Ezt, a költőinek szánt kérdést tettem fel majdnem két évvel ezelőtt, abban a reményben, hogy közös erővel esetleg pozitív választ adhatunk rá. Írásaimban elsősorban olyan nemzetközi eseményekkel, társadalmi kérdésekkel foglalkozom, amelyek a hazai médiafogyasztókat csak ritkán, vagy megszűrt formában érik el, ha egyáltalán említésre kerülnek.
Pedig minden itt zajlik az orrunk előtt, csak éppen szinte észrevehetetlenül, a széles körű tájékoztatás teljes hiánya miatt. A sokszor emlegetett “Új Világrend” (New World Order / NWO) bevezetésére felesküdött társadalommérnökök felgyorsították tempójukat. A káosz és a félelemkeltés kufárai eredményeket akarnak látni és 2020. ebben döntő jelentőségű évszám lehet. A következő időszakban ezt a témát fogom körbejárni, de kezdjük az elején.
“Még egyik előttünk élő generáció sem láthatta ennyire félreérthetetlenül tisztán, mi is az igazi tét: hazánk és ősi hagyományaink, igen, egész emberiességünk, emberi mivoltunk megsemmisítése a cél. A téboly elszabadulása, a hazugságok lavinája zúdul ránk. Az európai embereket és azok évezredes természetes életkörülményeit elpusztító pszichopaták vigyorognak ránk szégyentelenül, immáron maszkjukat letépve… de mi nem adhatjuk fel!” – egy magyar származású, németül publikáló ismerősöm facebookos bejegyzése nyomán.
A széles közvélemény megkerülésével, hozzáférhetően*, de mégis szinte titokban jelent meg még 2011-ben egy kiadvány, amely Angela Merkel kedvenc könyvei közé tartozik és pár évvel később kiderült, hogy a könyvben leírt tézisek, amelyeket diszkréten “Dialógusok Jövő Vízió 2050” cím alá rejtettek el szerzői, gyakorlatilag egy ideje a megvalósulás fázisába kerültek. (*A szöveg többszörös eltüntetése után, ma már ismét látható, hiszen a korábbi hevesebb érdeklődés abbamaradt.)
A Németországot túszul ejtett újkori matriarchátus képviselői és a velük kooperáló feminista férfiak, akik egyébként a másképpen gondolkodókkal minden jellegű dialógust elutasítanak, az adófizetők által hizlalt, eddig sose hallott ál-intézetekben vizionáltak egy új, komplett totalitárius jövőképet, amely mintha Soros és a vele szinkronban társadalommérnökösködők laboratóriumában született volna.
A “Hosszútávú Fejlődés Tanácsa” nevű kormányközeli munkacsoport által kiadott hátborzongató víziók egyik alapvető megállapítása, hogy
“2050-re már eltűnik a migrációs háttér kifejezés, mert addigra az emberek annyira összekeveredtek, hogy tulajdonképpen mindenki valamilyen migrációs háttérrel fog rendelkezni.”
A továbbiakban:
“2050-ben egy olyan világban fogunk élni, amely nem ismeri az államhatárokat, útlevélre sem lesz szükség a szabad mozgáshoz. A hagyományos család nem létezik többé. Az emberek nagy családi közösségekben fognak élni, anélkül, hogy egymással feltétlenül rokonságban lennének. A gyerekeket több, különböző szexuális hátterű szülő-résztvevő fogja felügyelni. A szeretés egyenlősége – függetlenül melyik nemhez tartozva – minden szinten kötelező érvényű lesz. Ezért a házasság intézménye megszűnik.”
Az egyik legmorbidabb vízió azonban már valóban a globalista oligarchák világkormányzatra törekvő, régóta dédelgetett álmának rövid leirata:
“Költségvetési pénzeket (büdzséket) globálisan fognak megítélni. Így a pénzeket nemzetközileg osztják majd el.”
Hogy kinek a pénzét, arról nem szól a fáma, ami különösen érdekes abból a szempontból, hogy a vizonáriusok az egész világon egyenlő, munka nélkül megszerezhető, alanyi jogú alapjövedelmet vezetnének be. Nézzük azonban tovább:
“Az egyes ipari országokat érintő születési számok csökkenése nem tekintendő hátránynak. Ellenkezőleg. Szükségesnek érezzük, hogy a jóléti társadalmak túl nagy ‘ökológiai lábnyomuk’ miatt zsugorodjanak. A (globális) társadalomban a népek keveredése folyik. Az emberiség magát világpolgárnak látja.”
Európára kivetítve a következőket olvashatjuk 2050-re:
“Mi már európainak tekintjük magunkat, csak nagyon kevesek fejében maradt meg a német, angol, francia besorolás. Nemzeteink gyerekei már kizárólag azt tanulják, hogy ők Európa államban élnek. Melyik országban? Az már lényegtelenné vált.”
A vizióták (vizionáris idióták) szerint legkésőbb 2040-ig megszűnik a készpénz, mert:
“Az információk (bankszámlák, identitás, egészségügyi adatok és biztosítási információk) központi tárolása, valamint az összes életterületet magába foglaló hálózati összeköttetés a készpénzfizetést feleslegessé teszi.”
Itt jegyzem meg, hogy az emberi testbe beültethető mikrochipek már tartalmazzák ezeket az információkat és ez nem utópia, hanem egyes országokban egy ideje alkalmazott eljárás. Ez az egyének totális ellenőrzését jelenti, ami egyúttal a büntethetőséget is magában hordozza, amennyiben valaki például nem az elvárásoknak megfelelően viselkedik és mondjuk a saját bankszámlájához való hozzáférést teszik lehetetlenné. Nem kívánt személyek kívülről, a beültetett chipen keresztül történő likvidálása sem lenne ezáltal lehetetlen, de ez egy másik történet…
Javasolnám a Gyurcsány párt, a DK, a Momentum, Párbeszéd és hasonló polit-szimulánsok az Európai Egyesült Államok megvalósítását szuggeráló beszédeit a fentiek alapján értelmezni.
Angela Merkel már 2009. november 9-én a “Falling Walls” (leomló falak) nevű konferencián beszélt a nemzeti hatáskörök multilaterális szervezetek részére történő leadásáról:
“A falak legyőzésének egyik legérdekfeszítőbb kérdése, hogy a nemzetállamok készek-e és képesek-e kompetenciáikat nemzetközi szervezetek javára leadni, kerül amibe kerül […]?”
A terv nem új, de megvalósítása mostanra körvonalazódik. Az emberi természettől idegen, az emberiség látványosan különböző mentális és gazdasági fejlettségét komplett figyelmen kívül hagyó társadalmi mérnökök törekvése a népek, nemzetek leigázására. A terv egy készpénz nélküli, multikulti-gender, a bölcsőtől a sírig ellenőrzött világot kényszerítene az egész Planétára.
Nem kommunizmus és nem fasizmus, hanem a kettő veszélyes elegye, kissé átszabott, modernizált kiadásban. Ez az ideológia gyakorlatilag a láthatatlanelit, a nemzetközi, elsősorban az anglo-amerikai oligarchia, a vezető gondolat-gyárak (think tanks) és a magukat filantrópnak címkéző nemzetközi alapítványok összefonódásának terméke. Az általuk kiválasztott, egy ideje már mediálisan “megalkotott” vezető személyiségek, mint például a Clinton házaspár, Obama, Merkel, Macron látható elitként való hatalomba helyezése tulajdonképpen egy formális aktus lenne, ha a demokrácia maradványai még itt-ott nem működnének hagyományosan, tehát a nép, igen, a még létező nemzetek népei nem húznák át időnként számításaikat (lásd USA, vagy Magyarország).
Káoszból jövő? Forrás: demlicay.net
“A politikai uniót csak egy krízis segítségével tudjuk elérni.” – Wolfgang Schäuble, a német CDU szürke eminenciása, volt pénzügyminiszter, jelenleg a német Bundestag (Parlament) elnöke
A sokak által megálmodott “világkormány” egyik alappillére egy nemzetek nélküli, egyesült európai kontinens. Az ötlet nem új – ennek terveit két legendás figura alkotta, akik még életükben hatalmas befolyásra tettek szert és haláluk után is szellemükben folytatódik tovább az úgynevezett “európai integráció”, amely diszkrét megnevezése a tagállamok szuverenitásának lepésről lépésre történő felszámolásának.
Az egyikük, gróf Richard Coudenhove-Kalergi (1894-1972) Pán-Európa terve 1922-ben került a köztudatba, majd egy 1924-ben megjelent könyvében propagálta azt, és ezzel hasonló törekvésekre, illetve egyetértő támogatásra lelt az USA-ban. Olyannyira, hogy Louis Rotschild indítványára a pénzmágnás, Max Warburg hatszázezer aranymárkát bocsájtott rendelkezésére az ötlet megvalósításának első lépéseihez. Kalergi 1925-ben megjelent írásában a Praktikus idealizmusban taglalja elméletét a demokráciáról, mint – szerinte – egy sajnálatos közjátékról. Kifejtve továbbá, hogy a vérvonali arisztokrácia irányító szerepét a jövőben egy szellemi arisztokrácia (elit) fogja átvenni. Nos, hogy Kalergi milyen szellemi elitről álmodott, nem tudjuk pontosan, de a mai vezető európai figurákat még barokkos túlzással sem lehet annak nevezni.
Az európai egyesülési terv másik legbefolyásosabb alakja, aki szintén egész életében anglo-amerikai pénzügyi és politikai hatás alatt állt, a francia Jean Monnet (1888-1979) volt, aki nem csak kontinensek között utazgató politikusként, hanem invesztment bankárként is működött egy ideig. Ebben a szerepében ugyanúgy, ahogy több amerikai vezető bankház is, élénk kereskedelmi kapcsolatokat tartott fent a hitleri Németországgal. Monnet egyik leghíresebb tézisét a német Focus magazin közölte 2010-ben:
“Európa országait egy szupra-államba kell beolvasztani, anélkül, hogy a lakosság megértené, mi is történik valójában. Ezt feltétlenül lépésenként kell megvalósítani, minden egyes alkalommal gazdasági ürügyek kapcsán.”
Ez a kijelentés kísértetiesen hasonlít Jean-Claude Juncker, a non pluszultra “elit”, az egykori EU-mindenható sokat idézett mondására (Der Spiegel, 1999):
“Mi elhatározunk valamit, amit aztán elhelyezünk a köztudatban és várunk egy darabig, hogy mi fog történni. Ha nincs nagy kiabálás, ha nincsenek lázadások, mert a többség nem is érti, mit határoztunk el, akkor folytatjuk – lepésről, lépésre, amíg már nincs visszaút.”
Egy egyesített, masszív anglo-amerikai politikai és pénzügyi befolyás alatt álló Európa lenne a modellje az elképzelt “Világkormányzat”-nak, gyakorlatilag annak első és legfontosabb lépcsőfoka. Az anglo-amerikai befolyás nem feltétlenül az éppen aktuális elnök, kormány hatalmát jelenti.
A második világháború után sok vezető, nemzetközileg elismert értelmiségi is hitt a világ ideálisnak tűnő központi irányításában, amely az 1948-as “Világpolgár Mozgalom” létrehozásában manifesztálódott, felkérve a frissen megalakult ENSZ-közgyűlést egy világ-alkotmány létrehozására, amely egyúttal a világbékét garantálná.
Az ENSZ – felépítése miatt is (biztonsági tanács, vétójogok) – képtelen lenne jelenleg átvenni egy világkormány szerepét. De a második világháború után létrejött, az USA által dominált multilaterális szerződések és intézmények ebbe az irányba mutatnak, mint pl.: az IMF, a Világbank, a NATO, a Világkereskedelmi Szervezet és így tovább. Itt kajánkodni akarok, mert ahogy Orbán Viktor kihajította az IMF-t, az hatalmas bátorságra és leginkább bölcs előrelátásra vallott. Mind a mai napig olvashatóak a ballib megmondók kesergései emiatt, mélységesen hallgatva arról a pici, ámde annál jelentősebb tényről, hogy az IMF állítólagos alacsony kamatai MINDIG szociális megszorításokhoz kötöttek! Mondjuk például a nyugdíjak húsz-harminc százalékos csökkentéséhez, hogy csak egyet említsek a sok közül.
Nos, a legújabbkori történelem bemutatta az uniformizált világra, az anglo-amerikai gazdasági és politikai hegemóniára való törekvések igazi célját: az egyes nemzetek erodálását célzó geostratégiai tervek megvalósítását, akár gazdasági úton, akár fegyveres beavatkozással. A képlet egyébként mindig ugyanaz és nagyon egyszerű: olcsó nyersanyag és/vagy olcsó munkaerő kiaknázása egy, a világ össznépességéhez viszonyított relatív kis létszámú vezető, pénzügyi elit javára. James Paul Warburg, a Council on Foreign Relations tagja, Franklin D. Roosevelt, amerikai elnök pénzügyi tanácsadója mondta az amerikai szenátus előtt 1950-ben:
“Lesz egy világkormányzatunk, akár tetszik Önöknek, akár nem. Vagy behódolás, vagy szerződések útján.”
A David Rockefeller által alapított Council on Foreign Relations nevű agytröszt, amely az Egyesült Államok külpolitikájának meghatározó tényezője és amelynek George Soros is tagja, gyakorlatilag minden komolyabb nemzetközi tevékenység mozgatórugója. A geostratégiai játszmákhoz szorosan hozzátartozik egyébként a helyi háborúk, zavargások, vagy szimpla kizsákmányolás által generált tömeges migrációs mozgás is, amelynek kárvallottai elsősorban a fejlődő országok, mint befogadók is és újabban az európai kontinens államai. Ez minden bizonnyal a tervezett gyökértelenséghez, valamint összeolvadáshoz, a népek random összekeveredéséhez vezet.
Rockefeller, aki a Bilderberg-csoport egyik vezető személyisége volt, már az 1991-es Baden-Badenban megrendezett Bilderberg-konferencia után közölte, megdicsérve a nemzetközi médiát:
“… hogy Önök, ígéretükhöz híven, majdnem negyven évig diszkrétek voltak. Ha a nyilvánosság fényszórójában álltunk volna, nem lettünk volna képesek a világra vonatkozó tervünket kifejleszteni. A világ azonban mostanra már sokkal kifinomultabb és készen áll arra, hogy a világkormányzás irányába meneteljen. Egy intellektuális elit és a nemzetközi bankok szupranacionális szuverenitását mindenképpen előnyben kell részesíteni a korábbi századokban gyakorolt nemzetállami önrendelkezéssel szemben.”
David Rockefeller, Forrás: twitter.com
Csakhogy Rockefeller nem csak a diszkrét újságírókat dicsérte, hanem már ő is egy nagy krízisről vizionált:
“Egy globális transzformáció küszöbén állunk. Minden, amire szükségünk van, egy nagyobb krízis és a nemzetek el fogják fogadni az Új Világrendet.”
Láthatjuk, hogy a német politikus, Schäuble csak epigonkodott, ugyanúgy mint Angela Merkel, aki a 2020-as, Davosban megtartott Világgazdasági Fórumon egy “nagy transzformációról” beszélt.
A német újraegyesítés ára, az euró bevezetése ugyanezt a célt szolgálta. Mindenki tisztában volt azzal, hogy különböző gazdasági struktúrájú, különböző fejlettségű, gazdasági erejű országok összevonása egy európai – majdnem – egységes valuta használatára eleve halva született ötlet. Az euró bevezetése óta gyakorlatilag folyamatosan krízisben van.
Mit is mondott Wolfgang Schäuble? “Szükség van egy krízisre…”? Mióta az EU dilettánsai, bocsánat… elitje a szupra-állam létrehozásán barkácsol, egyik krízis éri a másikat! Banki krízis, euró krízis, migrációs krízis, s ezek nem befejezettnek tekinthető válságok.
Ahhoz képest újabb krízisek jelentkeztek a horizonton: a sokat emlegetett “klíma-krízis” aspergeres, így jobban eladható, változatban és ez már nem csak európai hatású apokaliptikus vízió. Hogy a rettegési dózis fokozódjon, egy világjárványnak kikiáltott vírusfertőzés ejtette túszul és bénította le a világ országait és gazdaságait 2020-ban. S nem mosatlan denevérlevesről és annak következményeiről van szó, az már egy ideje világos, erről majd később fogok néhány érdekességet publikálni.
A három, az egész világot érintő súlyos válság egyidejű szinten tartása lenne a Nagy Transzformáció kezdete?
A következő időszakban erre fogom keresni a válaszokat, ha a Jóisten is megsegít. Annak idején azt hittem, hogy a migrációs krízis fogja azt a kritikus szintet elérni, amely a digitálisan ellenőrzött rabszolgaság bevezetésének startja lesz. Kevesebb, mint két év bebizonyította: tévedtem.
Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND
1. rész
Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.
Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.
Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.
Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.
Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.
A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…
Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…
HND Bamako 2011
2. rész
Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.
A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.
Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.
Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.
Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / countergang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.
A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…
HND Bamako 2009
3. rész
Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat.
Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.
Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.
Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.
Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására.
Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik.
Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.
A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.
HND Bamako 2011
4. rész
“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)
A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?
A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.
Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…
Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.
Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit!
A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.
HND Bamako 2011 Niger folyó
5. rész
“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)
Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…
Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.
Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.
Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát.
Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk.
Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge BoretBokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).
Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.
Epilógus:
A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.
Déjà-vu.
A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.
Add Istenem, hogy ne legyen igazam…
Szerző: HeroesNeverDie
Featured picture: HND Bamako 2011
A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.
HeroesNeverDie Blog 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!