HND: Rabszolgaság régen és ma, avagy az érem másik oldala

Talán soha nem volt aktuálisabb a rabszolgaság témája, annak története, mint manapság, a történelemátírási kísérletek és különböző téveszmék tudatos terjesztésének korában. Egy öt részes sorozatban írtam 2017. december és 2018. januárja között erről, az emberiség történetének talán legsötétebb fejezetéről. Miután a legtöbben azt kérték annak idején, hogy a sorozat egyes részeit egyben szeretnék látni, ezért most teljesítem ezt az olvasói kívánságot. – HND

A történelem eddig gondosan szőnyeg alá söpört igazsága a rabszolgaság igazi története napjainkig. Bizonyára sokan emlékeznek arra, amikor pár hónapja az USA-ban szobrokat távolítottak el, a kisebbeket majdnem le is döntötték a magukat a szociális igazságosság harcosainak (social justice warriors – SJW) nevező, elsősorban fehér bőrű, tengernyi hamburgertől már menni is alig tudó fiatal aktivisták, akik legszívesebben még Lincoln elnök szobrát is meglincselték volna, mert szerintük mindegyikük a rabszolgatartás bűntettét követte el néhány emberöltővel ezelőtt. A különböző egyházak és azok lobbiszervezetei, valamint az elsősorban balliberális nemzetközi akadémiai értelmiség hallgatólagos megállapodása szerint az általánosan érvényes történelemoktatásban a rabszolgatartásért kizárólag a fehér, európai ember a felelős egészen az 1833-as angol birodalmi törvény meghozásáig (Slavery Abolition Act), amely a gyarmatokon megszüntette a rabszolgaság intézményét. Ez a tanulmány – a teljesség igénye nélkül – az érem másik oldalát mutatja be, különböző nemzetközi forrásokra támaszkodva. Akik politikailag korrekt elemzést várnak, azokat kérem, itt hagyják is abba az olvasást. Akik viszont egy izgalmas, több kontinenst érintő felfedezésre indulnának velem, sokszor megdöbbentő tényekkel, kevésbé, vagy egyáltalán nem közismert történelmi tanulságokkal ismerkedhetnek meg.

Még 2004 februárjában tekintettem meg barátommal annak az afrikai országnak a nemzeti múzeumát, amelyről akkor még nem sejtettem, hogy később otthonommá válik. A valóban tanulságos és érdekes kiállítás utolsó termében a rabszolgaság történetére vonatkozó képek, korabeli rézkarcok, angol nyelvű dokumentációk pillanatok alatt megingatták addigi összes elképzelésemet, az éveken át tanultakat és a belém rögződött tematikus dogmákat! Ha valakik, akkor egy több kontinensről összeterelt, mások által idehurcolt, multietnikus nép tudósai ismerik az igazságot és a rideg valóságot mutatják be országnak-világnak. Ez a katarzis-szerű élmény késztetett a téma további követésére, majd az Európát fenyegető mostani formatervezett népvándorlás és annak logikusan várható következményei adták meg a végső impulzust a komplex kérdés feldolgozására.

Magát a rabszolgaságot elsősorban, mint termelési formát tanították és tanítják mind a mai napig az iskolákban, ha például az antik rabszolgatartó társadalmakról (Egyiptom, Görög- és Római Birodalom) esik szó, de soha senki nem beszélt a rabszolgává válás folyamatáról, holott ez alapvető jellemzője nem csak az antik, hanem az összes rabszolgaságnak, napjainkig. Napjainkig? Igen, a tanulmány utolsó fejezetében kiderül majd, miért állítom ezt. A rabszolgává válás alapvető jellemzője a hirtelen elemberietlenedés, az emberi mivoltunk egyik percről a másikra való elvesztése, rossz esetben örökre. A tárggyá, objektummá, mások tulajdonává válás legtöbbször visszafordíthatatlan és pillanatok alatt bekövetkező folyamat. Ez különbözteti meg – többek között – a rabszolgákat a jobbágyoktól; utóbbiak röghöz kötöttként ugyanazon a helyen éltek, míg a rabszolgát, legalábbis az antik társadalmakban, hadizsákmányként elhurcolták egy másik országba, ahol a rabszolgatartó megvásárolta ezeket az egykor emberként számontartott “tárgyakat”, majd kénye-kedvére használta a kiszolgáltatott testet és lelket. A rabszolga elfogatása pillanatában elvesztette emberi autonómiáját, családját, hazáját, szabadságát. A különböző birodalmak saját polgáraikat sose tették, tehették rabszolgává, ezért a birodalmak perifériáján mindig szükség volt olyan területekre, ahonnét utánpótlást lehetett biztosítani. Az antik birodalmakban azonban – elsősorban a rómaiban – nem lehet beszélni pusztán a rabszolgaszerzés céljából történő területi hódításokról; ez inkább a különböző háborúk “mellékterméke” volt csupán.

A római kor vége felé – éppen a kereszténység előretörése miatt – a rabszolgatartás egyre inkább a háttérbe szorult, mivel nem volt összeegyeztethető az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő hit alapvető tanaival. Az más kérdés, hogy a későbbi, magukat már kereszténynek valló országokban megmaradt, vagy újra feléledt rabszolgaság miért és milyen körülmények között létezhetett mégis, dacára annak, hogy a keresztény teológia ezt erkölcstelennek és elítélendőnek tartotta. Nos, pontosan erre is keresi tanulmányom a választ.

Az általános klisékkel ellentétben nem a Római Birodalom, de nem is az észak-amerikai ültetvények voltak a legnagyobb rabszolgatartók, hanem az iszlám és az annak ideológiájával felvértezett arabok. Ez ért katartikus élményként a bevezetőben említett afrikai múzeumban, ilyen és hasonló eredeti, korabeli képek által:

Forrás: WordPress arab rabszolgakereskedelem

Az iszlám, amely kezdettől fogva kevésbé tekinthető vallásnak, jóval inkább egy világuralomra törő, agresszív ideológiának, alapelve a hitetlenek nem emberszámba vétele. Ezért bárki, aki ellenkezik, aki nem hódol be, aki a saját vallását, hazáját védi azt szabad prédának tekintik, ahogy a próféta Mohamed is tette ellenségeivel. A hozzáállás mind a mai napig nem változott. A saját hittársaival humánus, segítőkész, szociális érzékenységű muszlim más hitűekkel a korai középkor óta többnyire vérengző fenevadként viselkedett. A parazita, mások munkájának termését elraboló, egész országrészeket letaroló, népeit rabszolgasorsba kényszerítő középkori arabok tartották félelemben az európai, afrikai és ázsiai népeket a Kr. u. 700-as évektől egészen a 19. századig. A háborús zsákmányokból meggazdagodott kalifák és hadurak hatalmas katonai apparátust tartottak fent újabb és újabb pusztító harcaikra, amelyben – a becslések szerint – nagyjából két millió európait, hozzávetőlegesen tizenhét millió afrikait ejtettek el, valamint a kutatások szerint kétszázötven millió hindu és buddhista indiait mészároltak le, vagy adtak el rabszolgának. Mert ezek mind – a szemükben – pogányok, hitetlenek voltak és a Korán előírásai szerint jogosan jártak el.

Rabszolgapiac, forrás: renegadetribune.com

2. rész

“Aki a saját történelmének feldolgozását elutasítja, az kénytelen lesz azt megismételni.” – Prof. Egon Flaig, német történész

Az antik egyiptomi, görög és római birodalmakban a rabszolgák vagy hadizsákmányként, vagy a környező országokból megvásárolt “áruként” alkották az antik társadalmak gazdaságának egyik fontos pillérét, de bőrük színének nem volt jelentősége. Nem úgy az orientális világban, amelyben már az iszlám megjelenése és rohamos elterjesztése előtt is néhány arab és perzsa gondolkodó által meghatározott kritérium szerint osztályozták, sorolták be a más fajtájú népek alkalmasságát különböző feladatok elvégzésére, amiről egyébként később – a világon egyedülállóan – egy kézikönyvet is írtak, megalapozva ezzel a “rasszok kategorizálását”. Több egykori arab és perzsa forrás szerint két alacsonyabb rendű emberfajta létezik: a fehér, amely a hideg klíma hatására már az anya testében megsérül és ezért deficitessé válik a későbbiekben, míg a fekete az erős napsütés miatt megfő már születése előtt, amivel a sötét bőrszínt és egyéb tipikusan afrikai vonásokat próbálták magyarázni. “… ezek a népek nem érik el az emberi létezés mércéjét.” – olvasható egy Kr. u. 982-böl származó perzsa leírásban.

A két véglet között, a centrumban található a magasrendű, közepesen barna (arab, perzsa) emberfajta, amelynek uralkodó szerepet tulajdonítottak a lenézettek felett. Ez a felfogás, ez a szinte már génekké vált mentalitás az egyik fundamentális oka a jó 1400 év óta tartó arab expanziónak, mások leigázásának. Az emberek bőrszín alapján való megkülönböztetésében az arabok úttörők voltak és ez lényegében mind a mai napig nem változott. Európa most importálja ezt az évezredes konfliktust…

Már az iszlám megjelenése előtti évszázadokban is szállítottak arab tengeri hajósok megszámlálhatatlanul sok fekete rabszolgát a kelet-afrikai part mentén, amelynek jelentős kikötői arab kézen lévő gyarmatoknak számítottak. A Kr. u. 6. században a mai Irak területén I. Chosroes perzsa király hatalmas ültetvényeket telepíttetett, amelyek megművelését afrikai rabszolgákkal végeztették és így állandóan igény volt utánpótlásra, amit az arab hajósok biztosítottak. Ez volt az első – ma ismert – ipari méretű ültetvényes rabszolgaság. Az iszlám megjelenéséig az arab félszigeten a rabszolgák színe fekete volt, ami a 7. századtól kezdve megváltozott.

Annak dacára, hogy az iszlám dzsihád (szent háború) Európa, Afrika és Ázsia történetében semmihez sem hasonlítható nagyságrendű emberáldozatot követelt, akár rabszolgaként, akár a mészárlások tekintetében, ezt a tényt gyakorlatilag korábban is, de ma már különösen elhallgatják és akik ezen a területen kutatnak, azokat sokszor intézményesen ellehetetlenítik. Az iszlám dzsihád nevében az európai kultúra ellen történő támadások a Kr. u. 7. századtól kezdődtek el, először a földközi-tengeri térségben, majd az Atlanti-óceán partjai mentén elérték a brit szigeteket, sőt, Izlandig is eljutottak. A cél mindig és elsősorban a “fehér arany”, azaz a fehér bőrű rabszolgák beszerzése, továbbá az érintett területek rajtaütésszerű letarolása, az ellenállók lemészárlása volt. Ennek egyik prototípusa volt, amikor arab invázorok (szaracénok) a Tevere (Tiber) folyó torkolatán keresztül elérték Rómát Kr. u. 826-ban és a Szt. Péter Bazilikát kirabolták, az összes arany és ezüst tárgyat, amit ott találtak, magukkal vitték. Az akkori keresztény világ alapjaiban rendült meg.

Ez is egyik nyomós indoka volt a Vatikán, a “város a városban” létrehozásának, amit már III. Leó pápa elhatározott, de IV. Leó valósított meg. A Szt. Péter sírja körül épített, illetve megerősített falat 852. június 27-én szentelték fel. A pápa és udvartartása mezítláb, fejére hamut szórva járta körbe az erődítményt, minden bejáratát szentelt vízzel megöntözve és Isten kegyelméért könyörögve kérték a Mindenhatót a kereszténység megvédésére. (Ezt a történelmi fejezetet ajánlanám a jezsuita Signore Bergoglio szíves figyelmébe, aki nem oly rég a vatikáni puccs eredményeként került a katolikus egyház élére… de ez egy másik történet.)

Az ibériai félsziget 781 évig volt iszlám gyarmat, Al-Andalus néven, de ezt a korszakot manapság mindenáron szépíteni szeretnék. A valóság azonban sokkal ridegebb ennél: az al-andalusi kalifátusok urai (pl. Cordoba) rendszeresen kifosztották a keresztény spanyol területek lakóit, továbbá a kelet- és észak-európai, illetve az afrikai rabszolgavadász akciókban elejtett “zsákmány” egy részét ideszállították munkaerőnek. Több történész az arab befolyás hatásának tulajdonítja a későbbi portugál/spanyol hódítók kegyetlenségét az “Új Világ” őslakóival szemben, hiszen ez a mentalitás ilyen hosszú idő alatt Ibéria eredeti népességének szinte vérévé válhatott. Manapság úgy mondanák: role model, azaz példakép.

Itália – amely akkor még nem volt Olaszország – szenvedett ebben az időszakban a legtöbbet. Szicília, Nápoly, Bari (utóbbiból rövid időre kalifátus is lett) majdnem naponta élték meg a szinte derült égből rájuk törő iszlám csapásokat. Egész partok, szigetek, városkák néptelenedtek el a telhetetlen rabszolgavadászok miatt, akik egyúttal nem csak a szegény parasztokat, vagy halászokat, továbbá a legszebb lányokat ejtették el, hanem azok termését, fogását is magukkal vitték. Tipikus, a munkát megvető, mások verejtékkel megszerzett javainak elsajátítását jogos szabványnak tekintő parazitizmus volt ez. A magát felsőbbrendűnek tekintő rassz – a vallás (!) ürügyén, amelyet az 1400 éve isteni parancsnak és megváltozhatatlannak tekintett könyv, a Korán és a Hadith-ek nem csak legalizáltak, hanem elsőrangú célként tekintettek a dhimmik, a hitetlenek kezelésében – cselekedte ezt. Ez az ideológia vagy konvertált valakit, vagy ha az illető ellenállt, meghalhatott, rabszolgává válhatott, esetleg különleges “fejadót” (dzsizija) fizethetett. A lényeg az iszlám felsőbbrendűsége volt. Aki nem ebbe született bele, az eleve nem volt ember, csak kuffár (káfír) és személye, valamint javai az Umma, az iszlám közösség tulajdonát képezték. A mai napig mindez olyan alapvetése e jeles ideológiának, amely eleve inkompatibilissé teszi bármely más világnézettel, vallással szemben.

Az úgy nevezett barbár városállamokból, – mint Algír, Tunisz és Trípolisz – korzár kalózok egységei biztosították a mérhetetlenül gazdag kalifátusok részére a lopott javakat és fehér rabszolgák tömegeit Európa legkülönbözőbb részeiből. A legtöbb európai nyelvben alkalmazott slave/sklave kifejezés a rabszolgákra – arabul saqaliba – valószínűleg a latin eredetű sclavus megnevezésből ered, ami a korábbi, szintén latin servus (szolga) megjelölést váltotta fel és amely észak, észak-keleti európait jelentett. A tévhitekkel ellentétben nem volt sok köze a szlávokhoz, akkor sem, ha a kelet-európai területekről sokszor a szláv törzsek legszebb nőit rabolták el az orientális háremek rabszolgaigényének kielégítése végett.

Hárem, forrás: renegadtribune.com

A történelem fintora, hogy az arabok által megvetett fehérek talán legfehérebbike, a vikingek egészen megszelídítésükig, majd letelepítésükig hajós kalózokként kiválóan tudtak együttműködni közel-keleti áruátvevőikkel. Ez azt jelentette, hogy a konstantinápolyi rabszolga- és egyéb piacon a vikingek, akik félig kereskedőkként, félig kalózokként terrorizálták az európai kontinens lakóit, Európa északi államaiból rabolt nőket, gyerekeket és férfiakat, elsősorban pogány szlávokat, valamint szőrmét és keresett tárgyakat adtak el jó pénzért az orientális érdeklődőknek. A kelet-római, azaz a bizánci birodalom ekkor már igencsak hanyatlásnak indult. Az áruért kapott aranyat aurum arabicum-nak, sokszor aurum infelix-nek, tehát arab, illetve szerencsétlen aranynak nevezték, amelyből még a Kr. u. 10. században is jó néhány forgalomban volt a mai Skandináviának nevezett területen. A mostani európai öngyűlölő ethno-mazochisták szinte mindig a kegyetlennek aposztrofált keresztes hadjáratokkal próbálnak érvelni a muszlimok védelmében, akik természetesen szintén erre hivatkoznak. Diszkréten asztal alá söpörve azt a tényt, hogy az állandó dzsihadista támadások, valamint Európa komplett elszigetelése a távol-keleti kereskedelemtől, illetve a Földközi-tengeren való hajózás ellehetetlenítése volt a keresztes hadjáratok egyik alapvető oka.

A vikingek útvonalai, forrás: wordpress com.

Embervadászat, rajz, 1884, forrás: Die Welt online.de

3. rész

A vikingek mellett bizony a kalandozó magyarok is részt vettek nemcsak a szomszédos országok fosztogatásában, de az elhurcolt emberek eladásában is, zsákmányukat a Dunán szállítva a Fekete-tengerig – bár ez nem lehetett számottevő mennyiség. Egon Flaig, német professzor szerint, aki a Rabszolgaság világtörténete (Weltgeschichte der Sklaverei) című könyv szerzője, szinte egy hajszálon múlt, hogy Európa nem vált olyan mértékben az orientális rabszolga-kereskedelem hátországává, mint ahogy az az afrikai kontinenssel történt, és ez a kereszténység terjedésével is magyarázható. A magyarok letelepítése és kereszténnyé tétele fennmaradásunk, kultúránk megőrzésének és későbbi felvirágoztatásának alapvető követelménye volt.

Egon Flaig, forrás: Amazon.de

Az iszlám terjeszkedés első évszázadait az arabok dominálták, majd Anatólia lépésekben történő elfoglalásával a törökök szerepe jelentősen megnövekedett az európai népek és kultúrák elleni folytonos agresszióban. Befolyásukat kiterjesztették az ázsiai kontinensre is, meghódítva a mai Afganisztánt, Pakisztán és India egyes területeit. Az állandó és szinte csillapíthatatlan igény újabb és újabb rabszolgákra gyakorlatilag egy egész iparágat teremtett meg embervadászok, rabszolgaszállítók és kereskedők formájában. Ehhez szükség volt egy hatalmas, jól szervezett hadseregre is, és relatív rövid idő alatt a törökök hadi potenciálban már lekörözték az arab dzsihád-kalózokat. A Földközi-tenger környékén élőket, a Balkán és a Kárpát-medence lakóit újabb és újabb támadások érték a hódító oszmán törökök által.

Egyetlen birodalom se lett volna képes azonban ilyen hatalmas hadsereget készenlétben tartani a lassan már állandósult rablásra és elhurcolható embereket célzó háborúzásaira, ha hadseregében nem alkalmaz tömegesen rabszolgákat. Ez volt az egyik legsötétebb, legfájdalmasabb aspektusa az iszlám európai hódításainak. A megszállt, vagy akár csak megtámadott területekről ezresével, tízezresével hurcolták el a legerősebb, legokosabb, legjobban fejlett fiúgyerekeket, akikből hazájuktól, családjuktól távol, fanatikus muszlim janicsárokat képeztek. Az úgy nevezett devsirme  (összegyűjtés, gyermekadó, véradó) eredményeként a meghódított keresztény országok reménysége, legjobb fiai vesztek el örökre, illetve tértek vissza később egykori hazájukat támadó katonákként. Az oszmán hódítók az általuk kiválogatott, majd muszlimmá és fanatikus szultán-szolgává tett fiatalokból egy speciális katonai elitet nevelt ki magának. Ezt a tényt – több kiváló történelmi elemzés mellett – Lee Harris is igen részletesen írja le The Suicide Of Reason című könyvében.

Lee Harris, forrás: Amazon.com

Összefoglalva tehát Európa 1300 éven át tartó állandó iszlám fenyegetettségét: az Ibériai-félsziget 781 évig, Görögország 381 évig, Magyarország 150 évig és a balkáni országok is több száz évig sínylődtek iszlám-arab (Ibéria), illetve oszmán-török gyarmati uralom alatt, amely a keresztény lakosság megtizedelésével, lemészárlásával, egész országrészek letarolásával, élhetetlenné tételével és jövőjük, azaz gyerekeik elrablásával járt: a kislányokat a háremekbe, a fiúkat a hadsereg részére hurcolták el. Egybehangzó becslések szerint 2 milliónyi embert raboltak el 1300 év alatt Európából, nem beleszámítva a harcok alatti helyszíni mészárlások áldozatait.

Összehasonlításul, az európai gyarmatosítások muszlim országokban, vagy azok közelében kb. 130 évig tartottak (1830-1960), egyebek mellett a rabszolgavadászat és a rabszolga-kereskedelem elleni harc jegyében. Mégis, a mohamedánok panaszkodnak mind a mai napig az európai gyarmatosítás alatt átélt megaláztatásaik miatt.

“Az emberiség történetében a muszlim rabszolga-kereskedelem volt a leghosszabb.” – írta a 2008-ban megjelent “Az eltussolt népirtás: a muszlim rabszolga-kereskedelem története Afrikában” (Le génocide voilé; Der verschleierte Völkermord) című könyvében Tidiane N’Diaye, szenegáli antropológus és közgazdász, akiről afrikai származása alapján rasszizmust, mohamedán hite miatt pedig iszlamofóbiát sem lehet feltételezni. Megjegyzem, ma már ez a könyv nem jelenhetne meg és a mainstream média sem írna róla kritikát; régóta csak antikvár példányok léteznek belőle német nyelven, az eredeti ár többszöröséért.

Tidiane N’Diaye, forrás: Amazon.de

A könyv történelmi tényeken alapuló megállapításai teljesen más színben tüntetik fel az afrikai kontinens gyarmatosításának történetét, amely a Kr. u. 5 – 6. században arab hódítók által kezdődött, s oka elsősorban a rabszolgáknak szánt “emberanyag” levadászása és elszállítása volt. N’Diaye – valamint más kutatók – szerint az arab-iszlám által afrikaiak ellen folytatott dzsihád eredményeként hozzávetőlegesen 17 millió embert hurcoltak el lakóhelyükről az Arab-félszigetre, sőt akár India meghódított területére. Ebbe sem lehet beleszámítani az arab lovascsapatok által embervadászat közben legyilkolt falvak lakóit, vagy a kényszeriszlamizálóknak ellenálló, lemészárolt népességet. N’Diaye azt írja, hogy az arab-iszlám hódítás következménye volt az egyes afrikai népek tudatos felheccelése a konvertáltak és hitetlenek között, ami mind a mai napig az egymás elleni harcok, afrikai belháborúk és elmaradottság egyik fő oka. Szudán, majd a szub-szaharai részek arab-lovas egységek által történő meghódítása után kialakultak olyan állam-szerű képződmények, amelyek egyedüli feladata a környező népek állandó támadása volt, rabszolgaszerzés céljából.

Sokan úgy gondolják, hogy a kasztrált eunuchok csak a háremek felügyeletére szolgáltak. Ez is egy, a “mesés Keletet” misztifikáló, népszerű legenda. A korai arab rasszizmus, valamint praktikus elgondolások miatt az Afrikában elejtett férfiakat kasztrálták, majd sebeiket tüzes vassal kezelték, amit öt emberből négyen nem éltek túl. Sokan a vizeletürítés lehetetlensége miatt “robbantak” fel, a szó legszorosabb értelmében. Feltételezhető, hogy rengetegen pusztultak el a sivatagon való átkelés során, vagy a hajókon. Ezt korántsem dokumentálták olyan részletesen, mint a későbbi, jóval kevesebb halottat követelő transzatlantikus rabszolga-kereskedelem áldozatait. Az arabok ugyanúgy kasztrálták az ültetvényeken, házi szolgálatokban és bányákban felhasznált rabszolgákat, mint az állatokat, s többek között ez is oka annak – ellentétben az amerikai kontinenssel -, hogy az arab világban sehol sem található afrikai eredetű, sötét bőrű diaszpóra.

Az arabok rasszisták voltak – írta N’Diaye – ezért nem akarták, hogy az afrikaiak országaikban tovább szaporodjanak. Szerinte, illetve más tudósok kutatásai nyomán, valamint az első részben ismertetett afrikai élményeim alapján, nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy különböző afrikai uralkodók, tehát az akkori afrikai elit jó pénzért, vagy árukért összejátszott az arabokkal és saját harcosait is bevetette a szomszédos törzsek elleni embervadászatba. A manapság kizárólag a fehér gyarmatosítókat megbélyegző afrikai rabszolga-kereskedelem végső fokon három pillérű volt, amelybe az európaiak relatív későn, a felfedezések korában szálltak be és profitáltak egy már régóta létező infrastruktúrából: arab és afrikai embervadászok, továbbá arab kereskedők és végül, pár száz évvel később európai hajósok, akik az “árut” a transzatlanti útra átvették tőlük.

A tizenhárom évszázadon keresztül folytatott emberiség elleni bűncselekményt se az arabok, se az afrikaiak nem hajlandóak feldolgozni, panaszolja könyvében N’Diaye, mert mindenki tettesnek érezheti magát. Sokkal egyszerűbbnek tűnik a már ismert bűnösökre, az európaiakra mutogatni.

Hindu templom Somnath-ban, amelyet ötször semmisítettek meg. / Forrás: upload.wikimedia.org

4. rész

Bizonyos szavakkal és történelmi összehasonlításokkal nem árt néha vigyázni, de nem egyes szavak “tabu” jellege, hanem a tárgyilagosság miatt. Minden történelmi esemény saját magából adódóan egyedülálló, akkor is, ha esetlegesen más históriai történésekkel némi hasonlóságot mutat fel. Sokkal fontosabb a történelmi folyamatok, a hátterek és a mai eseményekkel való összefüggések bemutatása és ennek az összképnek a megismerése. Nem titkolt célom a ránk kényszerített, régóta – szó szerint – “fehérre mosott”, azaz kollektíven, egy nagyobb közönség számára eltitkolt és kizárólag európaiakat felelősségre vonó, egyoldalú történelemhamisítás megkérdőjelezése.

A leghosszabban és egyúttal legbrutálisabban a hatalmas, több évezredes kultúra, egy szubkontinens nagyságú ország, India szenvedett a nyolcszáz évig tartó muszlim (arab, majd török, afgán, mughali) invázió miatt, amelyet a világ többi részén gyakorlatilag nem vesznek figyelembe, de hatása mind a mai napig a világ és a napi politikában is érezhető. Több történész, köztük egy indiai, “hindu holokauszt”-nak nevezi ezt a hihetetlenül módszeres, évszázadokon át tartó népirtást, amely szerintük csak időtartamában különbözik az eredetitől. Nem vagyok híve a címkézéseknek, beskatulyázásoknak, hiszen ilyen alapon bármelyik korábbi és újabb kori genocídiumot is illethetnénk ezzel a kifejezéssel. Sokkal fontosabb azonban – legalábbis nagy vonalakban – vázolni ezt a folyamatot.

India elsősorban hindu vallású volt, néhány buddhista közösség kivételével, valamint a dzsain és egyéb, békés felekezetek tolerálásával. Európában sajnos kevesen ismerik ezt a hatalmas kultúrát, amely kezdetei valamikor Kr. e. 3000-re nyúlnak vissza, a védákat (szanszkrit: szent tanítás), továbbá a későbbi brahmanizmus filozófiáját. Az indiaiak azonban az építészetben és a matematikában is maradandót alkottak. Az arabok védelmére sokszor említett érv, az ún. “arab számok” is valójában Indiából származnak. Buddha (Siddhartha Gautama) tanításai is körülbelül a Kr. e. 4. századra vezethetőek vissza. Az arabok szemében “Hind és Szind” lakói – ahogy ők Indiát nevezték – még a keresztényeknél és a zsidóknál is rosszabbak, mert ez utóbbiak ugyan dhimmik, azaz “a könyv emberei”, ám alapvetően monoteisták, azaz egyistenhívők. A hinduk azonban több Istent, valamint bálványokat imádnak. A jelenidőben való megfogalmazás nem véletlen, hiszen az évszázadok folyamán ez a szemlélet nem változott. A dhimmiknek tehát három választásuk volt a muszlimok szerint: a megtérés, a fejadó, a dzsizija fizetése, amely segítségével a Dar al-Harb (a háború háza) helyett a Dar al-Salam, tehát a béke házába “költözhettek”, vagy a pusztulás. A sokistenhitű bálványimádóknak viszont csak a behódolás, vagy a halál között lehetett választani. Ezt később ugyan megváltoztatták, miután rájöttek arra, hogy a fejadó mégis többet ér, mint egy lemészárolt ember, de ez nem könnyítette meg az indiai népek helyzetét. Különböző becslések és források szerint hozzávetőlegesen kétszázötven millió (!) indiai esett valamilyen formában a hódítások áldozatául.

Perzsia teljes meghódítása után, az ott létrehozott kalifátus határa először érintkezett Kr. u. 643-ban indiai territóriummal. (Ebben a cikkben nem térhetek ki a Chorasan birodalom történetére.) Nem véletlen, hogy a mesés gazdagságú India felkeltette az arabok figyelmét, akik állandóan rabszolga utánpótlásra és kirabolható területekre fókuszáltak. Intervenciós próbálkozásaik ellen azonban az indiaiak keményen megvédték magukat. Első valódi sikereiket az arabok akkor érték el, amikor a mai Afganisztán területét, amely földrajzilag és kulturálisan is Indiához tartozott, többszöri nekifutásra meghódították, elfoglalva annak fővárosát, Zabult (Kabul) Kr. u. 1000-ben. Itt teljesen kiirtották a hindu-buddhista kultúrát, majd Észak-India bekebelezése után, ezen a területen keresztül deportálták százezrével a rabszolgákat, akik a mészárlásokat túlélték. A hegység Hindukus jelentése: a hindu halála. Mindig erre gondolok, amikor európai, elsősorban német politikusok hangoztatják, hogy a Hindukus-nál védik meg az európai demokráciát…

Az afganisztáni Bamyan Buddha szobrok talibánok általi felrobbantása, 2001. március 21-én, mintegy kései bosszúként az ezer évvel korábban a helyszínen létező indiai kultúra ellen. / Forrás: vocativ.com

Afgán-török muszlimok foglalták el 1192-ben véglegesen Észak-Indiát. A Delhi szultánsághoz a 14. századig 120-180 ezer katonai rabszolga tartozott, akik túlnyomó része a kelet-afrikai partokról elrabolt, majd az Indiai-óceánon keresztül odaszállított emberekből állt. Ezek a szultánok rendszeresen hadat viseltek India középső államai ellen, elsősorban a rabszolga utánpótlás, továbbá a hadizsákmány miatt. Később, tengeri úton sorozatos támadást intéztek a hatalmas ország déli részeinek elfoglalására. Az India elleni muszlim hódítás a szubkontinens lakói számára élet és halál kérdése volt évszázadokon keresztül. Alain Daniélou, francia történész, zenetudós, indológus könyvében “Histoire de l’Inde” (India története) így ír:

“Attól az időponttól kezdve, mikor a muszlimok Kr. u. 632 körül kezdtek beszivárogni, India története átváltozott a gyilkosságok, tömegmészárlások, rablások és kegyetlen pusztítások végtelenül hosszú, monoton sorozatává. Ahogy ez mindig történni szokott, hitük és egyedüli Istenük “Szent háborúja” nevében. Amilyen módon ezek a barbárok eddig is komplett civilizációkat irtottak ki és egész emberfajtákat semmisítettek meg.”

Mélységesen igazat adok Monsieur Daniélou-nak, mert a forrásokat követve az iszonyat lassan valóban monotonná válik. Eközben muszlim történészek, már aki, hőstetteikkel és India bizonyos részének “igaz hitre” térítésével dicsekszenek. Ezért csak egy, az egész folyamatra azonban félelmetesen jellemző esetet ragadnék ki a sok közül: Mahmud al-Ghazni, török-afgán kán, az egyik legvérengzőbb uralkodóként tizenhétszer támadta meg Indiát, városokat, szentélyeket felgyújtva, emberek tízezreit lemészárolva, gyerekeket és asszonyokat rabszolgaként elhurcolva. Nem utolsó sorban húszezer fiatal “szüzet” is, saját rendelkezésére… Neki tulajdonítják azt a történetet, amikor megirigyelt egy drágakövekkel, nemesfémekkel készített hindu oltárt, de rájött, hogy se elvinni, se másolatot készíttetni nem tud, ezért inkább felgyújtatta. A letarolt hindu templomok helyén mecseteket kellett építeni, a felgyújtott városok és falvak helyén pedig már csak a pusztulás maradt.

A 17. századig India bizonyos területei kifejezetten muszlimmá váltak. Egyes indiai tudósok az országban ma is megtalálható mélyszegénységet, az erőszakolási járványt, a tudatlanságot és elmaradottságot a 800 éves muszlim hegemónia számlájára írják. Szerintük ez a befolyás a legfontosabb oka az egykori mélységesen humánus, erőszakmentes vallás és az általános mentalitás lassú megváltozásának is. Az állandó konfliktus egyik eredménye Pakisztán és Bangladesh létrejötte is, továbbá a soha nem létezett “etnikum”, a rohingya problematikája. Erről a témáról korábbi cikkeimben írtam ITT és ITT részletesen, ami szervesen kapcsolódik India, illetve a Távol-Kelet iszlamizációjához.

Tehettem volna néhány hajmeresztő, vérfagyasztó képet e cikkhez. Helyettük inkább lássunk a korai indiai kultúra egyik csodájáról egy videót: sziklába vájt hindu, buddhista, dzsain szentélyek és kolostorok (Ellora, Ajanta, Maharashtra tartomány) a Kr. e. 3. századból, illetve a Kr. u. 5-7. századokból, amelyek tanúbizonyságot tesznek az egykori indiai géniuszról, a hihetetlenül fejlett építészeti technikáról, valamint a különböző vallások békés egymás mellett éléséről:

Afrikai embervadász / Forrás: planet-wissen.de

5. rész

“A rabszolgák felszabadítása érdekében vívott harc a világtörténelemben egyedülálló jelenség, amely kizárólag az európai kultúrának köszönhető.” – Prof. Egon Flaig, a “Rabszolgaság világtörténete” című könyv szerzője

A transzatlanti rabszolga-kereskedelem történelmileg jól dokumentált, illetve az iskolai oktatás és különböző művészeti feldolgozások révén egy szélesebb közönség által is ismert tény. Tudjuk-e azonban a teljes igazságot, vagy megelégszünk azzal a több évtizede bebetonozottnak látszó sémával, miszerint “a gonosz fehér rabszolgatartó versus szegény, elnyomott fekete rabszolga”? A sorozat utolsó részében erre keresem a választ.

A mediterrán térségben való kereskedelmi hajózás veszélyessége az arab kalózok állandó támadásai miatt, de a hajóépítés, navigáció fejlődése, valamint az iszlám hódítások következtében a szárazföldi utak kiesése arra késztette a különböző kereskedő nemzeteket, hogy új vízi utakat találjanak India felé, kikerülve így a muszlim kalózokat. Ennek egyik alternatívája Afrika déli csücskének megkerülése volt, a másik pedig az Atlanti-óceánon át vezetett nyugati irányba. A felfedezések korát gyakorlatilag az arabok elkerülésének kényszere indította el. Egy katonai terv is közrejátszott India nyugati irányból vélt megközelítéséhez: Kolumbusz szerint a “rövidebb” út Kínához lehetővé tehetné az iszlám elleni összefogást a “Nagy Kánnal”, egy misztikus személyiséggel, aki minden bizonnyal kereszténypárti és segítségével Indiában, mintegy “hátulról”, végső csapást lehetne mérni az iszlám birodalomra (Louis Bertrand: The History Of Spain – Spanyolország története). A történet végét ismerjük.

A spanyol hódítók, a konkvisztádorok kapzsisága, vérszomjas kegyetlenségük monumentális méretű volt. Ugyanez a történész, Bertrand írta a spanyol hódítókról:

“Az arany iránti féktelen vágyukat, vérgőzös rablásra való hajlamukat, a meghódítottakkal szembeni barbár kegyetlenségeiket, amiket az amerikai kontinensre magukkal vittek, a kalifák, a mór királyok és az emírek iskolájában tanulták.”

Továbbá:

“A legvisszataszítóbb tulajdonság, amit a spanyolok az araboktól és az észak-afrikai nomádoktól átvettek, a parazitaság volt. Az a szokás, hogy kizárólag az általuk meghódított népek kirablásából éltek, sokszor a területeiket letarolták, a termést elpusztították és a lakosságot vagy lemészárolták, vagy rabszolgájukká tették. A spanyolok hasonló fanatizmussal öltek Krisztus nevében, mint valaha az őket évszázadokig megszálló arabok a saját hitük jegyében.”

A portugálok a 15. század végén kapcsolódtak be az afrikai rabszolga-kereskedelembe, kihasználva egy már meglevő és évszázadok óta működő infrastruktúrát. A kialakult rendszer addig az arabok szinte kielégíthetetlen rabszolgaigényét szolgálta azzal, hogy szubszaharai afrikai uralkodók, adott esetben már iszlamizált törzsek kizárólag a szomszéd népek ellen vívott rabszolgavadász hadjárataikból éltek, akár teljesen kiirtva ezzel más afrikai etnikumokat is. Az európaiak megjelenésével ezután nem csak a Szaharán keresztül vezetett az elrabolt emberek útja és nem csak Afrika keleti partjáról Indiába, hanem az Atlanti-óceán kikötői felé is, mint pl. a szenegáli, később több hódítót is megért Gorée-szigetnél várakozó portugál tengerjárókhoz. Miután Portugália territóriumává tette a mai Brazíliát, egyre több afrikai rabszolgát szállított az ottani cukornádültetvényekre. Egészen a 18. századig a hajók csak a passzát széllel tudtak az Atlanti-óceánon átkelni, ezért a karib-tengeri szigetek lettek a fő rabszolgaelosztó helyek. Közel négy millió afrikait szállítottak Brazíliába, ami az amerikai kontinensre deportált rabszolgák negyvenegy százaléka. Észak-Amerikába hozzávetőlegesen 365 ezer afrikait adtak el 1600 és 1825 között és miután a többiekhez képest ők valamivel emberibb körülmények között élhettek, 1860-ig a létszámuk négy millióra nőtt, természetes úton. A 17. századtól kezdve már holland, francia és angol kereskedők is szállítottak rabszolgákat az “Új Világba”. Itt kell megjegyezni, hogy az európai rabszolga-kereskedelem irányítói általában zsidó származású kereskedők voltak, mert “tradicionálisan már a középkortól kezdve ők közvetítettek kapcsolataikkal a különböző országok és kontinensek között”. (Jüdisches Lexikon, 1930, Berlin) Ennek a történetét Prof. Tony Martin (1942-2013), a Trinidadból származó amerikai egyetemi tanár dolgozta fel, amiért sok kritikát, de még több díjat kapott; Marc Lee Raphael rabbi részletes ismertetésében angolul itt olvasható.

A háromszáz évig tartó transzatlantikus rabszolga-kereskedelemben az európaiak mindig kereskedők maradtak. Sose rendeztek hajtóvadászatot emberek elfogására. Az iszlám 1400 éves története után azonban mind a mai napig nem mondott le a rabszolgatartásról, hiszen maga Mohamed is rendelkezett rabszolgákkal, tehát ez az intézmény “megengedhető”.

Afrikai uralkodók – akár arab segítséggel is – üldöztek más afrikai népeket, majd deportálásuk után eladták őket az “árura” váró európai hajósoknak, épp úgy, ahogy haszonállatokat adtak el a piacon. Egyébként hasonlóan működött az Indiai-óceán rabszolga-kereskedelme Zanzibár szigetéről, amely évszázadokig az ománi szultanátus felügyelete alatt állt. A rabszolga-kereskedelem irányítása mindig is a különböző afrikai uralkodók kezében volt, ők határozták meg az árat, illetve azt is, hogy melyik hajós milyen és hány rabszolgát kaphat. Az óceánon keresztül történő szállítás közben körülbelül tíz és húsz százaléknyi volt a “veszteség”, míg az óceánig vezető hosszú menetelésnek feltehetőleg még ennél is több áldozata lehetett. 1519 és 1867 között közel tizenkét millió afrikait szállítottak az amerikai kontinensre, míg az arab rabszolga-kereskedelem a Kr. u. 600-as évektől (hivatalosan) 1920-ig óvatos becslések szerint ötven millió embert érintett, nem számolva a dzsihádista hajtóvadászatok idején lemészárolt áldozatokat. Ha valakinek eszébe jutna a rabszolgaság valódi tetteseinek és tényleges haszonélvezőinek leszármazottait valaha kártérítésre kötelezni, az utódok évszázadokig fizethetnének…

A rabszolgaság eltörlése kezdettől fogva vitatott volt az európai országokban, mert egyre erősebb politikai, társadalmi és egyházi erők tiltakoztak a gyarmatokra kvázi kitelepített embertelen intézmény ellen. Különböző parlamenti, majd multilaterális egyezmények után először angol, majd francia, később amerikai hadihajók ellenőrizték a 19. századtól az óceánokat a rabszolga-kereskedelem megállítása céljából. A kontinens gyarmatosítása is a befolyási övezetek kiterjesztése és a haszon reménye mellett, nem utolsó sorban az afrikai belháborúk és rabszolgavadászatok megszüntetése érdekében történt. Se az arabok, se a rabszolgaság intézményéből hasznot húzó afrikai uralkodók nem akartak lemondani bevételi forrásukról, s ezért elkeseredett harcokat vívtak a rabszolgaságot felszámolni akaró “megszállók” ellen. Észak-Amerikában szintén a “gonosz fehér ember” ontotta vérét a fekete rabszolgák felszabadításáért a rendszert makacsul védő déliek ellen. A történet pikantériája, hogy számos felszabadított egykori rabszolga saját maga is tartott rabszolgákat, sőt, az első igazi amerikai rabszolgatartó egy, a mai Angola területéről származó afrikai, Anthony Johnson volt, aki bíróságon követelte ki magának ezt a jogot. Az arab országok először Egyiptom angol gyarmatosítása után 1882-ben kezdték felszámolni rabszolgatartó rendszereiket, kényszer alatt és folyamatos harci ellenállás mellett. Az afrikai országban, Nigerben például csak 2004-ben szüntették be hivatalosan ezt az intézményt, amely “hivatalosság” egyébként Afrikában nem túl sokat jelent.

A téma szinte kimeríthetetlen, de talán érthető a sorozat végén, miért is létezik egy “hallgatási kartell” az arab és az afrikai országok között a saját – nem éppen dicsőséges – múltjukról és miért is mutogat mindenki, beleértve a magát haladónak tartó európai, afrikai és amerikai ideológusokat is a “gonosz európai civilizációra”. Hogyan is lehetne ezeket az országokat “áldozatként” stilizálni, ha a saját bűneiket beismernék? Nem az államiság, egy anno modern igazgatási rendszer, vagy infrastruktúra elterjesztése volt az európaiak legfőbb bűne. Még a nyersanyagok kíméletlen kiaknázása sem vetett annyit latba, mint a legjövedelmezőbb tevékenység, a rabszolgavadászat megszüntetése. A gyarmatosítók között azonban volt egy speciális eset, a filantróp, azaz “emberbarát” képében tetszelgő belga király, II. Lipót, aki ugyan soha nem járt Afrikában, de a Kongó-medencében egy magángyarmatot tartott fent; erről a témáról a Ki(k)nek a mércéje?” című cikkemben már megemlékeztem.

A rabszolgatartás ma reneszánszát éli néhány afrikai és arab országban. Gondoljunk csak a focivébére készülő Katar építkezéseire, Szaúd-Arábiára, a szétrombolt Líbiára, vagy Szudánra, ahol a jóembert játszó George Clooney és kebelbarátja, Obama indítványára egy kvázi “új ország” született Dél-Szudán néven, amelyben már apró gyermekeket rabszolgaságba kényszerítenek. Emlékezzünk a nigériai Boko Haram (tanulás haram, azaz rossz) terrorszervezet, vagy az ISIS által elrabolt fiatal nőket rabszolgasorsra kényszerítő akcióira. A 2013-2015 között Nigériában, Etiópiában felfedezett “bébi-farmok”, ahol fiatal nőket tartottak és talán még mind a mai napig tartanak fogva, őket folyamatosan megerőszakolva sorozatos gyerekszülés céljából, akiket aztán eladnak, szintén a rabszolgaság egy új formája. Évente – becslések szerint – húsz millió ember esik áldozatául az emberkereskedelemnek, elsősorban gyerekek és fiatal nők.

Megjegyzés: A sorozatból tematikai okból kimaradt az “elfelejtett” ír és skót származású rabszolgák története, róluk angol nyelven itt lehet olvasni, amíg nem tiltják le. Ezt is.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Aktivisták kísérlete az észak-karolinai Durham városában egy konföderációs szobor ledöntésére. Forrás: thefederalist.com

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. december és 2018. január között, ITT. Az ötödik rész végén megtalálható a sorozat egyes írásainak linkje is. Ezt a tanulmányt a Pesti Srácok is szemlézte.