegy európai ember sem felelős ezért és a több százezer hasonló esetért! Nem vagyunk felelősek a gyarmati bűnökért se és semmi közünk az elmúlt ötven év afrikai belháborúihoz. Önök lerasszistázhatják a magyar kormányt, de nem hinném, hogy ép érzésű, normális gondolkodású magyar ember ilyen jellegű mentalitást szeretne a saját hazájában eltűrni. A multi-kulti igéjét hirdetők, akik országunkat gyékényen árulják bárkinek, aki pénzt és/vagy hatalmat ígér nekik, provinciális begyepesedettségükben, mérhetetlen tudatlanságukban és habzó szájú magyargyűlöletükben képtelenek felfogni a hazát fenyegető veszély nagyságát és mibenlétét!

Túltolták volna a migránsozást? Ezt a témát nem lehet túltolni! Meggyőződésem, hogy az embereknek joguk van megismerni az igazságot, az események hátterét. Joguk van ahhoz, hogy lássák azt az áthidalhatatlan különbséget, amelyet egy hazánkra kényszerített, az európaitól, a magyartól teljesen eltérő életfelfogás jelent. Az a hatalmas tömeg, amelyről szó van, visszafordíthatatlanul megváltoztatná országunk arculatát. Hangsúlyozom, nem egy, vagy tíz integrálható afrikai bevándorlóról van szó, hanem tíz- és százezrekről, mind a mai napig egyébként. Ez pedig vállalhatatlan!

Dél-Szudán, amely az Obama kormány segítségével lett „önálló” ország, a világ egyik legnagyobb kőolajlelőhelyével, ma már a törzsi viszályok, genocídiumok, gyilkosságok, erőszak és rabszolgaság színhelye. / Forrás: i1.wp.com

Mégis, úgy érzem, van remény. Afrika jövője elsősorban a nők és a feltörekvő, már magasabban képzett fiatalok kezében van. Nem női kvóták alapján valamilyen alibi-posztra odahelyezett feministák fogják eldönteni ennek a mérhetetlenül gazdag kontinensnek a sorsát, hanem azok a fiatal nők és fiúk, akik minden nehézséget leküzdve, egy jobb élet reményében tanulni akarnak, akár számtalan kilométert naponta megtéve az iskolába. Azok a fiatalok, akik nem szerencselovagként próbálnak az európai szociális rendszerbe bejutni, hanem esetleg egy külföldön ösztöndíjjal elvégzett egyetem ismereteit odahaza akarják kamatoztatni. Ezért is tartom erkölcstelenül álszentnek az EU agyelszívási kezdeményezéseit, amelynek keretében már végzett fiatalokat invitálnának Európába. Az afrikai országoknak a saját útjukat kell járniuk, külföldi beavatkozások, diktátumok nélkül. Tudást kell oda exportálni a rosszul értelmezett “demokráciaexport” helyett, így lehetne segíteni nekik. A helyszínen.

Ez a tagadhatatlanul hosszúra sikerült tanulmány a sokrétű téma egyik legfontosabb aspektusát mutatta be. A krónikásnak az a dolga, hogy tárgyilagosan, emócióktól mentesen tájékoztasson. Megtettem. 

Megjegyzés: a cikkben említett Dr. Denis Mukwege, kongói orvos 2018-ban megkapta a Nobel Béke-díjat – joggal. Magyarországon először ebben a tanulmányban jelent meg a doktor úr neve.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: britishecologicalsociety.org

A cikk eredetileg a PolgárPortálon jelent meg ITT, szemlézte továbbá a Pesti Srácok, illetve számtalan más oldal is átvette.

HND: A PEDOkrácia hatalma

Előszó:

Mélységesen megdöbbentem, amikor a hazai média mélységesen megdöbbent a több évtizededdel az elkövetés után nyilvánosságra hozott híren, mely szerint egy Helmut Kentler nevű, egykori német szociálpedagógus professzor (bármit is jelentsen a megnevezés) viselt dolgai miatt szörnyülködött utólag a nemzetközi sajtó. Pedig nem is olyan régen, 2017. október-novemberében publikáltam egy sorozatot, amiben részletesen foglalkoztam Kentler tevékenységével a legutolsó részben, s amely kb. húszezres olvasói nézettséget ért el.

A sorozat apropója az akkor fellángoló #metoo mozgalom volt, amelynek kirobbantását a magukat emancipált feministáknak aposztrofáló színésznők kezdeményezték Harvey Weinstein, a nagy hatalmú filmproducer ellen. Nos, nem hinném, hogy elsősorban a nőket kellene megvédeni az ilyen weinsteinek ellen, bár az agressziót, erőszakot, a hatalommal való visszaélést minden körülmények között fel kell tárni és a jog adta lehetőségekkel küzdeni kell az anomáliák ellen. Azonnal, s nem húsz, harminc év múlva.

Az igazi áldozatok azonban nem azok a nők, akik különböző előnyök és / vagy a karrierjük érdekében bármire, akár szexuális szolgáltatásra is képesek. Egy magát erősnek tituláló, modern nő nem áldozat, nem ő szorul védelemre, hanem a gyerekek. Az önvédelemre képtelen, ártatlan, kiszolgáltatott gyerekek sorsára hívtam fel a figyelmet ebben a sorozatban, amelyet most egyben olvashat az érdeklődő. A korábbi szöveget aktualizáltam a legfrissebb információkkal, amelyek más szerzők jóvoltából nem csak hasonló következtetésekre jutottak, mint én, hanem az eddig megismert tényeket még részletesebben taglalják.

A korábbi cikkben található linkek egy része már nem látható, azaz a kollektív emlékezetből “kitörlődtek”. Néhány helyen azonban tudatosan meghagytam ezeket a linkeket, nem helyettesítettem be másokkal. Legyenek ezek a netes “tisztogatási igyekezet” mementói.

Első rész

Forrás: 4.bp.blogspot.com

Ha az álszentségnek lenne mértékegysége, akkor azt Hollywood és Washington kombinációban mérhetnénk. Az utóbbi időben megtudhattuk azt a sokkoló és a meglepetés erejével ható tényt, miszerint létezik egy olyan objektum, amit korábban szereposztó díványnak hívtak. Nocsak! A hagyományosan liberális show-biz és a vele évtizedek óta összefonódott demokrata politikai elit szinkronban tiltakozott, miközben forró krumpliként ejtették az egykori legendás hírű szerep- és pénzosztót, a politikai korrektség élharcosát, mindenki darling-ját.

Híres sztárok és névtelen színésznőjelöltek majdnem sorszámot húzva pityeregték el a médiában rettenetes megpróbáltatásaikat, akkor is, ha ezek akár húsz évvel ezelőtt történtek. A nem oly rég még választási pénzadományokért lihegő politikusok, akik donációért bárkit legjobb barátjuknak fogadnak, a lebukás utáni mosakodás közben moralin-savba mártóztak. Mindenki tudta és tudja, mi folyik a zárt ajtók mögött. A lényegről egyikük sem beszélt, pedig sosem volt titok. Egy olyan, magát kultúrának címkéző mocsár kialakulásáért felelős a hollywoodi álomgyár a velük bratyizó politikusok támogatásával, amely nem csak ember, hanem lassan már emberiségellenes is.

Ha akartuk, ha nem, anno szinte mindenütt Harvey Weinstein nem éppen szimpatikus fizimiskáját láttuk színésznők és modellek, vagy akár valaha legjobb cimborái társaságában, pedig végső fokon ő csak egy peches figura volt ebben a játszmában. Valakinek útjában lehetett és ezért ő kapta a kiátkozás-cunamit. Weinstein példája figyelmeztetés is lehet más, sokkal nagyobb disznóságokat elkövetők számára. Rengeteg teória született azokban a napokban, de úgy tűnik, a háttér egészen más. Talán emlékszik még valaki Donald Trump választási ígéretére, miszerint elnökként majd “kiszárítja a mocsarat” (“Drain the swamp!”). Nem csak a washingtoni lobbisták és politikusok közötti, velejéig korrupt összefonódásokra gondolt, hanem arra a leírhatatlanul erős és befolyásos pedofil szervezetre is, amely az amerikai politikát és szórakoztatóipart évtizedek óta túszul ejtette. S ez a pedofil szervezet globális, azaz a világ fejlettnek tekintett országaiban mindenütt megtalálható a legfelső, legbefolyásosabb körökben. A kevésbé fejlett országok ez irányú hajlamairól később. Egyetlen egy mainstream sajtóorgánum sem említette, hogy Trump eddigi tevékenysége során már több mint ezer embert – eddig “kis halakat” – tartóztattak le. Azt is csak a neten bányászó krónikások láthatták, hogy a Clinton Alapítvány összerogyásakor egy gyerekkereskedő hálózatot számoltak fel Haitiban, a világ egyik legnyomorultabb országában, amelyet a Clinton Alapítvány sikeresen szétrabolt a 2010-es földrengés után, eltulajdonítva a milliárdos nagyságrendű adományokat. (Mindkét link, amelyet a bekezdésben használtam, “eltűnt”, maradjon így – HND).

Amikor 2015-ben az amerikai Legfelsőbb Bíróság Obama elnök intenzív támogatásával legalizálta a homoszexuális házasságot, nem telt el egy hét sem és a különböző pedofil szervezetek patkányként bújtak elő addigi sötét búvóhelyeikről, követelve jogaik tiszteletben tartását. Az egyik ilyen és egyben a legbefolyásosabb szervezet a NAMBLA (North American Man-Boy Love Association – észak amerikai férfi-fiú szerelmi szervezet), amelynek egyik legismertebb szponzora egy bizonyos filantrópot játszó, híres-hírhedt tőzsdespekuláns, akit megemlíteni változatlanul NEM antiszemitizmus és akinek budapesti egyetemén (?) többek között gender-elméletet tanítanak társadalmi nemek tanulmánya címszó alatt. A NAMBLA jelszava megalapítása, azaz 1978 óta: “Szex 8 éves kor előtt, utána már késő”. Ma már ott tart a magát haladónak és fejlettnek nevező világ, hogy nőnek öltözött pasik bármikor molesztálhatnak kislányokat a gender-semlegesnek deklarált vécékben.

Hollywood, akarom mondani Pedowood krémje hatalmas vehemenciával vetette bele magát a “nyitott társadalom” ágendájába, hiszen az annyira modern és sikkes. Gondolom, a neves divattervezők kölcsön kapott ruháiban fellépő sztároknak minden bizonnyal nem kellett megijedni egy transzgender kukkolótól mondjuk egy Oscar-díj átadása után, ha kimentek luxus formára átszabott orrocskáikat “púderezni” a női mellékhelyiségbe, ami az egyébként prűd amerikaiaknál korábban szimplán csak a vécé meglátogatását jelentette. Legalább ott nem lepődtek meg. Régóta beszélnek egykori gyerekszínészek az álomgyár gyermekségüket megrontó hatásairól. Corey Feldman, Elijah Wood, hogy a leghíresebbek közül néhányat említsek, részletesen beszámoltak az őket ért pedofil molesztálásokról.

A zeneiparból is lehetne néhány példát sorolni, de sokkal megrázóbb, hogy akik a show-bizben uralkodó tarthatatlan állapotokat akarták volna feltárni, ma már halottak. Azt mondták, öngyilkosok lettek. Valamiért szinte mindig ajtókilincsre (!!!) akasztották fel magukat… Erejük, sikerük teljében, egy közérdekű téma kutatása közben: Chris Cornell (Soundgarden) és barátja Chester Bennington (Linkin Park), aki – nem sokkal később – Cornell születésnapján lett öngyilkos… Az, hogy a közös ügyüknek a hasonlóan hirtelen és megmagyarázhatatlan halálukhoz bármi köze lenne, az álhír. Mondja azokat az álhíreket terjesztő média, amely a washingtoni és a hollywoodi, valamint a globális pedofil szervezet meglétét is az álhírek (fake news) címkéje alá sorolja.

Talán sose fogjuk megtudni a teljes igazságot. Túl sokan haltak meg eddig, akiknek nem jött még el az idejük… Azóta még több áldozata volt a nyilvánosság előtt kimondott tényeknek. Félek, hogy nem ezek a közismert emberek lesznek az utolsó halottak. Ez a link egy – sokaknak – döbbenetes videósorozat egyik legfontosabb része, magyar feliratokkal, amelyet konzekvensen eltüntetnek. A cikk végén közölni fogom annak a videótárnak a címét, ahol az ismert videó megosztóhelyről törölt filmeket tárolják, hiszen a tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a kényelmetlen anyagokat nagyon gyorsan száműzik erről a platformról.

Jó ideje szintén álhírként sorolták be a neten az úgynevezett “Pizzagate” eseményeit is, amelyek elsősorban John Podestához köthetőek, aki Bill Clinton alatt a Fehér Ház személyzeti főnöke, majd Obama elnökségi bevezetésének szervezője, továbbá Hillary Clinton választási menedzsere és egy progresszív gondolatgyár, a “Center for American Progress” főnöke volt. Nem számítanak a nyomasztóan egyértelmű bizonyítékok, amiket pl. Julian Assange, a Wikileaks alapítója produkált. Álhírnek tekintik a videókon rögzített tényeket, valamint Podesta és a hollywoodi créme de la créme sátánista kultikus “vacsoráit”, egy Marina Abramovic nevű, performansz művésznek kihirdetett egyén kannibalisztikus szeánszait is.

Második rész

Forrás: facebook.com / PaulJosephWatson / photos (PJW oldalát azóta letiltották)

“Minket, a közönséget nem érdekli a színészek politikai véleménye. Azért fizetjük őket, hogy szórakoztassanak bennünket.” – Lassan szállóigévé vált hozzászólás egy ismeretlen amerikai Facebook kommentelőtől.

Az 1960-as évek úgynevezett “szexuális forradalma” Hollywood nélkül nem lehetett volna világszerte olyan sikeres. Ez volt a kezdete az “anything goes”, magyarul: “minden, ami tetszik” életelvnek, amely az azt követő évtizedeket jellemezte és részben jellemzi mind a mai napig. Az immáron nagypapa korú mogulok és sztárok, akik vehemensen terjesztették ezt a felfogást és nem csak terjesztették, hanem saját maguk – megkérdőjelezhető – példájával elöl jártak, a 21. századra azonban már folyékonyan beszélik a politikai korrekt nyelvet és ezért ideológiai mázzal kenték be korábbi szabadelvűségüket. Az “anything goes” mára szelektívvé vált, csak bizonyos körökre érvényes és azokra is csak addig, amíg kvázi lefekszenek a rendszernek, együttműködnek vele. Aki kilóg valamiért a pol-korrekt ketrecből, azt kiköpik. Kórusban.

Az amerikai elnökválasztás kampányidőszakában előkotort húsz éves hangfelvétel, amely Trumpot (akkor még elnökjelöltet) akarta kompromittálni, tulajdonképpen az 1970-es 80-as évek “sex, drugs and rock ‘n’ roll” korszakának lenyomata: Trump arról beszélt, mennyire egyszerűen lehetett megkapni a sztárok és a celebek világában bárkit. Fiatal nők és lányok, akiket simán groupie-nak neveztek, ezresével, tízezresével álltak sorban, hogy akár csak pár percet zavartalanul tölthessenek el híres és pénzes “rossz fiúkkal”. Többen még némi saját celebritást és ideiglenes megélhetést is elértek, ha pár napig egy neves rocksztárt, vagy filmszínészt boldogítottak. Akkor is, ha bármilyen erőszakot eleve elítélendőnek tartok, azok a hölgyek, akik szerep, vagy karrier reményében eladták magukat az ilyen Weinstein-féléknek és évtizedek után most hisztiznek, nem tudnak szolidaritásra késztetni és bátornak sem tartom őket. A ’80-as évek hollywoodi bestseller írónője, Jackie Collins (1937-2015), aki valóban hatalmas háttérismerettel rendelkezett, számtalan könyvet írt a témáról, sokszor említve a masszív pedofil befolyást is. Ponyvairodalom? Minden bizonnyal. De éppen az ilyen pletykaszintű írások sejtetik meg a valóság sokkal brutálisabb körvonalait.

Donald Trumpot a nagy “leleplezés” után már csak nőfaló fenevadként emlegette a befolyásos média, élén Clintonnéval, akinek férje nem csak szenátorként, hanem már megválasztott elnökként is különböző szexbotrányok főszereplője volt. Tagadhatatlan bizonyítékok léteznek arról, hogy a pedofília miatt elítélt Jeffrey Epstein milliárdos Karib-tengeri magánszigetén, “Little St. James”-en, közeli barátja, Bill Clinton, 2002 – 2005 között huszonhatszor, de felesége is hat alkalommal, privát repülővel megjelent. Ezen a szigeten számtalan fiatal, általában kiskorú lányt tartottak fogva, akiket a magas rangú vendégek kiszolgálására kényszerítettek. Később Epsteint ismét letartóztatták, majd rendkívül bizarr, máig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett szigorúan őrzött cellájában. Barátnője, a patinás nevet viselő Ghislaine Maxwell nemrég került a hatóságok kezére és állítólag hajlandó részletes vallomást tenni. Reméljük, nem lesz a közelében egy öngyilkosságra csábító ajtókilincs…

Az amerikai Fox News annak idején részletesen beszámolt a nyomozásról. Közvetlenül a választás előtt azonban Obama igazságügy-minisztériuma visszarendelte a New York-i rendőrséget, amely sajtótájékoztatót akart tartani az addigi eredményekről, letartóztatásokról. Az amerikai Breitbart portál részletesen tudósított erről. Itt kell megjegyezni, hogy a portál alapítója, az amerikai konzervatív újságírás fenegyereke, a felejthetetlenül humoros, vitriolos tollú Andrew Breitbart már 2012-ben foglalkozott a Clinton család hivatali gurujával és a “pizzagate” néven elterjedt pedofil-botrány feltételezhető főszereplőjével, John Podestával. Breitbart 2004-ben Mark Ebner társszerzőjeként, a Hollywood, Interrupted című könyvében ismertette meg olvasóit olyan hollywoodi anomáliákkal, mint a droghasználat, prostitúció, a szcientológia és a celebek kapcsolatával, valamint a sztárkultusz társadalmi hatásaival. A könyv óriási sikert aratott, ám korántsem “ponyva” kategóriában. Miután Breitbart nyilvánosan egy hatalmas leleplezési történetet jelentett be 2012-ben, március elején holtan esett össze az utcán. Szívroham. Minden más jellegű okoskodás, az kizárólag összeesküvési elmélet.

Donald Trump, az állítólagosan szexista elnök ellen nők milliói vonultak utcára női nemi szervet imitáló jelmezben és sapkában 2017 januárjában. Többek között azok a színésznők harsogtak ellene, akik pár évtized után hirtelen rájöttek, hogy a liberális Harvey Weinstein valamikor molesztálta őket. Robert De Niro nyilvánosan motherf*-nek nevezte az Egyesült Államok elnökét. Az a De Niro, akinek a New York-i TriBeCa negyedben található “Tribeca Grill” nevű promi éttermébe járt rendszeresen cimborája Weinstein, de soha sem feleségével, hanem rendkívül fiatal, nagyon csinos színésznőjelöltekkel. Michael Moore, a visszataszítóan túlsúlyos filmrendező, akinek a 2018-ra tervezett anti-Trump filmje veszélyben volt, mert addigi jó barátja, Weinstein lebukott, hisztérikusan követelte a januári női felvonuláson az öreg, fehér, zsigerileg erőszakos férfiak hatalmának megszüntetését. Sajátságos módon, miután ő is látványosan belerúgott producerébe, Weinsteinbe, utána ismét az érdeklődés középpontjába került. Tizenöt korábbi női alkalmazottja vádolta Michael Moore-t szexuális inzultussal, ezek közül négyen még annak idején kiskorúak voltak (Fox News). Ennek semmilyen következménye nem volt.

A “minden, ami tetszik” (anything goes) filozófia egyik terméke Marina Abramovic – mert művésznek és főleg nőnek nem nevezném a hollywoodi sznobéria kedvencét -, akinek performanszain a már említett John Podesta és hasonlóan befolyásos politikusok mellett, az “álomgyár” és az egész szórakoztatóipar A-listás prominensei vesznek/vettek részt. Megdöbbentő módon a Youtube portálon számtalan videót lehet megtekinteni Abramovic működéséről, akinek sátánista, pornográfiát szimuláló, még edzett internetes kutatókat is megviselő akciói közönségeként kedvenc színészünket, vagy énekesünket ismerhetjük fel. A “Spirit Cooking” szeánsz, amit talán spirituális főzésként lehetne lefordítani, minden egyes jelképe, étele (?), dekorációja túl szexualizált, pedofil és kannibalisztikus kódokkal átszőtt, a jó ízlés és a humanizmus elleni bűntény. A “művészetéhez” felhasznált anyagok között szerepel vér (menstruációs is), sperma, anyatej… A belépőket 25 és 100 ezer dollár között árulják és a celebek sorban állnak érte. Jó okkal nem közöltem ehhez linket, mert vállalhatatlan volt. Akit mégis érdekelne, az említett portálon Spirit Cooking | Marina Abramovic Cannibal Ritual címen megtalálja, más, hasonló dokumentációkkal együtt (figyelmeztetés még egyszer: rendkívül zavaró tartalom!). Sátánista rítusokért azonban nem kell túl messzire menni. A svájci Szent Gotthárd alagút ünnepélyes megnyitóján, 2016. júniusában, az Európai Unió “elitje”, élükön Merkel kancellárral egy több órás, okkult, magát művészetnek nevező, szintén agyon szexualizált, sátánista kódoktól hemzsegő megnyitó ünnepséget élvezhetett.

Az “anything goes” túlfutotta önmagát. Újabb és újabb ingerek kellenek a dekadenciában elfáradt, normál, hétköznapi impulzusokra már reagálni képtelen, az átlagemberektől fényévnyi távolságra katapultált véleményformálóknak, akár politikus-szimulánsként, akár gazdasági, vagy művészeti téren eliteskedő szűk rétegnek. Megjegyzem, ugyanez vonatkozik a túltolt gender-őrület és példaképeik, a celebek aberrációinak követőire is, akik már fiatal korukban menthetetlenül kiégettek, normálisnak tekinthető emberi kapcsolatokra, reakciókra alkalmatlanok.

2017. márciusában közölte az Epochtimes német nyelvű kiadása Clif High, a Web Bot Project megalkotójának, egy amerikai információ-analitikusnak véleményét, amelyben a tudós közölte, hogy az eddigi, a hallgatásra és eltussolásra épült rendszer, amely a mainstream média segítségével mostanáig működött, bukni fog. (Ez a cikk ma már szintén nem található meg az Epochtimes oldalán – HND). Szerinte az embereknek világszerte elegük van az álszent megmondókból, akik magukat az erkölcs megkérdőjelezhetetlen bástyájaként jelölve, elefántcsont tornyaikból diktálni akarják az egyszerű nép életvitelét, miközben leírhatatlan bűnöket követnek el, elsősorban gyerekek ellen. High utalt Clintonék lánya, Chelsea könyvére, amelyben a sorok közt kiolvasható a “fékek és ellensúlyok” királynőjének programja: 

“A terv az volt, hogy a (klasszikus) társadalmi szerződést olyan irányba tolják el, ami kedvez a pedofília és kannibalizmus elfogadtatására az elitek számára.” 

Ne feledjük: Clintonné élharcosa annak a mozgalomnak, amelyik a kisbabák abortálását a kilencedik hónapban, tehát közvetlenül a születés előtt is megengedhetőnek tartja, mondván nekik még “nincsenek társadalmi jogaik”. Ezt a gyalázatos bűntényt azóta legalizálták néhány amerikai szövetségi államban.

Itt kell megemlíteni Obama egykori helyettesét, Joe Biden–t, aki nem csak Ukrajnában és Kínában keveredett eddig büntetlenül megúszott korrupciós botrányokba, hanem évek óta közismert volt kislányok kamerák előtti tapizgatásáról, hajuk szagolgatásáról. Nem kell ahhoz angolul tudni, hogy megértsük az érintett kislányok bizarr, szabadulni akaró testbeszédét! Tizenegy kínosan kínzó percben láthatjuk, hogy ki valójában az a személy, aki 2020-ban az Egyesült Államok elnöki székére pályázik az amerikai Demokrata Párt színeiben.

A következő részben a gender-őrület kis gyerekek korai szexualizációjára való kihatásáról, az európai pedofil hallgatási kartell hátteréről, valamint az éppen nagyvonalúan Európába importált “egzotikus kultúrák” gyerekmegrontó szokásairól olvashatnak.

Harmadik rész

Forrás: HubPages.com Human Trafficking

“Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” – Dante Alighieri, Isteni színjáték / A Pokol kapuja (fordította: Babits Mihály)

Kutatásaim során gyakran jutottak eszembe ezek a szavak, miközben egyre mélyebbre kellett az emberi szenny, az ember kreálta pokol bugyraiba leszállni. Ráadásul a kártyavárként összeomló “álomgyár” és a témához kapcsolódó újabb adatok, tényfeltáró cikkek tömege – azon túl, hogy némileg megedzik a krónikást – végső fokon a magát elitnek címkéző nemzetközi réteg évtizedekig eltussolt és elhallgatott kriminális energiájának robbanásszerű tudatosulását jelzik a közvéleményben. A pénz, a hírnév, a hatalom úgy látszik nem elég. Még többet akartak és akarnak: a gyerekeket.

A szexuális forradalom, az anything goes elv atyjának mind a mai napig az amerikai zoológust (!) és autodidakta szexológust Alfred Charles Kinsey-t (1894-1956) tartják. Az ő, Kinsey-Report néven híressé vált tanulmányait ünnepli a magát haladónak titulált értelmiség. Kinsey, aki masszív szado-mazo devianciában szenvedett és aki, ha homoszexualitása kiélésére már a saját munkatársai kevésnek bizonyultak, sokszor napokra eltűnt a chicagói híres-hírhedt homo-közösség anonym világában. Tanulmányai elkészítéséhez nagyjából kétezer különböző korú kisgyereken kísérletezett embertelen módszerekkel, beleértve öt hónapos kisbabákat is, alkalmanként elítélt pedofilok, szexuális pszichopaták bevonásával:

Kinsey-Report: 34. táblázat, 180. oldal

A Kinsey-Reportot egyébként a Rockefeller Alapítvány finanszírozta a fogamzásgátlás elterjesztése érdekében, ami elsősorban a katolikus és a fekete amerikai polgárokat vette célba és hatalmas propagandakampányának köszönhetően nem csak az USA-ban, hanem az egész világon közismertté vált. A Kinsey-elv szerint gyerekek már egész korán, sőt, már születésük előtt is szexuális lények és ezért képesek ehhez kapcsolódó tevékenységekre. Támogatói között volt Dr. John Money, egy nyíltan pedofíliát igenlő orvos, a transzgender-sebészet úttörője. Rengeteg leleplező cikk és több tényfeltáró dokumentumfilm jelent meg Kinsey kriminális, a pedo- és a homo-lobby érdekeit kiszolgáló tevékenységéről. Mégis, a szexuális nevelésben tevékenykedő – állítólagos – szakértők döntő többsége mind a mai napig Kinsey nyomdokain halad.

A ’60-as évek végén került Németországban az érdeklődés középpontjába Helmut Kentler, pszichológus és a szociálpedagógia professzora, aki elkötelezett homoszexuálisként három örökbefogadott fiával élt együtt. Kentler, akit az új generációs német szexuálpedagógusok mentoruknak tekintenek, elsősorban a fiatalok szociális emancipációjának tematikájával foglalkozott a német Evangélikus Egyház különböző intézményeiben, szervezeteiben, az evangélikus oktatási intézetek modernizálásának érdekében. A berlini szenátus tanácsadójaként a ’60-as évek végén végrehajtott kísérletében több tizenhárom-tizenöt éves utcagyereket, akiket “másodlagosan gyengeelméjűnek” stigmatizált, korábban pedofíliáért elítélt férfiakhoz közvetített ki szállásért, ellátásért, a berlini hatóságok anyagi támogatásával. A kísérlet célja a gyerekek reszocializációja lett volna, annak hallgatólagos tudomásul vételével, hogy ezeket a gyerekeket a pedofil férfiak szükségleteinek kielégítésére szolgáltatták ki, ráadásul az adófizetők pénzén.

Ez a kísérlet, ami gyakorlatilag bűncselekménynek számított, csak 2015-ben került napvilágra, bár igazán nagy botrány mégsem lett belőle. A német Evangélikus Egyház egyes képviselői, a ’80-as években megalakult Zöldek néhány prominens tagja (pl. Daniel Cohn-Bendit), valamint az akkor már csíráiban előforduló gender-elmélet előharcosai, mint pl. Uwe Sielert – szintén vállaltan homoszexuális, pederaszta szociálpedagógus, aki Kentlert mentorának és atyai jó barátjának tekintette – a klasszikus családmodellt, a heteroszexualitást és a generációk közötti korhatárokat vették célba, mint leépítendő, szerintük nem természetes állapotot. Kentler és a hozzá hasonló, magukat tudósnak nevező személyek évtizedek óta próbálták és próbálják a társadalommal és persze az állami szervekkel elhitetni, hogy a pedofília egy normális szexuális önkifejezési mód, azaz másság, amely, ha nem alkalmaz erőszakot, akkor a gyerekek javára válhat azok “szexuális felszabadításában”…

Ugyanúgy hirdették és mind a mai napig hirdetik a szülők és gyerekek közötti szexuális kapcsolat létjogosultságát, amely Kentler elmélete szerint politizálható is (sic!), mert ez aktívan elősegítené az emancipált társadalom kialakulását. A ’90-es években Kentlert bírósági szakértőként alkalmazták pedofíliával kapcsolatos perekben, amelyekben az ő közreműködésével minden (!) vádlottat felmentettek.

Itt csak a jéghegy csúcsát és annak is egy piciny darabkáját lehet bemutatni, felvillantva néhány, már évtizedek óta tartó folyamatot, amely a nyugati társadalmak belső szétzilálására, az egyének és elsősorban a gyerekek ellen elkövetett “társadalmi mérnökösködésre” irányuló, egy új, állítólagosan emancipált, de végső fokon már korán kiégett, gyökértelen, önmagát reflektálni nem tudó, közösségi életre képtelen, közösségi eszméket (család, haza, nép) tagadó szinguláris, saját nemükben is kételkedő egyedek kvázi nagyipari kitermeléséről van szó.

Egyedek, akik millió számra követnek média által kreált sztárokat, akik elhiszik, hogy hároméves kisgyerekek óvodai kuckójában, a “meztelenkedve simogatás” a kölykök felszabadulását eredményezi. Akik helyeslik tizenkét éves tinik iskolai oktatását az LMBT+sok betűs szervezetek képviselői által, propagálva az análszex előnyeit. Azok, akik elhiszik, hogy hatvan-hetven “társadalmi nem” létezik és férfiak is szülhetnek, miközben igenlik a terhesség kilencedik hónapjában történő megszakítását, valamint az anyából kiszakított kisbabák testrészeinek kereskedelmét gazdag fogyasztók “örökifjúságának” megőrzésére, kozmetikai és szervbeültetési célokra.

Lehetne még írni a BBC egykori sztárjáról, Jimmy Savile posztumusz botrányáról, amely az angol felső tízezer alapjait rázta meg, vagy Sir Edward Heath, egykori brit miniszterelnök pedofil múltjáról. Aki megpróbált némi világosságot vinni a sötétségbe, Liz MacKean, korábban invesztigatív újságírónő, ötvenkét évesen, “furcsa körülmények között” 2017. októberében meghalt, mint ahogy a csupán harminchét éves Jill Dando is, 1999-ben, a további áldozatokat fentebb említettem. Mindannyian a vezető körök eltussolt pedofil, sátánista szokásairól tudósítottak – volna.

A belga Marc Dutroux ügy máig javarészt felderítetlen. Egy személyes ismerősöm, korábban ismert német újságírónő, aki harminc éve küzd azért, hogy végre valaki vizsgálatot indítson egy észak-német nagyvárosban prominens bírók, politikusok, ügyészek között dívó – állítólagos – szakrális gyermekabúzus, illetve azok rituális lemészárlása ügyében, szociális segélyen tengődve, kitaszítottként, három agyvérzés után küszködik, de még nem adta fel. A holland tv egyik sikeres show-műsorát (Dr. Phil TV-show) eltüntették, miután leleplezett egy pedofil csoportot. A norvég leleplezések sem kerültek nagy dobra, senki sem #metoo-zott eleddig. Ki beszél arról, ha prominensek bevallják, hogy kisgyerekek vérével fiatalítják a sajátjukat? Ez ma már bevett társadalmi szokás, ha valaki elég pénzzel rendelkezik és igénye is van rá.

Az ilyesfajta, “cseppben a tenger” jellegű információk tükrében lassan érthetővé válik a magát haladó-progresszív réteg szimpátiája a mostanság szorgalmasan Európába importált, pedofíliát igenlő és gyakorló tömegek irányába. Azok, akik a katolikus papok gyermekmegrontását kórusban kiabálva – joggal – elítélték, a német evangélikusok bizonyos részének szereplésénél és a most en gros beutazó muszlimoknál mélyen hallgatnak. Ellentétben a katolikus vallással, amely a pedofíliát és a családon belüli szexuális viszonyt ellenzi, mi több bünteti is, a mohamedánoknál nem tilos, hiszen maga a próféta szolgált példával, ami mind a mai napig érvényes. Mohamed, aki egy hat-hétéves, ʿĀʾiša bint Abī Bakr nevű kislányt vett feleségül, majd amikor a leány kilenc-tízéves lett, vitette vele véghez a házassági kötelességet. Nem véletlen, hogy a legelmaradottabb, legfanatikusabb muszlim országokban a házassági határ nőknél még valahol a gyerekkor környékén van. Minden bizonnyal többen olvastak már arról a jemeni öregemberről, aki pár éves “menyasszonyát” először késsel vágta fel, hogy be tudjon hatolni, majd a kis gyerek elvérzett a “nászéjszakán”. Hallott valaki ekkor haladó feministákat, gender és egyéb “tudósokat” kiabálni az emberi és női jogokról? Én nem! 

A jelenlegi német és újabban svéd törvények szerint a külföldön – még az úgynevezett “menekülés” előtt – megkötött gyerekházasságok a befogadó országban érvényesek! A gyámhatóság semmit sem tehet. Külön figyelmet érdemel az egyik legnagyobb bevándorló kontingens, az afgán és pakisztáni, akik több százezres nagyságrendben élnek ma már Európában. Ezekben az országokban tradicionálisan idősebb, gazdagabb férfiak szórakoztatására fiatal kisfiúkat, lehetőleg utcagyerekeket beöltöztetnek lányruhába, sokszor kisminkelik őket és a gyerekek táncolnak nekik, de nem csak azt teszik. “Bacha bazi” a neve ennek a jeles szokásnak. Obama idején az Afganisztánban állomásozó katonáknak parancsban adták, hogy békén kell hagyni ezt a helyi folklórként kezelt “népszokást”. Dr. Udo Ulfkotte is tájékoztatott erről a témáról utolsó írásainak egyikében, amelyet összekötött német politikusok igencsak gyakori afganisztáni jelenlétével. Nem sokkal azután a szívébe ültetett pacemaker felmondta a szolgálatot.

Forrás: crime-against-children / downtoearth.org

Már nem merem megkérdezni, vajon akarunk-e ilyen “kultúrát” Magyarországon, vagy akár Európában? Azt sem kérdezem, kell-e feltétlenül a CEU-n kívül gender-ideológiát oktató szak további magyar egyetemeken? Amikor egy híres amerikai pop-sztár (Katy Perry) valamelyik francia rádiónak tett nyilatkozatában az emberi hús evésének előnyeit ecsetelte 2017-ben, valamint megnéztem, hogy a már pár éve ismert emberi bőr használati tárgyként (Human Leather/co.uk) való feldolgozásával foglalkozó exkluzív angol cég honlapja működik-e még és a válasz igen volt (pénztárcák, övek, cipők, yachtok bőrborítása több tíz- és százezer euróért) – akkor feladtam a további kutatást.

A cikk megírása, a terjedelmes anyag emberi fogyasztásra alkalmas feldolgozása annak idején szinte megbetegített, pedig én vagyok az egészséges. Talán éppen ezért. Aki a – most már teljesen törölt eredeti – videósorozatot összeállította, Janet Ossebaard, hasonlóan járt.

Utószó:

A pedofília elsősorban kisfiúkat érint, általában homoszexuális adottságú férfiak zsákmányaként és ezt nem én találtam ki. Kislányokat célzó megrontás legtöbbször családon belül történik, vagy kereskedelmi célból, továbbá vallási fanatizmustól elvakult ösztönlények által elkövetett bűncselekményként. Az általános felfogással ellentétben nők is lehetnek pedofilok. Vagy élettársként segítenek gyerekek megrontásában, vagy önállóan cselekszenek, de semmivel sem különbek hímnemű társaiknál.

Többen kérdezték, miért írok álnéven? Nos, azok az információk, amelyeket a magyar közönség számára megpróbálok közelebb hozni, sokszor ártalmasak lehetnek a krónikás egészségére … Az egyik kedves olvasó korábban kérdezte, hogyan lehet ilyen cikkeket multiplikálni? A válaszom: osztani, terjeszteni, felvilágosítani. Évente több százezer, vagy akár több millió gyerek tűnik el világszerte. Részletes adatokat senki nem ismer, hiszen ezeket a számokat csak megbecsülni lehet.

Ne hallgassunk többé!

2020. július 9-én hívta fel a figyelmet a Pesti Srácok a “Párbeszéd” nevű anarchista politikai formáció legújabb mocskolódására, miszerint a hazai politikai élet legkiválóbb vezetői lennének felelősek egy, az SZDSZ hagyatékaként átvett, pedofil botrányba keveredett diplomata ügyében. Az a “Párbeszéd”, amely a jelenlegi budapesti főpolgármester-imitátor mérhetetlen támogatottságú pártja, s amelynek hangadó tagjai pontosan azt az önjelölt globális elitet támogatják és éltetik, amelyikről a cikkemben beszámoltam.

Ne hallgassunk többé!

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Human trafficking / HubPages.com

A cikkben említett, újra és újra törölt videók az eredeti angol nyelvű formában ITT tekinthetőek meg.

Alternatív ITT is megtalálhatóak Janet Ossebaard átmentett videói.

A sorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg ITT.

%d blogger ezt szereti: