“Ha az Európai Unió egy ország lenne, akkor a demokrácia hiánya miatt nem kerülhetne felvételre az Unióba.” – Martin Schulz, a nem éppen túlképzettségéről elhíresült korábbi EP elnök.
Olyan helyzetekben, amikor csak a pestis és kolera között lehet választani, az okosabbja kiegyezik akár egy összkomfortos vesekővel is. Így történt, történhetett meg az Európai Bizottság elnökének, az antiweber és az antitimmermans front hatékony asszisztálásával történő kinevezése: Ursula von der Leyen, akit korábban a német köznyelv Zensursula-ként (szójáték: cenzúra és Ursula) becézett, egy ideje viszont Flinten Uschi-ra (Puska Uschi) keresztelte át, s akiből majdnem ötszáz millió ember vezetője lett.
Régóta terveztem a hölgyről írni, mert annyi káoszt, inkompetenciát, zsarolást, intrikát, továbbá hatalmas károkat okozó hibás döntést egyetlen német miniszter sem produkált, mint Merkel 2005-ös választási „kompetencia-csapatában” (sic!) feltűnő és így országos ismeretségre szert tévő Ursula von der Leyen (röviden: UvdL) az elmúlt másfél évtizedben.
A magyar olvasók számára személye korábban gyakorlatilag ismeretlen volt, eddig tehát nem láttam értelmét UvdL botrányosan és kétségbeejtően dilettáns tevékenységét részleteiben taglalni. Az alábbi portréban képtelenség lenne mindenre kiterjedő információt közölni, mert amikor – aktualitása miatt – visszakerestem a legmarkánsabb eseteket, kiderült, akár egy regényre való anyagot is lehetne írni a női kvóta látványos kudarcáról.
Bizonyára sokan ismerik azokat az ezredforduló környékén nagy tömegben feltűnt hölgyeket, akik elsősorban valamilyen politikai pozícióban vették át az irányítást különböző vezetői szinten. Ezek a nők már uniformizált külsöjükkel és viselkedésükkel jelezték társadalmi státuszukat: betonfrizura, nadrágkosztüm, amelynek zakója mindig a kelleténél egy számmal kisebbnek látszott, férfiasítva ezáltal viselőjét, agresszív, követelőzően nyers modorú fellépés, pengeélesre összeszorított száj. Mindez a főnököt, a vezetőt akarta és akarja szimbolizálni, aki nem hallgat másokra, akivel a kommunikáció egyirányú utca, aki alárendeltjeit mélységesen megvetve érzékelteti velük, hogy azok kizárólag az ő parancsainak, kívánságainak végrehajtói.
Nos, ennek a nőtípusnak egyik díszpéldánya Ursula von der Leyen, aki elég későn jelent meg a politikában, apja, a korábbi tartományi miniszterelnök (Alsó-Szászország), Ernst Albrecht (CDU) nyomatékos közbenjárására. Von der Leyen először sikeresen kihasználta a karriert csináló hét gyermekes anya mítoszt, majd a vele készített interjúkban már az anyaság áldozatának állította be magát, ezzel indokolva megkésett politikai pályakezdését. A sok gyermek egyébként nem újdonság a befolyásos és / vagy gazdag, esetleg arisztokrata német családoknál, amelyek a nagy számok törvénye alapján mélyen hittek abban, hogy legalább egy utód a sok közül, majd képes lesz a család fényes hagyományait folytatni. A számos gyerek nevelése sem olyan nagy gond, amennyiben megfelelő létszámú személyzet áll rendelkezésre.
Ugyanez vonatkozott “kerékbe tört” orvosi pályafutására is, kihagyva azt az apró részletet, hogy soha nem tette le a szakorvosi vizsgát, viszont nem tiltakozott, ha nőgyógyásznak titulálták. Az sem volt ellenére, hogy a kaliforniai Stanford egyetemen végzett munkásságot tételeztek fel róla, holott csak néhány előadásra iratkozott fel férje ottani kiküldetése idején.
Von der Leyen elsőként a fiatalok, család, nők és idősek életével foglalkozó minisztérium irányítását kapta meg, s ezzel kezdetét vette egy olyan folyamat, amelynek hatásait – sokkal kiterjesztettebb formában – ma már európai szinten érezzük.
Miniszterként tulajdonképpen von der Leyen kezdte el masszívan kiépíteni a német egyetemeken az EU által 1998-ban elfogadott gender-mainstreaming direktívájának bázisát, létrehozva ezzel egy közpénzből fenntartott oktatói maffiát, amelynek tagjai elsősorban a radikális feminista miliő diaszpórájából kerültek ki, döntő többségükben a hírhedt berlini leszbikus-hálózat égisze alatt.
Itt álljunk meg egy pillanatra, hiszen normális ember nem kukucskál mások hálószobájába és nem kotorászik idegenek fehérneműjében, hiszen a szexuális preferenciákat magánügynek tartja. Csakhogy ezek a nők által létrehozott szervezetek hivatkoznak – kéretlenül is – az életformájukra, tüntetik ki egymást pusztán leszbikus aktivistáskodásaik miatt. Berlin hagyományosan ennek a szubkultúrának az egyik központja már kb. az 1920-as évek óta. Az ezredforduló után már hatalmat akartak maguknak, s ebben von der Leyen segítségükre volt, természetesen a “női egyenjogúság” jelszavával álcázva. A női kvóták bevezetésének hangos követelése is a miniszterasszony nevéhez fűződik, de erre még várni kellett néhány évig. A gender témáról ITT írtam bővebben.
Von der Leyen másik vesszőparipája volt a nemzetközi internetes gyerekpornó oldalak állami ellenőrzése, illetve az oldalak hozzáférhetetlenségének létrehozása. Maga az igény nemesnek tűnhet, akár dicsérni is lehetne, ha… Ha a miniszterasszony és – női – stábja nem állított volna fel eleve lehetetlen, mert technikailag kivitelezhetetlen feltételeket, ha a probléma megoldásának ideje reális keretekben marad és nem “választási ajándékként” akarták volna gyorsan prezentálni, továbbá amennyiben az IT szakmában vezető szakértőkre hallgattak volna.
Nem így történt. Anélkül, hogy a komplex téma technikai részleteivel untatnám a nagyérdeműt, lássuk a tényeket.
2008. őszén kitalálta a miniszterasszony, hogy az internet leginkább a gonosz férfiak játékszere, akik suttyomban gyerekpornókat néznek és ezért a családok megmentésére, az oldalakhoz való hozzáférést el kell lehetetleníteni. Hallomásból azt is tudta, hogy ez már Norvégiában működik, tehát mi sem egyszerűbb, mint az inkriminált oldalakat szép nagy, piros stop-táblákkal ellátni. Így gyűltek össze a vezető internetszolgáltató cégek, a Szövetségi Bűnügyi Hivatal képviselői, illetve a minisztérium jogászai, valamint néhány tudományos intézeti szakember. A cél az volt, hogy 2009. tavaszára elkészüljön a projekt és a miniszterasszony a sajtónak és a parlamentnek tálalhassa a sikert.
Mint kiderült, a megbeszélés résztvevőinek, a műszakiak kivételével a leghalványabb fogalmuk sem volt az internet mibenlétéről, mint általában az egyszerű felhasználóknak sem. Ez még nem baj, de ilyen esetben nem lenne hátrány a szakemberekre hallgatni. Nem ez történt. Von der Leyen, aki egyetlen ülésen sem volt jelen, hanem munkatársnőivel képviseltette magát, rögtön ellenséges indítékot tételezett fel a kizárólag férfiakból álló szakértőkről, megvádolva őket azzal, hogy nem a problémát akarják megoldani, hanem férfi privilégiumaikat megőrizni.
Ez a női kvóta útján, szaktudás nélkül magas pozícióba került feministák egyik alaptulajdonsága, hogy mindent, amit nem értenek meg, azt rögtön a műszaki férfiak összeesküvéseként kezelnek. Szerintük ezek a férfiak csak a parancsaikat végrehajtó, kiszolgáló személyzet tagjai, akiket nyomás alá kell helyezni, s adott esetben akár férfiasságukat kigúnyolva kell ellenállásukat megtörni. Az, hogy egyes követelésüknek objektív technikai akadálya van, az ő elképzelt valóságukban nem fordul(hat) elő. Ez mind a mai napig, sőt, egyre inkább érvényes doktrína.
A miniszterasszony harciasan támadta a parlamentben és az elé tolt mikrofonokban a “kooperálni nem akaró”, patriarchális beállítottságú műszakiakat, miközben az IT szakemberek egy tizenkét pontból álló, egyenként is komplex kérdéseket taglaló listával bizonyították, hogy az eredeti elképzelés kivitelezhetetlen. Megszületett ugyan egy törvény később az inkriminált oldalak hozzáférhetetlenségéről, ami ugyan nem volt igaz, de ezt a törvényt soha nem alkalmazták. Az egész cécó végül is az internet cenzúráját készítette volna elő, a piros táblás oldalak csak alibinek szolgáltak.
Az egyik vezető szakembert, aki tárgyilagos műszaki érvelésével különösen felhívta magára von der Leyen figyelmét, a miniszterasszony pártkapcsolatai felhasználásával kirúgatta a tudományos intézetből, ahol addig dolgozott, sőt doktori disszertációjának elfogadását is megakadályozták. Ez viszont későbbi, nemzetközi tudományos karrierjére végzetes volt. Az esetről teljes részletességgel, első kézből az érintett blogján német nyelven ITT olvashatunk.
Ursula von der Leyen következő reszortja a munkaügyi minisztérium volt, miután az előző helyén temérdek energiát és közpénzt pazarolt el eleve halva született ügyekre. Ez a minisztérium rendelkezik hagyományosan a legmagasabb büdzsével, amelynek dilettáns megcsapolása nem váratott sokat magára.
2011-ben megállapították, hogy a világ egyik leggazdagabb országában, Németországban, 1,6 millió gyermek él a szegénységi színvonal alatt, ezért von der Leyen egy képzési és “részvételi” offenzívát indított a gyerekek felemelésére. A “részvétel” szó abban az időszakban vált felkapottá, amely a hátrányos helyzetűek társadalmi részvételi képességét jelenti, állami segítséggel persze.
A minisztérium át is utalt 1,6 milliárd eurót különböző kommunális igazgatási szerveknek, rendkívül komplikált bürokratikus feltételekkel a pénz kiutalásával kapcsolatban. Elvben ez gyerekenként évi egyezer euró többletbevételt jelentett volna az érintett családoknál, amennyiben a közhivatalok direkt kifizették volna az összeget a már amúgy is szociális segélyen (Hartz4) tengődő gyerekeknek. Ehelyett újabb adminisztratív kapacitásokat kellett kialakítani a jogosultsági vizsgálatra és a pénz elosztására. Hogy végül is az “oktatási-részvételi csomag” másfél milliárdjával mi történt, az mind a mai napig rejtély.
Sokkal látványosabb volt von der Leyen és a szép milliárdos filantróp esete, amely jó egy évig uralta a német médiát. Élénken emlékszem, hogy nem volt olyan hét, amelyben ne szerepelt volna Nicolas Berggruen, az excentrikus sonnyboy némi neo-marxista attitűddel felvértezve, a miniszterasszony mellett.
Kiderült ugyanis, hogy Berggruen a gazdasági sáskák által évek óta kivéreztetett, nagy múltú Karstadt-Hertie áruház konszern iránt érdeklődött, megígérve annak haladéktalan felvirágoztatását. Munkahelyek megtartása, új munkahelyek teremtése, modernizálás – ezektől a tervektől volt hangos a német média. Von der Leyen kifejezett nyomására egyeztek bele a bankok a konszern “eladásába” 1, azaz egy (!) euró jelképes összegért a milliárdos részére. Az áruház konszern alkalmazottai készségesen belementek jövedelmük csökkentésébe, munkahelyük megtartása fejében, a hitelezők pedig hajlamosak voltak várni, amíg a beruházások ismét gazdaságossá teszik az objektumokat.
Egy probléma adódott viszont, mert Berggruen, a megváltóként kezelt széplélek semmit nem invesztált a konszernbe. A százmilliós nagyságrendű veszteségek eredményeként először a dolgozók egy részét bocsájtották el, majd 2013-ban kiderült, hogy Berggruen a konszern legértékesebb házait egy osztrák ingatlanbefektetőnek adta el 75,1 százalékban. Hogy az egy euróért átvett konszern részeiért kapott százmilliók hova mentek, csak találgatni lehet. A részletekről ITT és ITT olvashatunk német nyelven.
Ha már a miniszterasszony eddigi két posztján ennyire “sikeres” volt, többször felmerült annak lehetősége, hogy egyszer megörökölheti Merkel kancellárságát. Többen egy elkeseredetten folytatott háttér konkurenciát véltek felfedezni a két kvótanő között, bár Merkel többször bizalmát fejezte ki védencével kapcsolatban, ami általában az illető karrierjének végét jelentette.
Nem úgy von der Leyen-nél, akit elég rendszeresen meghívtak a Bilderberg konferenciákra (2015; 2016; 2018; 2019), míg Merkel csak a kancellárrá választási évben, 2005-ben kapott meghívót. Olyan német kancellár, vagy lehetséges jelölt még nem volt, akit nem hívtak volna meg ezekre a zártkörű összejövetelekre, mióta a konferencia létezik.
Majd eljött a nagy nap és 2013. decemberében először lett Németországban női honvédelmi miniszter, von der Leyen személyében. Addigra a hadügyet hozzá nem értő férfi politikusok teljesen leamortizálták és Merkel regnálása alatt (2005-től) már csak egy drága, de ahhoz képest marginalizálódott hadsereggel rendelkezett az ország: se technikában, sem felszerelésben nem ütötte meg a nemzetközi színvonalat, azon kívül, hogy szövetségesként Afganisztánban “védte meg az európai értékeket”, illetve 2013. óta Maliban, a nyugat-afrikai ország sivatagos vidékén támogatta a francia rendfenntartó erőket, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Nagy elánnal fogott hozzá az eddig már két reszortban is kudarcot vallott miniszterasszony a német hadsereg megreformálásának. Kijelentette, hogy család- és nőbarát hadsereget kíván létrehozni. Az egyenjogúság jegyében meg akarta könnyíteni a különböző szexuális beállítottságú emberek katonai pályáját, továbbá a migrációs hátterű, elsősorban muszlim származású fiatalok felé való nyitást is szorgalmazta.
Az ukrajnai válság idején már-már azt hitte az ember, hogy von der Leyen Oroszországnak is hadat akar üzenni. Szerencsére ez a harciaskodás megmaradt a retorikánál. Ugyanilyen hangokat lehetett hallani a szíriai polgárháborúval kapcsolatban is, aztán kiderült, hogy a német felderítő repülőket csak napközben lehetett használni, ha éppen repülésképesek voltak.
A szó “repülésképes” különös fontossággal bír repülőgépekkel kapcsolatban. Ezt a magától értetődő tényt addig nem tartották érdekesnek, amíg magas rangú német politikusok nem maradtak földön a Bundeswehr kezelésére bízott, a politikai elitet szállító, állami gépek sorozatos meghibásodása miatt. Nem csak a szövetségi elnök és a külügyér szerepét játszó, hazánkat éppen most fenyegető, másfél méternyi perszonifikált ön-túlértékelés, Heiko Maas dekkolt hosszabb ideig valahol repkedés helyett. Angela Merkel is került ilyen szituációba, amikor az argentínai Buenos Airesben csak egy napos késéssel tudott megjelenni egy fontos konferencián és – oh, mon Dieu! – reguláris járat első osztályán volt kénytelen átvészelni az utat.
A klíma és a világ megmentésére specializálódott Merkel azóta két géppel repül, akár Japánba is, hátha az egyik cserben hagyja.
Ursula von der Leyen bölcsődéket és óvodákat alakított ki a kaszárnyákban és shopping túrára indult a hadsereg női tagjainak megfelelő sminktükröket, ünnepi uniformist, illetve terheseknek való harci-hacukákat beszerezni. Kissé nagyobb pénzügyi vonzata volt annak az akciójának, amikor harckocsik megvételekor ragaszkodott a terhes anyáknak is alkalmas belső térkialakításhoz és ülésekhez.
A Flinten Uschi becenevet azzal érdemelte ki, hogy az újonnan megvásárolt fegyverek lőni lőttek ugyan, csak nem feltétlenül oda, ahova eredetileg szánták. Bizonyos helikopterekkel is adódtak nehézségek, nem csak az érzékeny színű, ámde ízléses belső dizájn miatt, hanem azért, mert az üléseket maximálisan csak nyolcvan kilóval lehetett terhelni, ami törpéket kisnövésűeket feltételez, ha a harci felszerelést tartalmazó hátizsák súlyát figyelembe vesszük. Hogy beszerzéseivel német helyett francia cégeket részesített előnyben, biztosan Macron elnök szimpátiáját vívta ki.
Nagy visszhangot keltett Flinten Uschi nagytakarítási akciója, amikor egy mesterségesen felfújt, feltehetően kitalált eset kapcsán “radikális jobboldali elemektől” tisztította meg a hadsereget és ennek következtében eltávolíttatta a legendás Dr. Helmut Schmidt, egykori SPD kancellár Wehrmacht uniformisban készült képét a Bundeswehr hamburgi egyeteméről.
A legnagyobb botrány mégis külső tanácsadói miatt tört ki. Két multinacionális tanácsadó céget (Accenture, McKinsey) bízott meg a hadsereg átalakításával és egyúttal diverzifikálásával kapcsolatban, több száz millió euró honorárium fejében. Nem elég, hogy a hatalmas apparátussal rendelkező minisztérium szakemberei fölé külső, a vállalati szférából érkező munkatársakat helyezett, de valamelyik gyereke is az egyik konszernnél dolgozott.
A McKinsey cég menedzser nőjét, Katrin Suder-t nem sokkal később államtitkárrá nevezte ki, akit később a tanácsadói “korrupció gyanús” botrány egyik kulcsfigurájának tartottak, illetve tartanak mind a mai napig, hiszen a megbízásokat a cégeknél dolgozó haverjainak kínálta fel. A német Queer magazinban fellépő, “büszke leszbikus” (saját szavai!) nőt, addigi szolgálatai elismeréseként egy katonai kitüntetés adományozása mellett, a német kormány digitális tanácsának elnökévé nevezték ki. Suder fizikát, színházi és nyelvtudományokat tanult és 2015-ben részt vett a 63. Bilderberg konferencián. Mi ez, ha nem kompetencia?
Mindezek dacára a legújabb Merkel kormányban ismét von der Leyen kapta meg a honvédelmi reszortot. A minisztériumon belüli panamák azonban már nem voltak eltitkolhatók, ezért egy parlamentáris vizsgáló bizottságot állítottak fel a visszásságok felderítésére. Jó néhány hadvezető nyílt levélben támadta von der Leyen dilettáns és feltételezhetően korrupt vezetését, masszívan kockáztatva ezzel saját egzisztenciáját.
A parlamenti vizsgáló bizottság a katonai titoktartásra hivatkozva, csak részben látható anyagokat kapott kézhez. Érdekes módon ez az érzékenység nem volt tapasztalható a külső, vállalati tanácsadók bevonásakor. Von der Leyen telefonjáról minden, esetleges kompromittáló adat kitörlődött. Mielőtt azonban az ügyészség felvette volna a vizsgálatokat, von der Leyen asszony az EU Bizottságának elnöke lett.
Munkája az Unió élén eddig nem sokban különbözik a németországi teljesítményétől: hatalmas tervek, nagy szavak, csak éppen más, az eddiginél sokkal nagyobb dimenziókban, tehát jóval drágábban. Míg Németországban száz milliók és pár milliárd euró folyt ki a viszont nem látásra az általa felügyelt pozíciókban, ma már billiókban, tehát ezer milliárdos nagyságrendekben tervez, az európai adófizetők kárára.
Ha valaki abban reménykedett, hogy Juncker után bárki jobb lehet a Bizottság élén, az tévedett. Azok viszont, akik szerint von der Leyen a megreformálhatatlannak tűnő Unió szétesését fogja hozzá nem értésével, utópisztikus kívánságaival felgyorsítani, azok még reménykedhetnek.
A tömeges migráció erőszakos forszírozása, az adófizetők pénzének multinacionális szervezetekre történő átjátszása, mint az European Green Deal, amelyben két billió euró “privatizálásáról” van szó, s amely egy külön tanulmányt érdemel. A gender-őrület bebetonozása a többségi társadalom ellenében, továbbá az iszlám privilegizált kezelése az Unión belül. Ez ma von der Leyen politikája.
Nem utolsó sorban azonban a korona vírussal kapcsolatos járulékos károk, amelyeknek nem csak hatalmas anyagi vonzatuk miatt lesz fatális következménye a kontinens lakóira nézve, hanem az alapvető szabadságjogok és a privát szféra megszüntetésére való törekvéseknek nyit szabad utat a jelenlegi helyzet.
Bill Gates már régóta követeli a privát kommunikáció ellenőrzését, az EU jó ideje akarja az internetet cenzúrázni, s most – úgy látszik – eljött az idő és a műszaki lehetőség ennek megvalósítására. Legkésőbb a bécsi merénylet után megtaláltatott az alibi is a magán chat-ek ellenőrzésére, mint pl. WhatsApp dekódolására.
Ursula von der Leyen pedig addig is szorgalmasan keresi és meg is találja a mikrofonokat, amelyekbe elmondhatja éppen aktuális beszédét, a mindig ugyanarra a kaptafára készült szöveget. Azt a naiv, valamilyen világjobbító szándék mázával leöntött infantilis giccset, amelyet már kívülről ismerünk. Eközben az Európai Unió csendben haldoklik.
Egy ilyen hatalmas szervezetet csak belülről lehet végleg tönkre tenni. Von der Leyen eddigi pályafutása azt mutatja, hogy erre a feladatra ő a legalkalmasabb.
Szerző: HeroesNeverDie
Ezt a cikket a PestiSrácok – Tutiblog átvette.
Featured picture: cdn-newsapi.com.au
HeroesNeverDie Blog 
Hozzászóláshoz be kell jelentkezni!