HeroesNeverDie

HND: Exportslágerünk a demokrácia

Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND

1. rész

Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.

Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.

Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.

Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.

Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.

A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…

Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…

2. rész

Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.

A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.

Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.

Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.

Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / counter gang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.

A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…

3. rész

Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat.

Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.

Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.

Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.

Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására.

Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik.

Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.

A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.

4. rész

“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)

A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?

A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.

Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…

Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.

Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit!

A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.

5. rész

“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)

Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…

Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.

Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.

Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát.

Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk.

Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge Boret Bokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).

Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.

Epilógus:

A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.

Déjà-vu.

A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.

Add Istenem, hogy ne legyen igazam…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: HND Bamako 2011

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.

HND: Ki(k)nek a mércéje?

Ez a téma – sajnos – ismét aktuálissá vált, vagy talán mindig is az volt – HND

Úgy érzem egyre többen vagyunk, akiket nem csak zavar, hanem valójában megdöbbent a különböző vélemények higgadt megvitatásának lehetetlensége, az értelmes és ezáltal a konstruktív vitakultúra egyre gyorsuló, a társadalom szinte minden szintjét érintő leépülése, ami nem egy kizárólagos magyar jelenség. Másfél évtizedes internetes pályafutásom alatt figyelem az emberek reakcióit az egyszerű felhasználótól a közszereplőkig, állítólagos értelmiségiektől a valódi szellemi nagyságokig és a különböző beállítottságú politikusokig. A legtöbbjük, és ez elsősorban baloldali, magukat újabban “liberálisnak” tituláló, de alapvetően neo-marxista személyek azok, akik nem győznek a másképpen gondolkodóknak naponta “nevelő célzatú” programokat kitalálni, hogy az a másik mit csináljon, mit mondjon, hogyan gondolkozzon.

Szinte nem múlik el olyan hét, amikor legalább öten ne szólnának be nekem valahol (vérmérséklettől függően), hogy “ne osszam külföldről az észt”. Ez a leggyakoribb, immáron halálosan unalmas, de legalább még udvarias verzió, sok-sok felkiáltó jellel a végén. Talán a nyomaték kedvéért. Érdekes, ez a felszólítás kizárólag olyanoktól érkezik a megnyilvánulásaimra, akik örömükben bukfencet vetnek, ha pl. a brüsszeli EU valamiért megrója Magyarországot, vagy egy amerikai tőzsdespekuláns (ami definitív NEM antiszemita kifejezés) próbálja meg minden eszközzel a magyar társadalom többségi akaratából működő kormányt szabotálni. “Ne ugasson bele a mi dolgainkba!” – kiabálják nekem virtuálisan, adott esetben akár csupa nagy betűvel, ha valahol leírom személyes véleményemet. Pontosan azok egyébként, akik nyilvános fórumokon szinkronban borzalkodnak a szólás- és sajtószabadság diktatórikus megszüntetéséről (sic!) kis hazánkban, lájkok után kuncsorogva a nagyérdeműtől. Ki(k)nek a mércéje ez?

Évekkel ezelőtt teszteltem egy ilyen oldalt és viccből egy nekik tetsző kommentárt írtam, hatalmas sikert aratva ezzel, amire a vezérvélemény a következőképpen reagált: “milyen szégyen az, hogy már ilyen messze is ennyire rossz hírünk van, az egész világ rajtunk röhög”… Fárasztóan előre kiszámítható, egyszerű lelkekre valló reakció. Nem írom ide a mondat szerzőjének a nevét, aki egykori televíziós népszerűségéből próbál ma inkább kevesebb, mint több sikerrel politikai karriert barkácsolni magának Gyurcsány táskahordozójaként. Ugyanez az illető cenzúrázott ki, amikor néhány tagadhatatlan tényt soroltam fel arról a bizonyos spekulánsról, akit annyira magasztal, illetve az európai parlamentben Magyarországot kiosztó, amúgy saját bevallása szerint is pederaszta, francia zöld párti képviselőről közölt eredeti videót is törölte, megjegyezve, “ez nem tartozik ide”…

Ki(k)nek a mércéje az, amikor az ethnomazochizmusban fetrengők mindent gyűlölettel kezelnek, ami magyar? Akik a saját hazájuk polgárait “genetikusan alattvalónak” titulálják és ezért még tapsot is kapnak bizonyos körökben, mondjuk például azoktól, akik képesek mindent elkövetni hazájuk nemzetközi fórumokon való bemocskolására.

Ki(k)nek a mércéje az, hogy aki távolból, mind a mai napig magyar állampolgárként szereti a hazáját és azért nota bene aggódik, annak legszívesebben virtuális szájkosarat rendelnének el, miközben egy magyar történelmet és irodalmat nem ismerő, brüsszeli aparátcsik rosszindulattól fortyogó beszédén orgiasztikusan élvezkednek, továbbá a hazánkat démonizáló szöveg pontjait csámcsogó élvezettel hetekig elemezgetik?

Tény azonban, hogy amivel mi magyarok felnőttünk és ami a többség gondolatvilágát erősen befolyásolta, az a mi évszázados harcunk az Oszmán Birodalom ellen, majd a 150 éves nemzeti tragédia, szinte teljesen ismeretlen Európa nyugati felében. A déli harangszó jelentését is csak kevesen tudják. A bécsi csata az, amit egyedül tanítanak ebből az időszakból és lassan már azt sem, mert a történelemtanítás egyre jobban marginalizálódik a sok “kompetencia” között.

Még valami kimaradt a nyugat-európai oktatásból: Belgium szerepe a gyarmatosításban. Belgium, ez a művileg összetákolt, korábban önállóan nem létező kis ország, amit Franciaország és Hollandia közé találtak ki, megteremtve ezáltal egy örökös darázsfészket a vallonok és flamandok között. Egy saját történelem nélküli mesterséges állam, ami nem véletlenül lett az EU központja, holott saját magát sem képes kormányozni az intrikák, korrupció és a mind a mai napig teljességében fel nem tárt pedofil botrány (Marc Dutroux) színhelye. A legenda szerint Antwerpent egy óriás terrorizálta, majd a legyőzője a kezeit levágta és a Schelde folyóba dobta. Ezek a levágott kézfejek később csokoládéként és kekszként csináltak karriert.

Forrás: antwerpse_handjes_width340 xpats_com

Afrikában erre másképpen emlékeznek. Lipót belga király, aki filantrópnak (!) nevezte magát és önjelölt tudományos felfedezőként, illetve az afrikai népek jótevőjeként az International African Society (Nemzetközi Afrikai Társaság) égisze alatt magán gyarmattá tette a Kongó medencét és annak lakosait, a kaucsuktermelés és gyémántbányászat nemzetközi kiaknázására. Ismerős címszavak? Se a francia, se az angol gyarmatosítók nem hagytak olyan pusztítást, mint a “filantróp”, azaz az emberbarát II. Lipót, aki amúgy Afrikába soha be nem tette a lábát. Becslések szerint 10 millió helyi lakost mészároltak le zsoldosai. Híven a levágott kezek hagyományához, aki a munkatáborokban nem érte el a kiszabott termelési kvótát, annak a kezét levágták, mondván “ezekre még a puskagolyót sem érdemes elvesztegetni”. Kosarakban szállították a felügyelőknek a levágott kezeket… Se gyerekeket, se nőket nem kíméltek. Az európai történelem könyvekben ez nem szerepel, ahogy azt is kevesen tudják, hogy a mai belga királyi család még mindig abból tengeti szerénynek nem mondható életét, ami a magángyarmat a belga államnak történt eladásából származott.

Fotó: word press.com, Dark History. A kép egy Nsala Wala nevű bennszülöttet ábrázol, aki a helyi misszionáriusokhoz vitt egy kis csomagot és akiről Alice Harris, a misszionáriusoknál dolgozó nő csinált egy fotót. A csomagban Nsala Wala kislányának a belgák által levágott keze és a lába látható.

Ebben az időszakban, a “büdöslábú ázsiai horda, Európa páriája”, ahogy a mai libretardált önrasszisták magyar honfitársaikat emlegetni szokták, néhány nagy tudású képviselőjével szintén jelen volt Afrikában. A leghíresebb közülük gróf Teleki Sámuel, akiről többek között egy vulkánt neveztek el és aki rengeteg növényt, néhány, addig ismeretlen állatot fedezett fel. A gyarmatosítás után felszabadult országok nagyon gyorsan átkeresztelték az európai hódítókról elnevezett területeket. Egyetlen kivétellel: a magyar kutatók által felfedezett helyek neve mind a mai napig megmaradt! Mert a “genetikailag idegengyűlölő” magyarok bizony tisztelettel és érdeklődéssel kezelték az őslakosságot, a magyar Afrika kutatók nemes tradíciójában.

A magyar ember alapvetően vendégszerető és egyúttal érdeklődő mások kultúrája iránt. Nekünk nem kell akármilyen valakik mércéje szerint megtanulni más emberek, más életformák nyögvenyelős álszeretetét. Harminckét évi világjárásom megtanított arra, hogy a magyarok, akárhová viszi őket sorsuk, tisztelettel beilleszkednek az adott társadalomba, miközben a szívük és a lelkük magyar marad. Elvárják azonban azt a jogot, hogy otthon, a saját hazájukban eldönthessék, kivel és hogyan akarnak együtt élni. Ez ennyire egyszerű. Ez a mi mércénk.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: https://goossens-chocolatier.com/wp-content/gallery/belgium-chocolates-banner/antwerp_hands.jpg

A cikk eredetileg 2017. június 1-én, a PolgárPortálon jelent meg.

HND: A hallgatásom oka

“Azt hitted, viccelnek, de mikor rájöttél, hogy véresen komolyan gondolják, már késő volt.” – HND

Többen érdeklődtek, hogy mikor fogom folytatni a blogomat? A “Klíma-Lolita” cikk harmadik részével tudatosan vártam, mert újabb és újabb érdekesnek tűnő, adott esetben akár groteszk események, összefüggések derültek ki az önjelölt klíma-rettegővel és a hozzátartozó nagy létszámú “tanácsadói” csapattal kapcsolatban. Az sem volt meglepetés, hogy a világot térdre kényszerítő pandemiát, továbbá az USA-t megbénító – lassan már – polgárháborúsnak nevezhető zavargásokat Greta Thunberg, illetve az őt irányító szervezetek előbb-utóbb össze fogják kapcsolni a – szintén – mesterségesen szított klímahisztériával.

Nehéz józannak maradni a jelenlegi helyzetben. Nehéz a kavargó gondolatokat a megszokott tárgyilagos formában előadni. Még nehezebb volt a majdnem három hónapig tartó lockdown-t, ahogy a lakhelyemen a kijárási tilalmat nevezték, túlélni. Az emberi interakció hiánya, illetve annak a virtuális térre történő redukálása megfojtja a kreativitást, elveszi a kedvet a megszerzett tudás továbbadásától is. Túléltem, s csak egy picit betegedtem bele, csak annyira, hogy a jobb kezemet nem tudtam használni, ami írásnál mégis hátrányos helyzet.

Régi tervem volt, hogy korábbi, sikeres, más portálokon megjelent cikkeimet ide átmentem, mert nem vesztettek el semmit aktualitásukból, dacára, hogy ezeket 2017-2018 között írtam. Természetesen néhány, napi politikával kapcsolatos téma mára már kevésbé húsba vágó. Mégis, a korábban megfogalmazott, egyes társadalmi jelenségeket elemző írások újabb publikálása segíthet bizonyos, a világban történő folyamatok, összefüggések más aspektusból történő megítéléséhez.

Technikai okok miatt sajnos nem megoldható egy külön archívumot nyitni itt a régebbi publikációimnak, viszont minden retro-szövegnél jelezni fogom az eredeti megjelenés helyét és dátumát. Természetesen nem egy adagban képzelem el a korábbi cikkek közlését, sőt olyan is előfordulhat majd, hogy egykori és új anyagok fognak váltakozni. Miért ne?

Az év tulajdonképpen most kezdődik, mert a nagyon várt 2020 első félidejében kissé ijesztő volt. Még jobban taszít az a mainstream szlogen, mely szerint az életünk már soha nem lehet majd olyan, mint eddig. Ezzel riogat a média és a nemzetközi politszimulánsok népes hada. Mert rettegni jó, az egyszerű polgárokat rettegésben tartani még jobb. Gondolják ők. A valamitől félő, nota bene rettegő emberek könnyebben fogadnak el olyan intézkedéseket, amelyeket normális pszichikai állapotukban fejüket rázva utasítanának el.

Javíthatatlan optimistaként nem vagyok hajlandó egy stabilabb kötél után nézni, megmenekülendő így a beígért borzalmaktól. Ehelyett inkább írok néha, olykor régi szövegeket rakok ide, akkor is, ha tudom, a világ nem megváltoztatható. Erről a sziszifuszi tevékenységről legkésőbb tizenhat évesen leszoktam.

Majd meglátjuk…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: querdenker.de

HND: A Klíma-Lolita üstökös-szerű tündöklése és banális (le)bukása – 2. rész

Minden eddigi, általunk ismert és történetükben valamilyen formában dokumentált társadalomban találkozhatunk olyan csoportosulásokkal, amelyek a közelgő világvégét jósolták meg és apokaliptikus vízióikat – az akkori erkölcs nevében – a közösség többi tagjára kívánták rákényszeríteni. Valamilyen, éppen aktuálisnak kikiáltott morál alapján igyekeztek ezek a szekta jellegű mozgalmak az addig érvényes, többé-kevésbé elfogadott és jól működő szabályokat radikálisan megváltoztatni és az adott társadalmat, a várható katasztrófa elkerülése és / vagy túlélése érdekében, saját céljaiknak alávetni, engedelmességre ösztökélni. Talán csak egyes távol-keleti kultúrák bizonyultak immunisnak az apokaliptikus próféciák ellen, mert az általános körforgás, a folytonos újjászületés reménye kevésbé fél az örökös kárhozattól. A félelem pszichózisa azonban nem feltétlenül kötődik spirituális, vagy vallási jelenséghez. Minden ideológia alapja a hatalomra, befolyásra és az anyagi kiváltságokra való törekvés. Ha kell, akár erőszakkal is.

„Hogy a figyelmet felkeltsük, rémísztő jelenetsorokkal kell illusztrálni bejelentéseinket, nyilvános nyilatkozatainknak drámainak kell lenniük és semmilyen kétséget nem hagyhatunk mondandónkkal kapcsolatban. Mi, kutatók muszáj leszünk eldönteni, hogy megmaradunk-e becsületesnek, vagy inkább hatékonyak akarunk lenni.”

Ezt egy Stephen Schneider nevű klímatológus mondta még 1989-ben, aki a Stanford Egyetem professzora volt, az ENSZ IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) egyik alapítótagja, aki elindította az állítólagos antropogén, tehát az ember által okozott klímaváltozási tézis lavináját. Egyébként az 1970-es években még a globális lehűlésről értekezett. Részletesebben ITT olvashatunk róla.

Sok szervezet, még több prominens próbálkozott a klíma-riogatással, de senki nem hatott úgy az érzelmekre, mint a „semmiből jött” Greta Thunberg. Az első részben a Klíma-Lolita családi hátteréről számoltam be. Greta szülei, de elsősorban anyja, nem voltak ismeretlenek a svéd klímavédő szervezetekben, hiszen az egykori operaénekesnő jó néhány klímafanatikus publikációt közölt közösségi oldalain. Sokáig tagadták azt a tényt is, hogy a kislányt definitíve nem „véletlenül fedezték fel” a svéd parlament előtt, magányosan üldögélve, a már ikonikusnak számító táblával maga mellett. Megható kép, vagy mégsem?

https://img.blick.ch/incoming/15208560-v40-gettyimages-1129360604.jpg?imwidth=1000&ratio=16_9&x=0&y=447&width=4959&height=2792

Számtalan hasonló fotót találunk a világhálón, amelyek közös komponense a pici, törékeny kiskamasz, aki – valószínűleg a „szuper erő” hatására – szembeszáll a gonosz, klímát romboló (sic!) világgal és annak nagy hatalmú vezetőivel. Szem nem marad szárazon a meghatottságtól. A német vonaton nemrég készült bukta-képet is ebben a zsánerben tervezték meg, csak éppen nem volt igaz. Az sem.

A Greta-tömeghisztériával egyidejűleg indították útjára az Extinction Rebellion nevű radikális környezetvédelmi aktivista csoportot, amelynek egyik alapítója, a svéd Bo Thorén, aki már 2017-ben gyerekeket castingolt világmegváltói szerepre. Ő győzte meg a kislányt a stockholmi parlament előtti tiltakozásra, sőt az ő ötlete volt a péntekenkénti iskolai bojkott, a „Fridays for Future” mozgalom elindítása. Thorén még mindig Greta legközelebbi bizalmasa, tanácsadója.

A gyerek hírnevét viszont a PR-manager, Malena Ernman ismerőse, Ingmar Rentzhog, a „We don’t have time” elnevezésű zöld részvénytársaság és alapítvány feje alapozta meg, kifinomultan professzionális marketing akcióival. Az alapítvány elnökségében egy ideig Greta is helyet foglalt. Rentzhog egyébként tagja az egykori demokrata párti amerikai elnökhelyettes, környezet-milliomos és Soros-haver, Al Gore Climate Reality Project szervezetének, továbbá kitűnő kapcsolatokat ápol a Club of Rome (Római Klub) tagjaival is, akik már az 1970-es évek óta festik falra a klíma-katasztrófát és egyéb, Planétánkra várhatóan lesújtó Apokalipszisokat. Igen, többes számban. Eddig még se a Club of Rome, sem Al Gore jóslatai nem váltak valóra. Lehet, hogy egy kristálygömb, vagy kávézacc hatásosabban működött volna.

Az Óceán másik oldalán, Greta és az Extinction Rebellion startjával egyidejűleg, létrehozták a nemzetközi zöld mozgalom új pénzbeszedő szervezetét, a Climate Emergency Fund névvel fémjelzett alapítványt, amelynek vezetői az amerikai milliárdos szolgák és sarjak ismert arcai.

Az alapítvány főnöke, Trevor Nielson korábban a Global Business Coalition igazgatója volt, amely több, mint kétszáz multinacionális vállalatot foglal magában és Bill Gates, George Soros, illetve Ted Turner (CNN alapító) pénzéből működik. Elnökségi tagja továbbá egy zöld projektekre specializálódott invesztment holdingnak, „i(x) investments”, szolgált a Fehér Házban Bill Clinton alatt és vezetőségi tagja a ONE néven elhíresült lobbyszervezetnek is, amelynek „fiatalok nagykövete” (igen, ilyen foglalkozás is létezik), Luise Neubauer, Greta németországi állandó kisérője és partnere. A ONE szervezet vezéralakja Paul David Hewson, közismertebb nevén Bono, a U2 együttes vezetője, aki politikai aktivistáskodásaival többet ártott néhány afrikai országnak, mint egyes gyarmatosítók. Róla ITT írtam korábban.

A Climate Emergency Fund vezetősége az amerikai pénz-arisztokrácia leszármazottait képviseli. Ők elsősorban a Extinction Rebellion radikális-anarchista szervezetet pénzelik és nem csoda, hogy világszerte gombamódra szaporodnak helyi csoportjaik és erőszakot sem nélkülöző akcióik. Az Extinction Rebellion vezére, az ápolatlanságában visszataszító külsejű Roger Hallam egyik beszédében hangsúlyozta, hogy megmozdulásaik – adott esetben – akár emberi áldozatokat is követelhetnek.

A Greta-mánia a lány 2018-as katowicei klíma konferencián elhangzott beszédével kezdődött, amelyet, mint utóbb kiderült, üres teremben tartott, betegségére való tekintettel. Majd látványosan vonattal elutazott a svájci Davosban megtartott világgazdasági találkozóra, ahova a világ politikai és gazdasági elitje minden évben magánrepülőkkel érkezik. Az már szinte senkit nem lepett meg, hogy a pár hónappal azelőtt még „magányosan tüntetgető” kislány egy olyan exkluziv klubban léphetett fel, amúgy ismét üres teremben, amelyben évi hetvenezer dollár a minimális tagsági díj.

„Azt akarom, hogy pánikba essetek, ugyanúgy pánikoljatok, mint én!”

-követelte az üres széksoroktól a zavart tekintetű gyerek, akinek még – feltehetően – egyetlen felnőtt sem mondott eddig egy jól irányzott „nem”-et. Természetesen ezeket a fellépéseket is megpróbálták utólag bevágott közönségképekkel manipulálni, de a helyszínen dolgozó, szemfüles fotóriporterek megmutatták a valóságot. Erre is volt persze magyarázat, Greta betegségére utalva.

Sokan azonban nem akartunk pánikolni. Nem akartuk, hogy egy metálisan terhelt gyerek diktálja az életünket és vélt félelmeiért minket tegyen felelőssé. Hiába járták be az internetet az álszent kis pszicho-diktátor képei, amelyeken, útban Davos felé a vonaton, egyszer használatos műanyagdobozokból étkezik, banánnal az asztalon, ami nem kifejezetten svéd gyümölcs.

https://pbs.twimg.com/media/EDM2HQeWsAI_NS5.jpg:large

A világhisztéria mégis száz- és százezreket csődített az utcára. A német zöldek egyik vezetője konkrétan „Isteni prófétának” nevezte a gyereket. 2019. február 11-én egy cikk jelent meg a Project Syndicate platform, az Open Society Foundation (Nyílt Társadalom Alapítvány) kvázi „házi üzenőjében” George Sorostól, amelyben aggódását fejezte ki az Európai Unió jelenlegi állapota miatt és a kontinens, de a világ utolsó reményének is a zöldeket (explicit a német zöldeket) jelölte meg. Soros szimpátiája a német zöldek iránt régóta közismert. Egyik legnagyobb pártfogoltja, ma már németországi „szürke eminenciása”, a rendőrverő taxisofőrből mutált Zöld Párt alapító, majd 1998-ban külügyminiszterré avanzsált Joseph „Joschka” Fischer, aki aktív politikusi pályafutása után néhány év alatt, több száz millió euróval lett gazdagabb. Ilyen többekkel előfordult és mind a mai napig is megesik a nemzetközi politikai életben, nem csak a német kommunistákból, maóistákból és polpotistákból, továbbá pár pedofil szervezetből alakult német zöld párt tagjainál. Ugyan palástolni akarják, de aki egyszer eladta a lelkét az ördögnek, az a továbbiakban privilégizált helyzetben élhet. A sokszor kitörölt, de újra és újra nyilvánosságra hozott OSF lakáj-lista az Európai Parlamentben ITT látható. Minden bizonnyal az idén megválaszott új parlamenti tagok egy része is bekerül majd ebbe az almanachba.

A németországi Friday for Future szervezet kibogozhatatlannak tűnő, nyilvánosságra sosem hozott pénzügyi szálai a németországi Club of Rome fiókszervezet elnökhelyetteséhez, Frithjof Finkbeiner-hez kötődnek, akinek természetesen szintén van egy hangzatos nevű, klíma-mentésre specializálódott alapítványa. Ezekben a körökben lassan az lesz snassz, aki nem rendelkezik valamilyen jófejkedő zöldalapítvánnyal. A globális kör bezárult. Az egymással átfedésben működő, de mindig bombasztikus szavakkal címkézett szervezetek, alapítványok és egyéb „tettestársak” végső fokon néhány, a háttérből irányító személy kezében futnak össze. Egy maroknyi globalista csoport irányítja ezeket az önszerveződőknek beállított, világot, klímát, emberiséget megmenteni látszó tarka-barka mozgalmakat, amelyek pin-up girl-je jelenleg a svéd Klíma-Lolita.

A következő részben a sorozatos lebukások történetét ismerhetjük meg, avagy miért is nem szabad egy reklámot „túltolni”? Hogyan válhat egy jónak vélt ügy idővel kontraproduktívvá?

Egy kis irónia a net bugyraiból:

Szerző: HeroesNeverDie – #HND

Featured Image: https://www.nzherald.co.nz/

HND: A Klíma-Lolita üstökös-szerű tündöklése és banális (le)bukása – 1. rész

Az ötlet zseniális volt. Minden reklámszakember tudja, hogy gyerekkel, kutyával, macskával bármit el lehet adni. Korábban idetartoztak még a csinos, jó alakú, fiatal nők is. A kétszázkilósan zöld hajú, új hullámos feministák, a fekete/szürke textilbe bugyolált, „sokszínűséget” generáló új telepesek, továbbá a megszámlálhatatlanul sok gender-entitás korában a klasszikus sex sells azonban nem működik. Volt ugyan néhány próbálkozás korábban, gyerekkel eladni egy rettegésre épített ideológiát, mint például Severn-Cullis Suzuki beszéde az ENSZ riói klíma konferenciáján, de erre már kevesen emlékeznek. Talán túl csinos volt a kislány, esetleg túl normálisan hétköznapi. A megérdemelt tizenöt perces hírnéven kívül azonban nem sokat változtatott a világ folyásán.

Majdnem harminc évet kellett várni a klíma-messiás megjelenésére. A – köré font legenda szerint – „semmiből jött”, az először magányosan tüntetgető svéd kislány, Greta Thunberg, az „alulról szervezkedő mozgalmak” (angolul: grassroots = fűgyökerek) szinte pillanatok alatt világhíressé vált ikonja, aki leszállt közénk, hogy megmentse a világ klímáját.

Valóban?

Ki merne kritizálni egy fejlődésben visszamaradt, tízéves gyerek testébe zárt tizenhat éves kiskamaszt? Ki lenne olyan szívtelen és gyalázatos, egy több mentális zavarral küszködő kislány véleményét megkérdőjelezni? A téma maga, a „klíma-katasztrófa” dogmája is megvitathatatlanná vált jelenleg előadott formájában, tehát a mozgalom emblematikus prófétája, Greta Thunberg kinyilatkoztatásait nem lehet, nem szabad kétségbe vonni. Mondom, az ötlet, a Klíma-Lolita figura felépítése, zseniális volt.

https://i0.web.de/image/780/33977780,pd=2/greta-thunberg.jpg

Egy eléggé közismert svéd család sarjának világhóditó útja percre pontosan megtervezett, hatalmas marketinggel és a háttérből elképzelhetetlenül sok pénzzel és befolyással egyengetett autósztrádai utazásra emlékeztet, semmiképpen sem önszervező aktivistáskodásra.

„Üres szavaitokkal elloptátok az álmaimat, a gyerekkoromat!”

– kiabálta Greta szinte zokogva a világ megjelent vezetőinek arcába 2019. szeptember 23-án, az ENSZ klíma-csúcstalálkozóján. Miért is rögtön az „Exorcist” cimű horrorklasszikus jutott eszembe a megdöbbentő videó láttán?

Legkésőbb ennél a jelenetnél kellett volna, hogy valaki felálljon, megfogja a kislány kezét és orvosi felügyelettel egy Stockholm felé tartó repülőre rakja. Mint tudjuk, nem ez történt. A magát klímaügyi és politikai elitnek aposztrofáló fontoskodók tátott szájjal, megilletődve nézték a drámai hatásokkal sem takarékoskodó show műsort.

Greta gyerekkorát azonban nem politikusok, sem gonosz „klímatagadók” (sic!) vették el. Otthon, a furcsa Thunberg-Ernman családban lehet megtalálni a gyökereket, akkor is, ha jó haladár módra természetesen a családtagok összes neurózisáért a széndioxidot és a világ egyéb bűnöseit teszik felelőssé. Mindez kiderült a celeb anyuka könyvéből, amelynek megjelenése – teljesen véletlenül ugye – a nagyobbik lánya, Greta „magányos tüntetésének” kezdetére datálódik. „Jelenetek a szívből – életünk a klímáért”, ezt a hangzatos címet viseli Malena Ernman, az egykor eléggé sikeres, ám lassan feledésbe merülő, svéd opera- és táncdalénekesnő műve, amelyet magyarra még nem forditottak le.

A könyv betekintést ad a Thunberg család pszichotikusnak mondható világába, amelyben az anyuka nagyrészt – említésre sem méltóan elemezhetetlen – ultrabalos, antifás, feminista, klimarettegő banalitásait ismételgeti az unalomig. Gondolom, a svéd könyvhonoráriumokat is a terjedelem függvényében határozták meg.

A – remélhetőleg komposztálható – szilikon alkatrészekből összebarkácsolt, agyonhidrogénezett hajú anyuka korszakos alkotásában elsősorban őróla olvashatunk, továbbá a saját neurózisairól, amelyeket merész ívben összeköt prímadonnakarrierjével.

https://imgs.aftonbladet-cdn.se/v2/images/2d57af34-7359-4322-b992-9571c4114c0c?fit=crop&h=696&w=1100&s=79089c89193fbfe7ea039ff611faed16d001a1dc

Első kézből értesülhettünk arról, hogy anyuka hivatása miatt a Thunberg-Ernman család különböző európai nagyvárosokban élt néhány hónapot, mint például Berlin, Páris, Bécs, Amszterdam, Barcelona. Az állandóan kisgyerekestől, kutyástól költöző család életében tehát gyakorlatilag soha nem volt egy biztos pont, egy meleg otthon, vagy, a piciknek olyan fontos megszokott környezet, stabilitásra nevelő rutinnal. Ehelyett pár hónaponként új körülmények, új városok, új emberek, amelyeket még felnőtteknek is nagy feladat ilyen tempóban megszokni. A kevésbé tehetséges színész és forgatókönyvíró apuka, Svante Thunberg felügyelte a két kislányt, a 2003-ban született Gretat és a 2005-ös születésű Beatat, aki (emancipált feminista módon) az anyja nevét viseli. Ernman szerint „csodálatos és különleges” életet éltek.

Ebben a semmivel és senkivel össze nem hasonlítható celeb életben Greta, aki már ötödikes volt, „hirtelen” depresszív lett, egész nap sírt és nem volt hajlandó enni. Nem véletlen a „hirtelen” szó használata, mert a kedves anyuka csak röviden említi ezt a „csodálatos élet”-tel ellentmondásba ütköző fordulatot. Annál hosszabban értesül a nagyérdemű azonban az opera-díva stockholmi búcsúelőadásáról, miután úgy döntött, hogy mégis többet fog lányaival foglalkozni. Greta éhségsztrákja lassan életveszélyessé kezdett válni, mert órákig tartott, amíg egy harmadnyi banánt, vagy öt szem gnocchit képes volt megenni. Mielőtt azonban kórházban kényszertáplálást kapott volna, egy klinikai krízis-megbeszélés után, Greta hajlandó (!) volt újra elkezdeni enni, különleges feltételekkel: mint például csak az általa meghatározott élelmiszereket, egyúttal szintén általa diktált elkészítési módon, rendkívül hosszú étkezési idő garantálásával és lehetőleg kizárólag otthon. Mint látjuk, a kislány már ebben a korban is kiválóan képes volt szüleit, illetve a klinikai személyzetet terrorizálni, akik természetesen (!) fejet hajtottak követelései előtt. Miután manapság haladár körökben nem divat gyereket nevelni, vagy a szülők által teremtett zilált körülményekben hibát keresni, gyorsan meg is találták Greta furcsa viselkedésének okait: Asperger-szindróma, magas funkciójú autizmus és kényszerbetegség OCD.

Milyen praktikus, hogy „modern” világunkban a gyerekeket presztízsobjektumnak tekintő, egoista, ámde megdöbbentő módon felelőtlen szülők feloldozást kapnak a pszichológusoktól, szociológusoktól és persze a médiától, hiszen immáron több, mint háromszáz újkeletű mentális zavart találtak (ki). Nem csak a pszicho-gyógyszerek előállitóinak (a gyerekdrog „Ritalin” pl.), valamint új kliensekre váró lélekdoktorok legnagyobb megelégedésére, hanem az egyéni felelősség elutasitóinak szolgálnak ezzel érveket. Mert egy áldozatfetisiszta világban igény van Thunbergékre.

Nyilvánvaló, hogy Greta már ebben a korban sem szeretett iskolába járni, ahol állítólag csúfolták is különcködései miatt, miközben szülei „szuper erőnek” nevezték el a lelki és nevelési deficittel bajlódó gyerek problémáit. Egyszer az – általa nem kedvelt – iskolában látott egy filmet a világ tengereinek műanyagszennyezettségéről, amin sírva fakadt. A többi gyerek is megdöbbent egy ideig, de rövid időn belül visszatértek a tiniknek fontosabb témákhoz, mint smink, telefon, divat és hasonlók. „How dare you?” Greta éppen a menzán bírkózott egy hamburgerrel, amikor – a legenda szerint – megvilágosodott és küldetéstudata felébredt: hús – műanyagszemét – diákok. Ilyen egyszerü lenne a Greta-misszió kulcsa? Vagy inkább arról van szó, hogy a kislány saját személyes gondjait kompenzálja a klíma-változás elleni harcában?

A fiatalabb lány, Beata, miután szülei élete Greta evése körül forgott, szintén magatartási feltünősködéssel próbálta magára terelni a család figyelmét. Ernman leírása alapján, Beata már négyévesen is, amikor éppen Brüsszelben laktak, kifejezetten dacos volt és egy hónapon keresztül nem volt hajlandó a zokniját tisztára cserélni. Egy szabad napon a szülők öt órán keresztül próbálták Beatat meggyőzni (!) a tiszta zokni szükségességéről, hiába. A hatalmi harcban a gyerek győzött és télen, zokni nélkül engedték ki a házból. Svante apuka ezt kifejezetten viccesnek találta.

Zárójelben jegyezném meg, hogy annak idején, mini HND koromban vajon az anyukám vitatkozott volna velem egy hónapig a zoknik naponta történő kicseréléséről? Na, ugye. Egy beígért anyai nyakleves, amit sose kell beváltani, mert elég ennek nyomatékos megemlítése is, bizony sokszor csodákra képes hisztisen ellenkező kiskölkökkel kapcsolatban.

Beata iskolai karrierje lényegesen jobbnak tűnik nővérénél. Kizárólag otthon kapott dührohamokat, rendszeresen szobájába bezárkózva, mert elege volt az állandó magányos evésből, miután a szülők minden nap Greta különleges étkezési rituáljával voltak elfoglalva. Beata már nem bírta elviselni a családját és az otthonlétet. Az anyját tombolva lekurvázta, leribancozta, kijelentette, hogy ő „a világ legrosszab édesanyja”. Nem csoda tehát, hogy a lélek kuruzslói rögtön találtak nála is pár szimptómát: ADHD (hiperaktivitás, túlmozgásos betegség) némi Asperger beütéssel, OCD és oppozicionális dac-magatartás (vajon milyen a nem oppozicionális dacoskodás? Költői kérdés…)

Beata speciális akciói sajátságosan csak akkor jelentkeztek, ha az anyjával volt együtt. Talán érdemes lenne bevezetni a szelektív, személyhez kötött mentális szindrómák fogalmát, bár lehet, hogy nyitott kapukat döngetek. Ami Gretanál az evési rituál, az Beatanál az utcai sétában jelentkezett: kifejlesztett egy technikát, hogy melyik lábbal, melyik utcakőre léphet. Amennyiben „elrontotta” a sorrendet, akkor előről kellett kezdenie, akár azon az áron is, hogy egy kilométer megtételéhez jó egy órára volt szüksége. Beata Ernman jelenleg, tizennégy évesen, énekesi karrierrel próbálkozik.

Az anyuka természetesen rögtön magára ismert lányában, emlékezvén arra, hogy bizony ő is folyton a mamájával kűzdött, sőt, kifejezetten utálta őt. Minő szerencse, hogy azóta Ernman is felfedezett magában jó néhány mentális zavart, sőt már hivatalos papírja is van különböző lelki deformációkról, amelyek – szerinte legalábbis – „szuper erőt” kölcsönöznek neki és családjának. Az egykori opera-díva szociofóbiásnak nevezi magát, aki annyira rettegett a társaságtól, hogy előadások után, ünneplés helyett, hazafele menet a biciklin sminkelt le. Nos, kedves hölgyolvasóim, akik a normális, hétköznapi smink eltávolításában járatosak, képzeljék el magukat a bicikli tetején, éjjel az utcán, arctisztítás közben… Megvan? Ja, és a színházi smink ennek többszöröse, amelynek eltávolítása külön művészet.

A Thunberg-Ernman páros közösségi médián közölt képei azonban egészen más életvitelt mutattak éveken keresztül. Anyuka és apuka számtalan partizós képén mindig valamilyen alkoholos itallal a kezükben pózoltak. Amellett, hogy ezek a fotók nem kifejezetten szociofóbiára utalnak, talán választ adnak Greta szokatlan külsejére.

Világszerte rengeteg ember feltételezte különböző fórumokon, hogy Greta esetleg Down-kóros lehet. Ezzel szemben az úgy nevezett rátekintési diagnosztika (Prima-Vista-Diagnostic) szakemberei állítják, hogy a gyerek külső jegyei alapján (tipikus arcberendezés, késlekedő, visszamaradt növekedés és fejlődés, lelki problémák) elsösorban FAS (Fetal Alcohol Syndrome) betegségben szenvedhet, amely az anya terhesség alatti alkoholfogyasztására utal. Halkan jegyzem meg, hogy a nők „felszabadításával” egyidejűleg egyes nők, azok közül is a skandinávok különösen, férfiakat is megszégyenitő alkohol- és drogfogyasztása (akár a terhesség alatt is) elképesztő méreteket öltött. A tudatmódositó szerek (ide sorolom az alkoholt is) utódokra kifejtett negatív hatása komoly társadalmi problémát okoz. Joggal feltételezhető , hogy az epidemikusan terjedő jelenséget, megoldás helyett, szalonképessé kívánják tenni és ez is hozzájárulhatott a betegség jeleit karakterisztikusan magán viselő Greta Thunberg kiválasztásában.

„Szarul voltunk. Szarul voltam. Svante szarul volt. A gyerekek szarul voltak. A Planéta szarul volt. Még a kutya is szarul volt.”

– folytatta könyvében Ernman. A saját maga által kreált lelki nyomorát a világra, a környezetre, égből pottyant „betegségekre” kivetítve, az egész “gonosz valóságot”, leginkább azonban a változó klímát, de abban is a Greta által láthatónak vélt széndioxidot okolta a félresiklott életű család minden bajáért. Egyetlen szó sem esik a megbánásról, netán saját felelősségről, miközben harcosan fellép gyerekei stigmatizálása ellen. Sikerrel. Manapság egyre többen fedeznek fel magukban, vagy utódaikban Aspergerre utaló jegyeket. Lassan kultikus „mássággá” stilizálják ezt a – hozzáértők szerint – felettébb ritka betegséget.

„Szuper erő” írta Ernman, s ez ma már Greta Thunberg szlogenjévé vált. A világot megtéríteni akaró kis akarnok, aki, mint anno szüleit, sikeresen tirannizál(hat)ta a világ politikai és mediális elitjét, továbbá egy hagymázas Apokalipszis víziójával száz- és százezreket, elsösorban fiatalokat kergetett egzisztenciális rettegésbe.

A folytatásban megismerhetjük a Greta-jelenség hátterében álló szervezeteket, a kislány útját egyengető milliárdos csoportot és NGO-kat, illetve azt is, miként fordulhatott elő, hogy egy 2018-ban még „magányosan” iskolát bojkottáló gyerek 2019. december 14-én már annyira nyeregben érezhette magát, hogy „politikusok falhozállítását” (!!!) követelhesse a világ nyilvánossága elött. Büntetlenül. Az inkriminált videó ITT látható.

Szerző: HeroesNeverDie – #HND

HND: A doktor úr

https://www.welt.de/img/politik/ausland/mobile199180339/2541620157-ci23x11-w780/Friedensnobelpreistraeger-Mukwege-2.jpg

„A nemi erőszak sohasem szexről, hanem a másik feletti hatalomról szól.” – általánosan elfogadott tény.

Végtelenül örültem 2018. októberében, amikor a Nobel-díj Bizottság – talán korábbi hibáit belátva – végre olyan embereknek adta át megosztva ezt a renoméjában erősen megtépázott díjat, akik valóban megérdemlik a nemzetközi elismerést, hírnevet. Egyikük Dr. Denis Mukwege, kongói orvos volt. Nem tagadom, picit büszke voltam magamra, hiszen kis hazánkban először én számoltam be eme kiváló személyiség szinte kilátástalannak tűnő harcáról az évtizedek óta tartó kongói belső háború áldozatainak megmentéséért. (A lementett változat ITT.)

Az egykor jobb napokat látott, a liberális-konzervatív pályát régen elhagyó német lap, a “Die Welt” számolt be Dr. Denis Mukwege munkásságáról. Figyelemre méltó a cikk – manapság – meglepő nyíltsága, sőt, bizonyos áthallásokat is fel lehet fedezni a sorok között, megnevezve az eddig kimondhatatlant: a tömeges nemi erőszak az egyik leghatékonyabb háborús fegyver.

Az orvos egy evangélikus lelkipásztor fiaként kezdett el foglalkozni hazája egészségügyi nyomorával, ezért először gyermekorvosnak készült, majd a szülő nők gyakori halandóságát figyelve mégis a nőgyógyászat mellett döntött. A Demokratikus Kongói Köztársaság délkeleti részében, Bukavu városban nyitotta meg saját alapitású kórházát 1999-ben. A Panzi Klinika ma már világhíres. A nyitás óta itt több, mint ötvenezer nőt operált a doktor úr és csapata. Mukwege doktor ma világszerte a legismertebb specialistája a genitális roncsolások operációjának. Talán a rengeteg horror, amit évtizedes munkája során látott, talán az a mélységes, szívből jövő emberség, amely a doktor úr tevékenységének motorja, teszi őt az afrikai kontinens egyik legkarizmatikusabb egyéniségévé.

Az idén nyáron a franciaországi Caen-ben volt lehetősége néhány újságirónak Mukwege doktorral beszélgetni. A két évtizedes, saját kórházában látott tapasztalatait igy foglalta össze:

„Amikor munkámat elkezdtem, akkor még az áldozatok életkora tizenöt és nyolcvan év között volt. Ma már csecsemőket erőszakolnak és csonkítanak meg. A legfiatalabb kisbaba, akit operáltam, hat hónapos volt. A kegyetlenség határtalan és megdöbbentő.”

Két évtizednyi sebészi munka után megállapitható, hogy a tömeges erőszakolásokat

„ … előre megfontoltan, szisztematikusan, kollektíven és nyilvánosan megrendezve hajtják végre. Máskülönben, előzetes tervezés nélkül lehetetlen lenne egy falu háromszáz női lakosát megerőszakolni.”

Két évtizede okoznak káoszt fegyveres ú. n. rebellisek Kongóban, akik a nők, gyerekek tömeges megerőszakolását stratégiájuk részeként alkalmazzák a különböző falvak lakosságának a kiírtására, az ott lakókat menekülésre kényszerítve.

„Itt korántsem etnikai konfliktusokról van szó, hanem területszerzési harcról.”

-mondta a doktor úr.

A régió rendkivül gazdag ásványi anyagokban, elsősorban a koltán megszerzése, amelyet az okos telefonokban és a laptopokban alkalmaznak, ad okot a harcokra és ebben a dicstelen újrafelosztási háborúban az asszonyok, gyerekek teste vált katonai célponttá.

Az ország természeti adottságaiban ugyan gazdag, de a lakosság a világ legszegényebbjei közé tartozik. A modern világ gyakran státusz szimbólummá vált eszközeihez sokszor kis gyerekek termelik ki iszonyú körülmények között a ritka fémet, olyanok, akik akár szexuális abúzus áldozatai is lehetnek.

Dr. Denis Mukwege úgy vélte, hogy az ő munkája, amely ma már az orvosi mellett az áldozatok szociális rehabilitásával is kiegészült, nem fog sokat változtatni a problémán, mert szerinte

„ … hiányzik a nemzetközi közösség akarata a konfliktus, az erőszak befejezésére. Aki tudatosan becsukja a dráma elöl a szemét, az is bűnössé válik.”

Az orvos, akit elsősorban a felebaráti szeretet vezérel, Nobel-díját a háborús konfliktusok női áldozatainak ajánlotta fel, akik naponta konfrontálódnak az erőszakkal. Egyúttal megpróbálja ismertségét felhasználni különböző nemzetközi fórumokon, megértetni a világgal és vezetőivel, hogy a háborús konfliktusban alkalmazott rendszerszintűvé vált tömeges szexuális erőszak egyes népek, népcsoportok kihalását célozza meg.

Kongóban a nyilvánosan megszégyenített nőt a férje eltaszítja, majd nincs más választása, mint egy nagyobb városba menni, ahol a környezetéből kiszakított, s páriává lett asszony túlélése nem biztositott. Így teszik tönkre a természetesen kialakult szociális struktúrát. A legtöbb nő egy életen át küszködik később különböző vírus- és gombafertőzésekkel.

A másik hatalmas problémát a nemi erőszakból született gyermekek jelentik, akiket Kongóban „kígyófiókának” hivnak és akik gyökerek, család nélkül kvázi „időzitett bombaként” vegetálnak a társadalomban. Ez a jelenség szinte minden ilyen jellegű országban hasonló.

Amikor az orvost a kisbabák megerőszakolásáról kérdezték, csendesen magyarázta el tapasztalatait:

„A csecsemőkbe botokat, fegyvereket, kést, vagy izzó tárgyat vezetnek be. A felületi sérülések mellett a záróizom roncsolódik, és/vagy a bélrendszert a genitáliáktól elválasztó gát robban fel.”

Sokat kérdeztem magamtól, hogyan lehet egy emberi lény ilyen kegyetlenségre képes, – mondta Mukwege. Még orvosok is, akik életükben már sok mindent láttak, az áldozatok sérüléseit megpillantva traumatizálódtak és ők is pszichológiai kezelésben részesültek.

Az ötgyermekes orvos ellen 2012-ben egy merényletet hajtottak végre, amelyet egy biztonsági őr áldozatvállalása miatt túlélt. Amikor azt kérdezték, hogyan tudja optimizmusát mégis megőrizni, válasza nagyon egyszerű volt:

„Az általam kezelt nők példáját követem. Sokan testileg összetörten, megroncsolva jönnek a kórházba, de az élni akarásuk töretlen.”

Nagyvonalakban erről szól az idézett cikk. A sorok között én azt is kiolvastam, hogy egy ideje, ráadásul az ENSZ és az EU aktív támogatásával egy másfajta területszerzési akció is folyik az európai kontinens kárára. Ez még ugyan nem igazi háború, de a megerőszakolt, s akár megölt nők és gyerekek tízezrei, mint járulékos kár, collateral damage PC-nyelven, már áldozatául estek a „rendszerszintűvé vált tömeges szexuális erőszaknak”. Nem, nem csak Kongóból jönnek számolatlanul, ellenőrizhetetlen hátterű, hasonló körülmények között szocializálódott fiatal férfiak.

Mindeközben a világ hangadói, a mainstream már egy mentálisan többszörösen sérült, különbözö NGO-k és pénzemberek által kvázi kitalált, világvégét pánikoló klíma-aktivista kislányt ünnepel, mint a Nobel-díj következő várományosát.

Szerző: HeroesNeverDie

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: