HND: Amiről nem beszélünk, az nincs?

Előszó

Vannak témák, amelyekről már évek óta nem illik, mi több, nem szabad beszélni, vagy ha igen, akkor csak nagyon szűk keretek között, a politikai korrektség szigorú diktátuma alapján. Hogy a gondolkodást, a közbeszédet gúzsba kötő orwelli tilalomfák hogyan bénították meg a nyugati társadalmakat, a jelenlegi polgárháború-szerű drámai események bizonyítják a legkézzelfoghatóbban.

2018-ban merészkedtem egy nagyon kényes területre, s nem hittem volna, hogy két évvel később a téma, legalábbis az USA-ban és egyes nyugat-európai országokban véres összecsapások tárgya lesz. A cikkemet aktualizáltam, kiegészítettem és most közreadom. A célom mindig is a tényfeltárás és a segíteni akarás. Teljesen hidegen hagy, hogy ki és hogyan érti félre mondandómat. A szövegben ismét láthatunk majd “halott” linkeket, amelyek az általános internetes “tisztogatások” (sic!) áldozataivá váltak. A nyomokat eltüntetni kívánók azonban újra és újra elfelejtik azt az apróságot, hogy kitörölt oldalak címei, amelyek egyúttal a tartalomra is utalnak, a böngésző fejlécén láthatóak.

Az írás utolsó részében egy olyan videót láthatunk, amely megdöbbentő tartalmával szinte nyitánya volt a – már nem titkolt – “Nagy Transzformációnak”, amit a világra akar kényszeríteni a nemzetközi “elit”. A német kancellár már erről beszélt, ezt a sejtelmesen félelmetes fogalmat használva a 2020-ban Davosban megtartott világgazdasági konferencián. Mao Ce-tung (Mao Zedong), a véreskezű kínai kommunista pártvezér, a nyugati baloldal példaképe is egykor a “Nagy Ugrásról” értekezett, ami a “kulturális forradalommal” folytatódott és száz millió ember halálával végződött.

“Az igazságot sokan nem szeretik, de ez az igazságot nem zavarja” – HND

Hányszor kreáltak már poklot az éppen valahol útban levő nemzetekből az emberi jogok és a demokrácia nevében? A számlálást már régen abbahagytam. Hódolj be, vagy meghalsz! – ez a felszólítás inkább az iszlám-ideológiára jellemző jelszó, pedig nem feltétlenül csak nekik tulajdonítható. Ilyesmivel operál minden dominálni szándékozó hatalom. A meghalást persze nem mindig kell szó szerint érteni, elég, ha az érintett társadalmilag és/vagy gazdaságilag lesz halott. A világ hátán szüntelenül sakkfigurákat tologató erők nem csak minket, hanem végső fokon a mostanság magukat sakkhelyzetben hallucinálókat, a muszlim felsőbbrendűség hirdetőit is átverik. Hasznos idiótáknak tekintenek mindenkit – Lenin után szabadon – és a szakállas frakció, amely újult erővel és hatalmas önbizalommal ismét világuralomra törekedne a Koránban kiadott direktívák szerint, ezt valójában észre sem veszi. Remélem azonban, mi képesek leszünk erre a kihívásra reagálni.

Lépten-nyomon találkozunk olyan fogalmakkal, mint a rasszizmus“, vagy rasszista, amelyek lassan még a lenácizásnál is súlyosabb megbélyegzést jelentenek. Gondoljunk csak az Angliában felfedezett, egyre több városra kiterjedő, évtizedeken keresztül (!) bandákban, kislányokon elkövetett pedofil prostitúciós bűncselekmény-sorozatokra, melyeket nemhogy nem tártak fel időben, hanem – mint később kiderült – az állami szervek falaztak, a feljelentőket elhallgattatták, mert… mert a hivatalnokok nem akartak rasszista vádak miatt kellemetlen helyzetbe kerülni! Sőt! A brit sajtó nagy része még mindig ázsiainak titulálja az elkövetőket, holott nem japánokról, vagy koreaiakról van szó, hanem pakisztáni és afgán muszlimokról. Két olyan ország szülötteiről, amelyekben egy nő, egy kislány élete ma kevesebbet ér egy kecskénél.

Vajon honnét származik maga a szó: rasszista? Feltételezem, hogy a kedves Olvasó legalább annyira meg fog lepődni, mint én, amikor kutatásaim során megismertem a kifejezés eredetét.

Az Ukrajnában 1879-ben született Lev Davidovics Bronstein, ismertebb nevén Leo Trockij, a bolsevik hatalom egyik legvéresebb kezű figurája alkotta meg ezt a fogalmat, amelyet Dustin Stanley amerikai publicista nyomozott ki 2010-ben.

Leo Trockij / Forrás: tagesspiegel.de

Trockij, a Vörös Hadsereg megalapítója és első vezetője, Lenin nagy hatalmú hóhéra, az 1930-ban, már száműzetésben írt “Az orosz forradalom” című művében használta először a szót, расист (rasszista). Nem a ma használatos értelemben, hanem azok ellen a tradicionalista oroszok ellen, akik életformájukhoz, szokásaikhoz ragaszkodtak és nem akarták átvenni a kommunista tanokat. Trockij őket javíthatatlan primitíveknek nevezte és ez a “logika” – úgy tűnik – azóta sem változott. Magyarán, a bolsevikokból neoliberálisokká vedlett, magát haladónak stilizáló baloldal mindenkit, aki a saját fajtáját, nemzetét aktívan megvédi, rasszistának nevez. Ez azonban csak a fehér, európai származású népekre érvényes szerintük, holott életemben nem tapasztaltam nagyobb faji szupremacizmust (felsőbbrendűségi tudatot), mint az arab, afrikai, afro-amerikai és egyes indiai kultúrákban, ráadásul többnyire egymás között! Így már viszont érthető számomra is, amit eddig tanácstalanul kezeltem, hogy miért is neveznek minket, akik nem akarunk például az életidegen, 1400 éve megváltoztathatatlan (!) saría szabályai szerint élni, rasszistának? Hány különböző muszlim él a világon? Afrikától Indonéziáig, Törökországtól Kanadáig mindenütt megtalálhatóak, különböző bőrszínben és nemzetiségben. Hogyan lehet egy vallásnak álcázott ideológia kritikusa rasszista, holott egyetlen más – általam ismert – vallás sem tart igényt erre a megkülönböztetésre? Ezek szerint csak Trockijt kell olvasni és kiderül, hogy aki valamilyen rákényszerített doktrína ellen lázadozik, az rasszista!

Az utóbbi időben azonban megtanulhattuk, hogy a rasszizmus csak és kizárólag fehér, eredetileg európai származású emberek sajátossága. Lazán asztal alá söpörve például a balliberális oldal auto-rasszizmusát, azaz ön-gyűlöletét, valamint a nem fehér emberek egymás közötti sokkal mélyebb, esetleg évszázadokra, évezredekre visszanyúló és egyúttal halálos gyűlölettel fémjelzett averzióját is. A magát liberálisnak címkéző ideológia, amelynek véleményem szerint a klasszikus liberalizmushoz semmi, de a kultúrmarxizmushoz viszont annál több köze van, az emberek fajtáit ugyanúgy társadalmi konstrukciónak tekinti, mint a nemek, azaz a férfi és nő közötti különbséget. Igen, mára már eljutottunk oda, hogy a tudományosan alátámasztható és empirikusan mérhető biológiai, antropológiai, genetikai különbségeket, melyek figyelembevételével tulajdonképpen segíteni lehetne a világon tapasztalható anyagi és életszínvonalbeli különbségek lassú, okosan megtervezett kiküszöbölésében, a bla-bla tanok, tehát mindenféle szocio- és/vagy gender-szekták kritikát és vitát nem tűrő misszionáriusai feláldozzák a politikai korrektség és a multi-kulti oltárán.

A magyar kormány az úgynevezett “déli nyitás” politikájával, amelyet az állítólagosan független-haladó (sic!) hazai sajtó az első perctől kezdve megpróbált kigúnyolni, követendő jó példát mutatott a realitásokat szem előtt tartó, járható útra. Ez a politika elsősorban a magyar tudás exportját szorgalmazza Afrikába, amely tudás mindig is országunk erőssége volt! De miért is érdekes eme tudás hosszútávú perspektívában gondolkodó exportja? A különbségek miatt. Megjegyzem, a reálisan gondolkodó afrikai középosztály éppen erre tartana igényt, a modern, új technológiák megtanulására. A tudás átadása korántsem más népek lenézése, hanem az adott tények figyelembevétele, a tanítás és a tanulás sokszor hosszadalmasan nehéz útjának támogatása. Ahogy a magyar kormány is vallja: a helyszínen kell segíteni! Ez az az út, amely az igazi, körültekintő külpolitikát megkülönbözteti a négyévenkénti választásokra kancsalító módustól.

Kína méltán sikeres afrikai expanziójának egyik fundamentális része a tudás, a tanítás exportja, amely a jobb élet alapvető tényezője és azokban az afrikai országokban, melyekben a kínai gazdasági befolyás dominál, ott általában az életkörülmények is radikálisan megjavultak. A kialakulóban lévő fiatal, elsősorban nagyvárosi, relatíve jól képzett középosztály tagjai ma már lemondanak a felelőtlenül vállalt, eltarthatatlanul sok gyermekről és inkább arra koncentrálnak, hogy utódaiknak megfelelő képesítést garantálhassanak. Egy afrikai – újabb keletű – közmondás szerint:

“Vagy tanulsz, vagy szegény maradsz!

Nem ők azok, akik megpróbálnak lélekvesztő ladikokon tömegesen Európába jutni, mert ők otthon is megtalálják számításukat. Az öreg kontinensre igyekvő afrikai szakemberek legendája sosem volt igaz, hiszen a jó szakemberek vagy otthon maradnak, vagy eddig is eljutottak a világ szinte bármelyik országába, mégpedig legális (!) úton. Az ő integrációjukkal – bárhová vezette is őket a sors – soha nem volt probléma. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mérhetetlen erkölcstelenségnek tartom az – alapvetően – szegény országok kiképzett értelmiségének elszívását, mert nincs belőlük olyan sok és az egyes afrikai államoknak szükségük lenne rájuk! Ne feledjük, az agyelszívás megtörténik Európán belül is! 

Számos érdekes cikket lehetett erről olvasni a külföldről Nigériába visszatért Mawuna R. Koutonin siliconafrica.com blogján, például az NGO-k, azaz magukat civilnek nevező szervezetek (!) és a nemzetközi adakozási lobbi toxikus hatásairól. Érdekes, hogy Koutonin a Soros-féle számtalan szervezet egyikét, a Transparency International-t rasszistának nevezte. 

+++ FIGYELEM! +++ A fenti szöveg bemásolásakor derült ki, hogy a linkek, amelyek a  siliconafrica.com / Mawuna R. Koutonin publikációihoz vezettek volna, már NEM léteznek! Nem létezik a “civilszervezetek” és adakozások, ami neokolonializmusnak is tekinthető,   mérgező hatásáról közölt link, továbbá a Soroshoz kapcsolódó Transparency International rasszistának érzékelt tevékenységéről sem található semmi! *

*Update: Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmemet, hogy M. R. Koutonin silicon.africa cikkének mégis létezik egy lementett változata, amit érdemes elolvasni.

Sokan megfeledkeznek, vagy egyáltalán nem is tudnak arról a tényről, hogy a korábbi nagyhatalmak nem csak az afrikai országokat gyarmatosították, hanem a kelet-ázsiai országok is kolóniáik voltak. Ráadásul némelyikük az önállósodásuk után még több évig tartó háborúban volt kénytelen harcolni országáért, a hidegháború alatti szovjet-amerikai rivalizáció hasznos idiótáiként, amely harcban – ismét sakkfiguráknak tekintve – emberek millióit áldozták fel geopolitikai célok érdekében, és ennek egyik eredménye Észak-Korea lett. Vagy gondoljunk a második világháború ázsiai vesztesére, Japánra, amely még pár atombombát is kapott a nyakába.

Hogyan fordulhatott elő, hogy az egykor vérig alázott, elképzelhetetlen szenvedésben és nyomorban vegetáló távol-keleti népek, mint például a mai Dél-Korea, Japán, de ide számíthatjuk Kínát is, mostanra már vezető ipari hatalommá válhattak? Ma Kína egy lényeges tényező a világban, holott valaha nem csak sakkfigura volt egy gonosz játszmában, hanem Mao Ce-tung, egyébként a nyugat-európai 1968-as generáció, elsősorban a Zöld pártok idolja, a nagy proletár kultúrforradalom (1966-1976 között) kiagyalója, becslések szerint százmillió (!) ember haláláért tehető felelőssé! 94 millió emberrel több, mint a szégyenteljes holokauszt áldozatainak a száma, de egykori hívei mind a mai napig a nyugat-európai politikai irányvonal meghatározói…

Mi lehet tehát az oka, hogy bizonyos országok lakói képesek magukat a legextrémebb helyzetből is – történelmi szempontból nézve – relatíve rövid idő alatt regenerálni, míg mások milliárdos nagyságrendű segélyek dacára, vagy éppen a segélyek destruktív hatása miatt csak részben, vagy egyáltalán nem tudnak, legalább saját magukat ellátva fejlődni? A válasz erre nyilvánvalóan az emberiség különböző fajtáinak – amelyeket nem illik rasszoknak nevezni – egymástól eltérő intelligenciája, annak feltérképezett és megmért hányadosa lehet.

Forrás: qph.ec.quoracdn.net

Az általam közölt kép, amely a világ egyes országainak átlagos intelligencia-hányadosát (IQ) mutatja, valamint az országokra lebontott lista valaha az ENSZ által is szorgalmazott felmérések eredménye volt. Igen, volt, de ezek a tények újabban már mélyrasszistának számítanak és a rájuk hivatkozók pedig az emberiség salakjának. A harcias világjobbítók szerint ez akkor is náciszagú téveszme, ha a hátrányosan érintett népek érdekében kerül felhasználásra. Ezért is lepett meg a konzervatív nézetekkel nem vádolható “The New York Times” cikke, amely a különböző emberi rasszok közötti eltérő, de genetikailag meghatározható, sőt, előre látható betegségekről tudósít egy genetikus szemszögéből. A cikk szerzője szinte minden bekezdésben elnézést kér téziseiért, mert ő nem rasszista, csak segíteni akar néhány jelenség megértésében, esetleg megelőzésében.

A tudósok (a valódiak) szerint az intelligencia, amely nem összekeverendő valamilyen iskolai végzettséggel, ötven százalékban öröklött, tehát genetikai adottság és ötven százalékban környezeti, nevelési hatás. Még egyszer kihangsúlyoznám, hogy egy ilyen statisztika – ahogy minden statisztika egyébként – a nagy tömeget veszi alapul, amelyben zseniktől kezdve szellemi fogyatékosokig mindenki képviselve van. Mégis egyértelműen kiderül, hogy a kelet-ázsiai országok lakói vezetik a világranglistát, ami minden bizonnyal gazdasági felemelkedésük záloga volt az elmúlt évtizedekben és talán az sem véletlen, hogy mindegyikük egy több ezer éves, magasan fejlett kultúrával, filozófiával rendelkezik.

Még részletesebben foglalkozik a kérdéssel egy több felmérésre is hivatkozó  másik amerikai cikk, amely arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-ázsiaiak IQ-ja 106, az európai és más fehér fajták átlag IQ-ja 100, az afro-amerikaiak IQ-ja 85 és a szubszaharai népességé pedig 70 pontot ér el (ez a cikk is eltűnt!). Ezek az adatok függetlenek egy adott esetben megváltozott lakóhelytől, tehát például az USA-ban lakó kelet-ázsiaiakra is igazak, továbbá hasonló következtetéseket vontak le adoptált gyerekek, vagy vegyes házasságok utódai esetében is. Természetesen egy IQ-teszt soha sem az ember karakteréről tesz tanúbizonyságot és az is biztos, hogy alacsony IQ-val rendelkező emberek bizonyos területeken (kézügyesség, sport) kimagasló teljesítményre lehetnek képesek.

Mindez nem mond ellent annak a ténynek, hogy a ma élő egyik legnagyobb gondolkodó, aki feltehetőleg konzervatív nézetei miatt nem kapott soha Nobel-díjat, Dr. Thomas Sowell, az idén lett 90 éves, egy szegény afro-amerikai család fia és aki – minő meglepetés! – a szegregáció ideje alatt (!) végezte el tanulmányait 1958-ban a Harvard egyetemen “Magna cum laude” fokozattal, majd a master fokozatot a Columbia egyetemen kapta meg, 1959-ben. Külön pikantériája Dr. Sowell életrajzának, hogy tanulmányait különböző egyszerű munkákból saját maga finanszírozta!

A fenti példából is kitűnik, hogy sem a hátrányos helyzet, sem a szegregáció nem állt útjába soha az igazi tehetségek kibontakozásának, szinte teljesen mindegy, hogy a világ mely részén éltek. A pátyolgatás, a paternalizmus viszont az emberek fejlődését szorította és szorítja vissza. Erre a legbizarrabb példa az afrikai országokba évtizedeken keresztül szinte számolatlanul küldött segélyek milliárdjai, amelyek nagy része a helyi politikai vezetők zsebébe vándorolt, vagy a törzsi viszályokban használt fegyverek vásárlására fordították, továbbá a segélyszervezetek (NGO-k) adminisztrációjára, esetleg az arcukat adó celebek honoráriumára használták fel. A legkevesebbet a rászorulók kapták, ami szintén nagy hiba volt, hiszen generációk nőttek fel csurranó-cseppenő segélyeken, egy önálló, saját felelősségű élet megtanulása helyett.

Ebbe a kategóriába tartozik a jótékonykodási pornó is, amelyet híres művészek, sportolók szerveznek ilyen-olyan alibivel és természetesen dekoratív, aranyos kis afrikai gyerekeket biodíszletként használó fotókkal, melyek egyúttal eme celebek önzetlenségét és nagyszerűségét hivatottak propagálni. Az egyik ilyen figura, a professzionális jóembernek kikiáltott, ír származású Paul David Hewson, közismertebb néven Bono is, a U2 rockegyüttes feje, aki eddigi tevékenységével több kárt okozott és okoz az afrikai országoknak, mint néhány korábbi gyarmatosító. A legveszélyesebb húzásai közé tartozott az amerikai Monsanto céggel kötött kooperációja – amelynek keretében az afrikai országok mezőgazdaságára próbálta rákényszeríteni e méltán rossz hírű multi befolyását, elsősorban a vetőmagok monopolizációja érdekében –, továbbá a Nestlé világcéggel folytatott partnersége. A Nestlé az a cég, melynek elnöke kijelentette: “az ivóvíz nem emberi jog” és azóta is szorgalmasan pumpálja ki, tölti palackokba, majd adja el az ivóvizet az afrikai kontinensen. Bono, az önjelölt Charity-Jézus, aki saját magát az “afrikai szegények és kizsákmányoltak hangjának” nevezi, bár erre senki nem kérte fel, mindig ott jeleskedik a világ hatalmasai között. Az “Új Világrend”, az NWO letéteményeseinek összejövetelein, Davostól New-York-ig fejtegeti ki pátoszban fürdő vízióit anélkül, hogy erről a szegény afrikai kizsákmányoltakat valaha is megkérdezte volna. Könnyzacskókat birizgáló performanszait azonban millió dolláros szerződésekkel honorálják. Jótékonysági szervezete, a “ONE” kétszázmillió dolláros bevételéből azért sikerrel fordított mégis kétszázezer dollárt afrikai célokra, a maradékot utazásaira és személyzeti kiadásokra felhasználva. Úgy tűnik, jól megtanulta cimboráitól, a Clinton család tagjaitólsaját zsebre történő jótékonykodás mechanizmusát (Clinton Foundation).

A mélynövésű plutokrata egyik koncertjén nem csak a magyar miniszterelnököt gyalázta, hanem megvetően beszélt a magas, szőke – szerinte – unalmas emberekről. Hogy, hogy nem, a népszerű videómegosztó platform ezt a jelenetet is száműzte. Írországban, ahol nem igazán kedvelik ezt az adó-optimalizáló figurát, a következő viccet terjesztették róla:

“Mi a különbség Isten és Bono között? Isten nem parádézik egész nap Dublin utcáin azt gondolva magáról, hogy ő Bono.”

Bono és Merkel / Forrás: image.stern.de

Nem véletlen, hogy befolyásos afrikai véleményformálók, mint a fent említett Mawuna R. Koutonin is, azt kérik a pénzadó országoktól és az Afrikában ténfergő, notórius narcizmusban szenvedő celebektől, hogy fejezzék be végre az adakozást, hagyják az afrikai népeket a maguk útját megválasztani, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Ez azonban csak egy illúzió, hiszen a segélyezés mögött kőkemény gazdasági és geopolitikai érdekek állnak, a többi szimplán csak jófejkedő máz az ámuló publikum számára.

A baloldali-liberális elmélet szerint egy fejlődő ország polgára, jelen esetben az afrikaiak, akiket ők még csak véletlenül sem különbözőségükben látnak, hanem bőrszínük alapján definiálnak (!) egy “tiszta, üres papírhoz” hasonlíthatóak, akiket a saját ideológiájuk szerint formálhatnak, főleg, ha környezetükből kiemelik őket. Lásd a forszírozott migrációt, tehát az ENSZ-nek az európai népek kicserélésére vonatkozó elképzeléseit és az EU erre vonatkozó direktíváit (szintén törölt link!). Ez nem csak a már Nyugat-Európában naponta tapasztalható drámai jelenségeket okozza, vagy korábbi cikkeimben is felsorolt áthidalhatatlan kulturális különbségek importját jelenti, hanem az európai országok általános intelligencia-szintjének rohamos csökkenését is magában hordozza. A tagadhatatlan tény évek óta tapasztalható a tömeges migráció által érintett országok oktatásában is. Félretéve a migráns hátterű gyerekek egymás közti, vagy a helyi gyerekek, sőt tanárok elleni agresszivitását, a legnagyobb problémát a nyelvi nehézségek, a külföldi gyerekek korukhoz képest alacsony szellemi érettsége és a már beléjük rögződött, beléjük nevelt tanulásellenesség okozza.

Gondoljon bele a kedves Olvasó, ha gyereke, unokája egy olyan osztályba járna, ahol huszonöt gyerekből csak ketten beszélik a magyar nyelvet és a többi huszonhárom például tizenöt különbözőt! Milyen oktatást lehet elvárni ebben szituációban? Egyáltalán létezhet-e bármilyen érdemi oktatás ilyen esetben? Ez a helyzet egyébként a nyugat-európai országokban régóta problémát okoz. Németország korábbi belügyminisztere – Thomas de Maiziére, Merkel régi jó barátja még az NDK-ból, aki egy ideje kegyvesztett lett – javasolta pár évvel ezelőtt az oktatás színvonalának csökkentését, tekintettel a migráns gyerekekre. Egy olyan országban, ahol az oktatás sosem látott mélyponton van a szocik és zöldek vezette tartományokban, így Bajorországban például nem ismerik el a szomszéd német tartományokban kiállított bizonyítványokat. Azt persze mélyen elhallgatják, hogy bevándorláspárti politikusok gyerekeit, unokáit – amennyiben van nekik – drága magániskolákba járatják.

Emlékszik még valaki arra, amikor az NDK pártvezetője, Erich Honecker 1985-ben tízezresével árasztotta el az NSZK-t afrikai, közel-keleti és ceyloni (Sri Lanka) migránsokkal? Ezt a krízist már a helyszínen éltem át. A kelet-német légitársaság, az Interflug és a szovjet Aeroflot hozta őket Kelet-Berlinbe, majd a Friedrich Strasse-nál lévő gyorsvasúti határátkelőhelyen ömlesztették őket Nyugat-Berlinre, heti tízezer fős nagyságrendben, nyomást gyakorolva ezzel Kohl kancellárra, különböző politikai előnyök kikényszerítésére.

Forrás: welt.de

Már Honecker, illetve az akkori szovjet vezetés is tudta, hogy a migráció egyúttal fegyver is. Angela Merkel ebben az időszakban az FDJ, a kelet-német kommunista ifjúsági szövetség agitprop titkára volt. Ugyanaz az Angela Merkel, aki 2017. novemberében ügyvezető kancellárként éppen Abidjanban, Elefántcsontpart fővárosában, az EU és az Afrikai Unió ülésének spontán mellékprogramjaként Emanuel Macron, francia államfő társaságában egy szűk körben megtartott találkozón megállapodást kötött néhány afrikai állam vezetőjével. A jól időzített előzmény az volt, hogy a CNN, amely – finoman fogalmazva – a valóságot eléggé rugalmasan szokta kezelni, egy videót tett közzé a líbiai migránstáborokban dívó rabszolga-kereskedelemről. Celebek seregei nyilatkoztak a különböző tévéműsorokban a helyzet tarthatatlanságáról, szalagcímek harsogtak a Líbiában megrekedt afrikai menekültek szomorú sorsáról. Ez a tény már ugyan régóta nem volt titok, én is írtam erről többször, így azonban az abidjani találkozó magasságában nyomós indokként lehetett használni a Líbiában várakozó afrikai migránsok áttelepítésére. Maga a konferencia is a rabszolgaság témájával foglalkozott elsősorban a napirend helyett, kihangsúlyozva azt, hogy Európának kötelessége segíteni a krízisben.

Végül is egy tucat politikus találkozott a luxus szálló egyik termében, Macron és Merkel mellett Federica Mogherini, az egykori kommunista párti aktivistából az EU-Bizottság helyettes elnökévé avanzsált külpolitikai szakértő, Olaszország és Spanyolország miniszterelnökei, az ENSZ főtitkára, az Afrikai Unió elnöke, továbbá Csád, Niger és Kongó elnökei és Fajis al-Sarradsh, Líbia miniszterelnöke, legalábbis az egyik, akit nemzetközileg elismernek, bár túl sok hatalma nem volt a sok sivatagi hadúr között. Azt persze nem említette senki, hogy például Nigerben 2003-ban szüntették be elvben a rabszolgaságot, aminek nem kifejezetten európai oka volt, ahogy Líbiában sem a gonosz fehér ember vásárolt pár száz dollárért rabszolgákat. A megállapodás lényege röviden: különböző NGO-k (!) fogják a líbiai táborokban szétválogatni a menekülteket és a gazdasági migránsokat. Ez utóbbiakat némi pénzzel (visszatelepedési segély) hazaküldik, a többit pedig Csádba, illetve Nigerbe telepítik át, majd később Európába, vagy más, nem afrikai országba osztják el őket. Ez a terv sem valósult meg, hiszen az NGO-k vizitaxi szolgálata változatlanul működik. És persze segélyek, segélyek, segélyek milliárdos nagyságrendben.

A másik oldalon, Szicíliában, az ottani hegyek között eldugott táborokban vártak migránsok tízezrei a továbbjutásra. Azok, akik a földközi-tengeri csónakszezonban érkeztek Itáliába. Cinikusan hangzik, tudom. Valahol sajnálom is ezeket az internet, videoklipek, reklámok és olcsó szappanoperák által megszédített fiatalembereket, akik meggyőződése szerint Európában a pénz az utcán hever, vagy az automatából jön ki, mindenki gazdag és csak rájuk vár. Mert nekik ez jár. Ezt megtaníttatták velük, mást ugyan nem, de ezt igen. Azt senki nem mondta el nekik, hogy nyelvtudás, minimális alapiskolai végzettség nélkül és 60-70 körüli IQ-val semmi esélyük bármilyen munkára, még ha dolgozni akarnának, akkor sem. Ezt tartom a migrációt szervező NGO-k egyik legnagyobb bűnének. Nem lehet csak úgy embereket egy teljesen más világból, másmilyen fejlettségi színvonalról hirtelen a 21. századba katapultálni.

Alacsony, vagy semmilyen képzettséggel odahaza sokkal többre mehetnének. Ismervén az afrikaiak kreativitását, bármilyen használati tárgy újra és újra felhasználására való képességét, sokuk rendkívül jó kézügyességét, kézműves tehetségüket a saját hazájukban sokkal jobban kamatoztathatnák, ezáltal egy szolid egzisztenciát is megteremtve maguknak. Nem a fehér embert kell legyőzni, ami nyilvánvalóan a globalista elit egyik végső célja, s először Dél-Afrikában, jelenleg pedig az USA-ban folyik most a “főpróba”. A történelmi fejlődés különbözősége miatt lemaradt népek útját tudással, türelemmel lehet és kell egyengetni, ahogy a magyar kormány is elkezdte. Tudom, ez illúzió, mert hosszú távra csak kevesen képesek gondolkodni. Megjegyzem, én is ezt csinálom a magam szűkebb környezetében, nem mindig sikerrel, de sokszor biztató eredményekkel.

Noel Ignatiev, 1940-2019, a Harvard egyetem professzora: “Korunk szociális problémái megoldásának kulcsa a fehér rassz megszüntetése. Amíg ez a feladat megoldódik, egy részbeni reform is csalóka lehet, mert a fehér befolyás az amerikai társadalom összes témáját átitatja, mind a bel-, mind a külügyekben.”

Hogy a Harvard egyetemnél maradjunk, nem lehet szó nélkül hagyni Noel Ignatiev történészt, az öngyűlölő, fehér-ellenes mozgalom ideológusát, aki szerint a “fehérség” egy társadalmi konstrukció, amelyet nem leépíteni, hanem teljesen meg kell szüntetni. Hogy a “megszüntetést” hogyan gondolják? A drámai képek az Egyesült Államok – elsősorban – Demokrata vezetésű városairól önmagukért beszélnek. Van abban valami tragikusan perverz, amikor öreg, fehér férfiak ideológiája, öreg, fehér férfiak pénze (pl. Soros), próbálja “kinyírni” az öreg, fehér férfiakat, de azért nőket is, mert Ignatiev ebben nem ismert könyörületet.

A német állami televízió legnézettebb műsorában milliók láthatták az évszázad legcinikusabb interjúját, Yascha Mounk, a bostoni Harvard (!) egyetemen docenskedő, német-zsidó származású (zsidó származására ő személyesen helyez hangsúlyt) politikatudományi előadóval. A 2018. február 20-i interjúban, amely a populizmus európai megerősödéséről szólt, a – talán – véletlenül kimondott tézise minden eddigi összeesküvési elméletet felülír és számtalan kérdést vet fel:

“[…] Másodsorban mi egy történelmileg egyedülálló kísérletbe fogtunk bele, mégpedig a monoetnikus, monokulturális demokrácia egy multietnikussá történő átváltoztatásába. Ez sikerülhet. Úgy gondolom, hogy ez sikerülni fog. De természetesen több dolgot el fogunk majd vetni.”

Ha valaki mélyebben belegondol ebbe a pár mondatba, a hideg futkos a hátán. Kik azok a “mi”, akik emberkísérleteznek? Mi van akkor, ha mégsem sikerül? Ki vállalja a felelősséget? Ki fizeti meg a félrement kísérlet horribilis költségeit? Kinek a kezén szárad a kísérlet áldozatainak vére?

Yascha Mounk nem csak a Harvardon tanít, hanem a globalista Transatlantic Academy nevű gondolatgyár tagja. Lássunk néhányat támogatói közül:

Bill and Melinda Gates Foundation

Google, Inc.

Open Society Foundation (SOROS)

Bloomberg

Rockefeller Foundation

Siemens Foundation

Jennifer and Jonathan Allan Soros Foundation

US Department of State

Facebook

Yascha Mounk – Executive Director Tony Blair Institute for Global Change

Régi vicc, de sajnos korántsem vicces:

“Mi a különbség a tudósok és a kommunisták között? A tudósok patkányokon, a kommunisták embereken kísérleteznek.”

Tudom, valami optimista, előremutató végszóval kellene lezárni a szöveget. Dacára, hogy egy derűs, pozitív ember vagyok, nem látom a kiutat. A “Nagy Transzformáció” alkimistái egy pillanatnyi megnyugvást sem hagynak nekünk: klíma-hisztéria, covid-riogatás, polgárháborús fenyegetettség a világ legbefolyásosabb országában. Ha nem lenne annyira tragikusan abszurd, akár szatíra is lehetne a brit egyetemi professzor története, akit jó szándékú sztereotípiái miatt vontak felelősségre, mint állítólag rasszista megnyilvánulásokat diákjai előtt. Nos, nem fogom lefordítani az egész cikket, legyen annyi elég, hogy olyan kijelentések, mint:

a zsidók nagyon okosak, vagy a németek jó mérnökök, de a japánok és az amerikaiak is, a jelenlegi olvasatban rasszizmusnak számítanak, ahogy az a kívánság is, hogy az apák nélkül felnövő fekete gyerekek kapjanak segítséget.

Tanácstalan vagyok.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: deutschlandfunkkultur.de

A cikk első változata ITT jelent meg.

Egy gondolat a(z) “HND: Amiről nem beszélünk, az nincs?” című bejegyzésnél

Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.