Címke: NGO

Ukrajna 4IR – A tesztpálya

Hosszú kényszerszünet után egy olyan műfajban jelentkezem, amellyel eddig még nem igazán foglalkoztam: egy, a napokban megjelent teljes cikk magyar adaptációját olvashatja az érdeklődő az alábbi publikációban. Miért veszek át egy “idegen” anyagot a saját blogomon? A válasz nagyon egyszerű: olyan aktuális témák hátterét ismerteti a szerző, amelyek a napi hírek között nem szerepelnek, de mégis segítik megérteni a körülöttünk eszkalálódó folyamatokat. Vajon miért ragaszkodnak a globális erők Ukrajna bármi áron történő öngyilkos “védelméhez”? Megismerhetjük továbbá a belső hatalomátvétel alatt álló Soros-impérium sötét előtörténetét, illetve milyen szerepet játszott a rendszerváltó “forradalmak” társadalom-mérnökösködésében? Ezekre a kérdésekre ad választ Tom-Oliver Regenauer, a regenauer.press-ben megjelent cikke. A szerző részletes bemutatása, illetve a forrás alkalmazásának jogi szabályozása a publikáció végén található. – HND

A 70-es években Kína volt az. Ma Ukrajna: az újkolonialista befektetési sáskák áldozata, akik hasznot húznak a katasztrófa-kapitalizmusból, és az országot egy totalitárius társadalmi berendezkedés kísérleti terepeként használják. A globalizált korporatista technokrácia 2.0-ás verziójához. A “negyedik ipari forradalom” (4IR) bevezetésének kísérleti projektjeként.

Arnaud Charles Paul Marie Philippe de Borchgrave (1926 – 2015) az 1749-ig visszavezethető de Borchgrave d’Altena nemesi család dinasztiájának sarja volt. Apja többek között a belga katonai hírszerzés vezetője volt. Arnaud azonban újságíró lett. Olyan lapoknak írt, mint a Newsweek, a The Washington Times vagy a United Press International, és sikeres karrierje során előszeretettel tudósított a nemzetközi politikáról, háborúkról, geostratégiáról és pénzügyi kérdésekről. De Borchgrave leleplező cikkének köszönhetően, amely a The Washington Times 2011. április 28-i számában jelent meg, most már megérthetjük, hogyan is kezdődött valójában George Soros rendszerváltás-specialista és mélyállam-filantróp karrierje.

Elöljáróban – mint ilyenkor mindig – le kell szögezni, hogy a következőkben ismertetett tények a korrupció, a szervezett bűnözés és az antidemokratikus struktúrák kutatásáról szólnak, ezért teljesen közömbös számomra, hogy a tárgyalt személyek melyik felekezethez tartozónak érzik magukat. Még akkor is, ha a Rothschild bankárdinasztiát vagy Sorost említik. Mert számomra csak kétféle ember létezik: jó és rossz. Akit egy ilyen szövegben tehát a főszereplők vallási irányultsága foglalkoztat, annak talán először saját gondolatvilágának beskatulyázását kellene megkérdőjelezni.

Ezenkívül sajnálatos módon meg kell jegyeznem, hogy nem támogatom Putyint, a NATO-t vagy más imperialistákat. Kivétel nélkül minden háború rossz és elítélendő. Ez ugyanúgy vonatkozik mindenkire, aki a háborúkat finanszírozza, elindítja, támogatja, dicsőíti, relativizálja vagy instrumentalizálja.

“De a mi felszabadítóink…!” – kiáltja most sok ál-békeharcos az USA védelmében, anélkül, hogy figyelembe venné, hogy Németországot a második világháború végén azok “szabadították fel”, akik ezt a világégést egyáltalán lehetővé tették. És nem, nem támogatom a pártokat. Egyiket sem. Mert korunk képviseleti parlamentarizmusát az igazi demokrácia koporsószögének tartom.

De most térjünk rá az elején említett Arnaud de Borchgrave cikkének tartalmára, amely “A genfi gnóm globális rettegése” kezdetben rejtélyes cím alatt jelent meg. A de Borchgrave által említett “genfi gnómok” a “zürichi gnómok” megfelelői a francia nyelvű Svájcban. A két mulatságos nevű csoport magánbankárok, befektetési menedzserek és pénzügyi mágnások titkos hálózata, akik a legjobb kapcsolatokat ápolják a politikával, az üzleti életben vagy a titkosszolgálatokkal, és a világ minden tájáról származó milliárdosok, oligarchák, fehérgalléros bűnözők, diktátorok és adócsalók titkos számlaszámú birodalma felett uralkodnak. Aligha beszél valaki ezeknek a hálózatoknak az árnyékban zajló tevékenységéről.

Még nyugdíjas korában sem törte meg egyik “törpe” sem a hallgatását. Egy kivétellel: Georges Coulon Karlweis (1928-2012), a “Rothschildok fedezeti alap guruja”, ahogy a Bloomberg nevezte. A férfi, akinek a neve többször is szerepel a hírhedt “Paradise Papers”-ben, különböző alapkonstrukciókban és a panamai “igazgatói jelentésekben” 1964 és 1981 között. Egyébként azonban a diszkrét és befolyásos csúcsbankár életrajzáról alig van információ a neten. Itt-ott néhány sor a pénzpiaci szaklapokban és egy-egy méltatás a haláláról. Ennyi. Csak kétes vállalkozások és pénzügyi eszközök szövevényes hálózata követhető nagyjából nyomon az Offshore Leaks adatbázis vagy a Paradise Papers segítségével. Karlweis nyilvánvalóan nagy gondot fordított arra, hogy a háttérben maradjon. Ha nem lenne egy Bérénice de la Salle nevű egykori női ismerőse blogja, aki az olykor meglehetősen intim szövegekben kendőzetlenül úgy jellemzi Georges C. Karlweis-t, mint aki “képes volt elmondani neki az 1929-es tőzsdekrach valódi okát”.

Bérénice szerint:

“A neve Georges Coulon Karlweis volt, és az Edmond de Rothschild Banque Privée – a szupergazdagok enklávéjában, a titkos számlaszámok országában – alelnökeként és befektetési stratégaként dolgozott. A bécsi zsidó, aki hamis papírokkal élte túl a második világháborút, 1969-ben feltalálta a világ első fedezeti alapját – a Leveraged Capital Holdings-ot -, és úttörője volt egy olyan iparágnak, amelyre késői életében egészséges megvetéssel tekintett vissza.”

Itt kapcsolódik Bérénice narrációja de Borchgrave újságíró Karlweis-szel folytatott beszélgetéséhez. E páratlan beszélgetés során, amely talán csak azért jött létre, mert Karlweis nemesi származása miatt de Borchgrave-ot a sajátjának tekintette, az idősödő Rothschild bizalmasa kifejtette, hogy személy szerint mit tart a legnagyobb szakmai sikerének: “Soros Györgyöt és a Quantum Alap 1969-es megalapítását”

De Borchgrave ezután a következőképpen idézi Karlweis-t:

“Mindenki belátja, hogy túl messzire mentünk. A pénztárak kimerültek, a múltbeli túlzott költekezés óriási túlköltekezéshez vezetett, és senki sem tudja, hogyan lehet újabb hiteleket finanszírozni. A megtakarításaikból élő embereket megkopasztották. A befektetéseik nem hoznak semmit. Esélyes, hogy mindent elvesztettek. Az előttük álló idők nem néznek ki túl rózsásan. Miután egyre több és több pénz nyomtatásával weimari köztársaságokká változtatták az országokat, mindannyiuknak olyan monetáris biztosra lesz szükségük, mint Hjalmar Schacht, a német bankár, aki a Reichsbankot vezette, és aki Hitler korai támogatója lett, hogy megmentse őket ettől: a hiperinflációtól. Reméljük, hogy addig nem változtatják a rendszereiket Harmadik Birodalommá.

Ezt követően a belga-amerikai újságíró elmagyarázza:

“Érdemes tehát meghallgatni az embert, aki Soros úr eredeti sikere mögött áll – nem fél megszólalni nyugdíjasként sem. Soros alapjának eredetileg 100 ezer dolláros részesedése 1994-re 150 millió dollárt ért. A hozam 1970 és 2000 között 33,65 százalék volt. Tíz egymást követő évben 42,6 százalék volt évente. 1992-ben Soros úr milliárdokat tett fel a brit font ellen, és tönkretette a Bank of England-et (Fekete szerda).”

Soros György tehát karrierje kezdetétől fogva a modern történelem leghatalmasabb bankárdinasztiájának pártfogoltja volt, minden idők legnagyobb magánvagyonának tulajdonosainak frontembere. Konzervatív becslések ma 400 milliárdról, mások egy-két billióról beszélnek. Az összegyűjtött információk fényében már nem is tűnik elrugaszkodottnak az a tézis, hogy a család ma már nagyobb vagyont ellenőriz, mint a tíz leggazdagabb család vagy a világ népességének 75 százaléka együttvéve. Míg a világ nyolc leggazdagabb embere máris annyi vagyont birtokol, mint az emberiség legszegényebb 50 százaléka. A Rothschildok alig szerepelnek a világ leggazdagabb családjainak hivatalos listáin, annak ellenére, hogy vitathatatlanul csillagászati vagyonuk és az ezzel járó befolyásuk elképzelhetetlenül nagy. Ennek oka, hogy vagyonuk az egész világon szétszóródott. Számtalan alapban, befektetésben, részvénytulajdonban és emberbaráti eszközökben – úgynevezett Closely Held Corporationsban -, amelyekben kizárólag több tulajdonosi szinten keresztül vesznek részt. Maga a család soha nem jelenik meg, és a tényleges befektető neve ritkán kerül a nyilvánosság elé.

Niall Ferguson brit történész egy 1999-es könyvében a “pénz prófétáinak” nevezte az 1744 óta dokumentált Rothschildokat. Egy titokzatos pénzügyi klán, amely ma már büszkén mutatja saját családi archívumában az elmúlt évszázadok geopolitikai-feudalista és így antidemokratikus befolyását. Lásd Waterloo (1815), Szuezi-csatorna (1895) vagy Balfour-nyilatkozat (1917) – hogy csak a legismertebb példákat említsük. A családi krónika idővonala sokatmondó. Legyen szó akár a nemzetközi banki struktúrák létrehozásáról, a központi bankrendszerre gyakorolt befolyásról, az aranypiac szabályozásáról vagy olyan háborúk finanszírozásáról, amelyekben a család előszeretettel támogatott több felet, hogy profitálhasson a végeredményből: a történelemben újra és újra találkozunk a Rothschild névvel.

Annál érdekesebb az a tény, hogy George Soros 1969-ben ennek a klánnak egyik főbankárjától kapta az induló finanszírozást. Ugyanakkor minden tényellenőrző azt állítja, hogy a család egykor a világ leghatalmasabbja volt, de már régen elvesztette 200 éves befolyását a pénzügyek, a politika és a geostratégia területén. Minden ezzel ellentétes beszámolót alaptalan összeesküvés-elméletként utasítanak el. Természetesen az antiszemitizmus bunkósbotja sem hiányozhat. Ezen a ponton emlékezzenek vissza a szöveg elején tett erre vonatkozó megjegyzésemre.

Mindenesetre a Rotschildok még mindig úgy viselkednek a pénzügyi piacon, mintha bennfentes tudásuk, előrelátásuk vagy látnoki képességeik lennének. Akár 2016-ban, amikor a “GoldCore” arról számolt be, hogy a család példátlan mértékben és agresszivitással kezdett hatalmas mennyiségben aranyat és nemesfémeket vásárolni, akár 2019-ben, amikor a genfi székhelyű Banque Privée Edmond de Rothschildot kivették a tőzsdéről, hogy az egyetlen 100 százalékban magántulajdonban lévő svájci bank legyen, nem sokkal a Corona-válság kezdete előtt.

A Rothschildok 2023 februárjában is előrelátónak bizonyultak: amikor a párizsi (franciaországi) székhelyű Rothschild & Co SCA a piacon látható “Concordia” márkanéven keresztül bejelentette, hogy visszavásárolja részvényeit, és kétszáz év után kivonja a bankot a párizsi tőzsdéről. Éppen időben, mielőtt az amerikai bankválság a Silicon Valley Bank összeomlásával kiéleződött volna. A Rothschild & Co SCA részvényeinek árfolyama egyébként a 2000. évi hat amerikai dollárról mára 47 dollár fölé emelkedett.

Az Edmond de Rothschild Csoport felső vezetése, amely nemcsak banki tevékenységet folytat, hanem az Edmond de Rothschild Alapítványokat (filantrópia) – mottója: “A JÖVŐ MEGTEREMTÉSE” – és az Edmond de Rothschild Heritage-t (bor, luxusszállodák, gasztronómia) is irányítja, így támogatta az akkor 39 éves George Sorost. Azt az embert, akiről a The New Yorker magazin 26 évvel a Quantum Alapcsoportja megalapítása után azt kérdezte: “A spekuláns és filantróp egyszemélyes külpolitikai gépezet vagy egy szabályozhatatlan milliárdos messiás-komplexussal?”.

A szerző, Connie Bruck a 2015. január 15-i cikkében bővebben ír erről:

“Ez nem volt mindig így. Soros a pénzügyi piacokon spekulánsként szerezte a vagyonát, 1969 óta vezet fedezeti alapot – egy enyhén szabályozott, magánbefektetési partnerekkel, amely a tehetős magánszemélyeket célozza meg, és jellemzően nagy, erősen tőkeáttételes fogadásokon keresztül igyekszik gyors, kiemelkedő hozamokat elérni. Sok éven át, akárcsak társai ebben a titokzatos világban, ő is élvezte a névtelenséget. Még a filantrópiában is, amelyet Soros mintegy tíz évvel ezelőtt kezdett el komolyabban – amikor Budapesten alapítványt hozott létre, amelynek célja a nyílt társadalom demokratikus értékeinek előmozdítása volt”.

Soros Nyílt Társadalom Alapítványairól van szó, amelyeket a magyar származású spekuláns 1993-ban indított el, 24 évvel a Rothschild bankárdinasztia első pénzinjekciója után. A meglepő induló finanszírozást 15 évvel a London School of Economics elvégzése után kapta. Új adományozói bizonyára engedelmes és képlékeny pártfogoltat láttak a motivált és gátlástalan, akkoriban még mérsékelt sikerekkel megáldott Sorosban, aki addig eredménytelen volt. Hiszen korábban hiába próbált behatolni a pénzügyi nagypályások titokzatos világába.

Sorost a német médiában gyakran holokauszt-túlélőként írják le. Amit általában figyelmen kívül hagynak, hogy Soros csak azért élte túl sértetlenül ezt a sötét időszakot, mert “apja kereszténynek adta ki, ezért 14 éves korában segített a náciknak leltárt készíteni zsidó társai vagyonáról, akiket kisajátítottak, majd a koncentrációs táborokba deportáltak”, ahogyan azt Aya Velázquez újságíró nemrég helyesen megjegyezte. Hozzáteszi: “Ami bármelyik normális embert egy életre traumatizálta volna, Soros úr saját bevallása szerint nem érzett bűntudatot”. Valóban, úgy tűnik, az erkölcsi kérdések soha nem foglalkoztatták Sorost.

Ez megmagyarázhatja, hogy miért nem aggódik amiatt, hogy bizonyos geopolitikai érdekeket támogasson, és egész országokat taszítson káoszba a rendszerváltó műveleteivel, amelyeket az USAID, a NED és a CIAügynökei mellett nem kormányzati szervezetei (NGO-k) végeznek. “Buldózerforradalom” (Szerbia, 2000), “rózsás forradalom” (Grúzia, 2003), “narancsos forradalom” vagy “Euromaidan” (Ukrajna, 2004/2014), “tulipános forradalom” (Kirgizisztán, 2005), Horvátország, Csehszlovákia, Jugoszlávia stb. – mindig Soros szervezetei voltak, amelyekhez a nemzetek feletti érdekcsoportok hatalmas összegeket tesznek szabaddá és osztanak szét, szorosan együttműködve a londoni, washingtoni vagy ottawai kormányokkal, valamint azok titkosszolgálataival, amelyek mindig is részt vettek a destabilizáló tevékenységek előkészítésében.

Saját adatai szerint a Nyílt Társadalom Alapítványok jelenleg 41 országban tevékenykednek, és 1800 embert foglalkoztatnak. A 2016-os éves költségvetésük 930 millió dollár volt. A 2021-es évben a kiadások lényegesen magasabbak, 1,5 milliárd dollár. Ennyi pénzzel sokat lehet mozgatni. Ezt írta le a The Epoch Times 2022. július 20-i cikke is, amely kiemelte Soros ukrajnai befolyását, megjegyezve, hogy “egyik fő projektje immár 30 éve Ukrajna”. 2014-ben, amikor Victoria “Fuck the EU” Nuland és a bűnöző Biden-klán elkezdte strukturálni a kijevi vezetést az USA és annak digitális-pénzügyi komplexuma számára, Soros jelezte, hogy ő is 500 millió dollárt fog pumpálni az országba az elkövetkező években. A pénzügyi mogul hatalmas befolyásáról Oroszország küszöbén lévő tucatnyi országra, amit a vezető médiumok is tudtak, mert még 2020-ban is félig-meddig őszintén beszámoltak róla. Még az ukrán hírportálok is nyíltan tanúsították, hogy George Soros a második legbefolyásosabb ember Ukrajnában, közvetlenül Volodimir “Pandora Papers” Zelenszkij után, még 2019-ben.

Ezen a ponton feltárul a kínai történelemmel való analógia. Míg az 1970-es években olyan geostratégák, mint David Rockefeller, Heinz Alfred “Henry” Kissinger, Richard Nixon és Zbigniew Kazimierz Brzeziński a vállalati oligarchia nevében mindent megtettek azért, hogy “megnyissák Kínát a Nyugat előtt”, hogy oda Mao-val együtt a világ első és mindeddig egyetlen működő technokráciáját telepítsék, addig most úgy tűnik, Soros vette át a vezetést egy hasonló geopolitikai projekt előkészítésében és elindításában Ukrajnában. Legalábbis a megfelelő londoni City és Wall Street-i érdekcsoportok fedőembereként. Hasonlóan mint azoknak a bank- és vállalati kartelleknek a végrehajtó bábja, amelyek egykor Hitlert, a bolsevikokat vagy Kína “legfőbb vezetőjét” is finanszírozták – mert a politikai spektrumok és ideológiák csak elhanyagolható szerepet játszanak az ő geopolitikai gondolatgyáraikban. Így a köz-magán partnerségek és a “globális kormányzás” nemzetek feletti, technokrata korporatizmusa ma Ukrajnában megismétli azt, amit a neokapitalizmus sáskái tettek fél évszázaddal ezelőtt a Középső Birodalomban (Kína): egy országot valamilyen felülről erőltetett új társadalmi modell kísérleti terepévé változtatni. A CIA és más amerikai szolgálatok nem sokkal a második világháború után kezdték támogatni a szélsőjobboldaliakat Ukrajnában, és megfelelő csoportokat építettek ki. Nemzetközi náci hálózatok alakultak ki, amelyek ma is aktívak. Az angol-amerikai hegemónia tehát már röviddel a háború vége után célba vette a régiót, mint a hosszú távú tervezés geostratégiai eszköztárát. Soros részvétele a kontinentális Európa zavaros kelet-európai térségében, amely szorosan összefonódik a katonai-ipari komplexummal, nem véletlen. Ezt támasztja alá egy dokumentum, amelyet a pénzügyi zsonglőr 1993. november 1-jén tett közzé hivatalos honlapján. A címe: “Egy új világrend felé: A NATO jövője”.

Ebben Soros kijelenti:

“Nem fogok elméletem részleteibe belemenni. A legfontosabb, amit a boom-bust* (*fellendülés-válság – HND) mintával kapcsolatban mondani szeretnék, hogy ez egy időben korlátozott, egyirányú folyamat, de nyitott vége van, és diszkontinuitások is jellemzik. Vagyis egy uralkodó trend bármikor megfordulhat. Valójában a trend esetleges megfordulása szerves része a boom-bust mintának, és a trend megfordulásának időpontja nincs előre meghatározva. (…) A boom-bust minta másik fontos jellemzője, hogy aszimmetrikus. A “boom” elhúzódik, a “bust” pedig sűrűsödik. Az idő hiánya teszi a fellendülést olyan hevessé. Az események olyan gyorsan történnek, hogy nagyon nehéz a gondolkodást és a viselkedést a változó körülményekhez igazítani. Azok a lépések, amelyek a kezdeti szakaszban megfelelőek lettek volna, egy másik szakaszban hatástalanok vagy kontraproduktívak. Ez nagyon zavaró lehet, különösen akkor, ha az emberek nem ismerik fel a különbséget az egyensúlyhoz közeli és az egyensúlytól távol eső állapotok között.”

A NATO és Oroszország szerepéről 1993-ban ezt jegyezte meg:

“Közép-Európa országai a lehető leghamarabb teljes jogú NATO-tagságot követelnek, lehetőleg még Oroszország talpra állása előtt. Oroszország tiltakozik, de nem azért, mert bármilyen szándéka lenne egykori birodalmával szemben, hanem mert nem lát előnyt a beleegyezésben. (…)

Elsősorban konstruktív elkötelezettségre van szükség a demokratikus, piacorientált és nyitott társadalmakra való áttérésben. Ehhez olyan unióra vagy szövetségre van szükség, amely messze túlmutat a katonai aggályokon, és magában foglalja a gazdasági segítségnyújtás jelentős részét. A szövetség katonai és gazdasági aspektusainak egyaránt foglalkozniuk kell az államokon belüli belső fejleményekkel és az államok közötti kapcsolatokkal, mivel a térség békéje és biztonsága mindenekelőtt a nyitott társadalmakra való sikeres átállástól függ.”

Nem lehet nem arra gondolni, hogy Soros itt a rendszerváltás és a társadalmi mérnöki tevékenység tervét írja le, amelyet az adott célpontok akarata ellenében tervez alkalmazni. Nemcsak egy országban, hanem egész régiókban gondolkodva. Egy megismételhető folyamat, egy “bevezetési sablon” a társadalmak nyitottabbá tételére. Hogy mit jelent a “nyitottabb”, azt jelenleg Ukrajnában lehet megfigyelni. A “katasztrófakapitalizmus”, az “érdekeltek kapitalizmusának” fekete előhírnöke, leszállt az ostromlott országra. A BlackRock, a JP Morgan, az amerikai vállalati oligarchia, a Google (Alphabet) és társai szégyentelenül, nyaktörő sebességgel privatizálják az állami és nemzeti vagyont. A modern kor aranyát bányásszák: az adatokat. A vállalatok állami funkciókat vesznek át; a vezető média szerint mindez csak befektetés, hogy “segítsék Ukrajnát az újjáépítésben”.

Pedig a neokolonialista sáskák már sokkal korábban elkezdték felfalni a korrupciótól sújtott országot. Már 2014-ben, amikor Ukrajnát az értéknyugat által irányított rendszerváltás utáni felfordulás és társadalmi konfliktus jellemezte, az Oakland Intézet egyik kiadványának a következő címet adta: “Az ukrán mezőgazdaság vállalati átvétele”, angolul: „The Hostile Takeover of Ukrainian Agriculture by the Corporate Economy”. Geopolitikai korporatizmus a “nagy sakktáblán” (Z. Brzeziński, 1997). Ugyanebben az évben regisztrálták először a “Myrotvorets” webdomaint is az egykori Euromajdan-aktivisták, az ukrán bérgyilkosok halállistáját. Az ellenség elleni védekezésként deklarált projektet a CIA fedőcége, a NED (National Endowment for Democracy) és a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok ukrajnai fiókja, a Soros-féle Open Society Foundations finanszírozza. És 2014 óta sok minden történt.

Lásd a Hunter Biden, az amerikai elnök fia körüli botrányokat, aki az elmúlt években többször is feltünést okozott kétes ukrajnai üzleti ügyleteivel, bio-laborok finanszírozásával, valamint laptopjának nyugtalanító tartalmával. Egy amerikai kormánybizottság jelenleg is vizsgálja a korrupt elnöki család működését. (Eddig öt millió dolláros kenőpénzt emlegettek, amely egy ukrán oligarchától származik a korrupt Biden család részére, de pár napja már tíz millióra emelkedett ez az összeg és a tranzakcióról hangfelvétel is létezik, amit az FBI eddig visszatartott -HND). Mivel Ukrajnában teljes mértékben érvényesül a “katasztrófa-kapitalizmus” – amely háború idején működik a leghatékonyabban -, a szokásos gyanúsítottak ma a tipikus követelésekkel lépnek fel, és fújják a buborékokat a vitaterembe. Lásd az elnéptelenedés szószólóját, Bill Gates-t, aki körülbelül hat hónappal ezelőtt azt sugallta: “Ukrajna orosz megszállása hosszú távon jó lesz, mert rákényszeríti az országokat, hogy áttérjenek a zöld energiára”. Ezután dicsérte az ESG befektetéseket, a “környezeti, társadalmi és kormányzási célokat”.

Mondjuk ki a zöld digitális gazdaság és a Gates-Rockefeller közös vállalkozás által táplált zöld forradalom egy „osztályharc felülről”. Színtiszta kulturális marxizmus. Inkluzív kapitalizmusnak öltöztetve. A ragadozó kapitalizmus posztmodern formája, amelyet álhumanista szivárványszínekkel szépítenek. Miután a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és annak bűnöző főnöke, Christine Lagarde először éveken keresztül hitelekkel sújtotta Ukrajnát, és függőségbe taszította, most milliárdosok és sáskák, mint Larry Fink – a BlackRock főnöke és sokak számára a világ legbefolyásosabb embere – látszólag önzetlen segítséget nyújtanak. Eközben felvásárolják és kisajátítják a rendkívül eladósodott országot. Ez a gazdasági bérgyilkosok ellenséges felvásárlása. Viszlát szuverenitás.

Most a Microsoft és a Google állt az ukrán internet védelmének élére. Csak a Microsoft a legnagyobb adományozóként 430 millió dollárt hagyott Ukrajnára. Ráadásul az amerikai technológiai óriás az ország teljes informatikai rendszerét a szerverein tárolja. És így a kormány összes adatát, következésképpen a lakosság összes magánadatát is. Eközben a külső adatmentést nagyvonalúan az Amazon veszi át. A Google stratégiákat dolgoz ki a kibertámadások vagy a dezinformáció elleni küzdelemre, és egy légiriasztó alkalmazást is szállított.

Peter Thiel cégei, a Palantir és az Anduril, két tömeges megfigyelésre és kémkedésre specializálódott cég is nagyon aktív Kijevben. A ClearView AI mellett egy New York-i cég is közreműködik, amely szintén régóta tárolja az összes internetes és közösségi médiafotót – még azokat is, amelyek létezéséről nem is tudtunk – egy adatbázisban, és eladta azokat a nyomozó hatóságoknak, valamint magánérdeklődőknek. Igen, a tech-cégek segítik Kijevet: mégpedig a kontinentális Európa első “zöld szociális hitelrendszerének” bevezetésével. Ennek érdekében Ukrajna már 2020-ban elindította a “Diaa”-t, egy állami okostelefon-alkalmazást, amelyhez egy webportál is tartozik, és az ukrán e-kormányzat, a “Digitális Átalakulás Minisztériuma” márkanév alatt regisztrált, amelyet a Világgazdasági Fórum (WEF) ellentmondásos tagja, Mikhailo Fedorov vezet, aki a következőket jósolta:

“Ukrajna 2030 – a világ legszabadabb és legdigitálisabb országa. Bürokrácia nélkül, de erős technológiai iparral. Készpénz és papír nélkül. Ezt a jövőt építjük”.

Az új Ukrajna. Ukrajna 2.0 vagy inkább “Ukrajna 4IR” – a “negyedik ipari forradalom” rövidítéseként. Az amerikaiak szeretik a rövidítéseket. És a “Build Back Better” szlogent (Joe Biden választási jelszava volt az „építsd vissza jobban”, amit Klaus Schwab „The Great Reset” amerikai megfelelőjeként alkalmaztak. – HND) . Most a BlackRock használja ezt Kijevben.

Nemcsak amerikai techóriások segítettek a Diaa alkalmazás kidolgozásában. A CIA fedőszervezetei, például az USAID is kezdettől fogva részt vettek a fejlesztésben – derül ki a házon belüli sajtóközleményből. Azzal az egyértelmű bejelentéssel, hogy a közeljövőben más országokba is exportálni fogják a “küldetésnyilatkozattal” reklámozott, “az állam egy okostelefonban” elnevezésű közösségi pontgyűjtő alkalmazást.

Észtországban már most elkezdték. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a Google-t, mint sok más felügyeleti állami céget, a CIA finanszírozta és jelentős mértékben (társ)építette. A Google folyamatos együttműködése a titkosszolgálatokkal nem titok. Még a mainstream GUARDIAN is ezt a címet adta 2018. december 20-án: “A Google Earth: hogyan segít a techóriás az államnak kémkedni utánunk?”.

A szokásos gyanúsítottak mellett Warren Buffet családja is támogatja Ukrajnát. Fia 2022 nyarán több mint két és fél millió dollárt adományozott. Érdekes, hogy mindig azok a szupergazdagok adakoznak jótékonykodva, akik annyira aggódnak a túlnépesedés miatt.

Buffet 2003-ig a sterilizációs és elnéptelenedési programok legradikálisabb híveit támogatta. Ezután saját bevallása szerint abbahagyta ezeket a tevékenységeket. Csak azért, hogy 2014-ben egy abortuszspecialistát nevezzen ki vállalati konglomerátuma amerikai jótékonysági befektetési ágának vezetőjévé.

Annál riasztóbb viszont az a tény, hogy az ukrán lakosság számára gyakorlatilag lehetetlen az ilyen pénzemberek által szponzorált applikáció nélkül boldogulni a mindennapokban. A Diaa applikáció már több mint 120 kormányzati szolgáltatást kínál. Legyen szó adófizetésről, vállalkozás bejegyeztetéséről, állami juttatások igényléséről, vezetői engedélyekről, postai szolgáltatásokról, digitális személyi igazolványokról, COVID tanúsítványokról vagy biometrikus felismerési szolgáltatásokról a bankszámlához való hozzáféréshez: alig van olyan interakció az államapparátussal és a gazdasággal, amelyet ne dehumanizáltak volna már, ne redukáltak volna nullára és egyre, és ne delegáltak volna az okostelefonra. Még chatfunkció is van, amellyel a potenciális ukrán ellenségek gyanús tevékenységeit valós időben jelenthetjük a kormánynak.

2024-ben pedig, a fentieknek megfelelően, a digitális valuta, az “e-hrivnya” is bekerül a rendszerbe. A digitális központi banki valuta valószínűleg a Stellar blokklánc hálózaton fog futni. A Jed McCaleb által 2014-ben alapított és a WEF-tag Denelle Dixon vezérigazgató által vezetett vállalat már 2021 decemberében együttműködést kötött az ukrán Tascombank kereskedelmi bankkal egy digitális központi banki valuta (CBDC) kísérleti projekt elindítására. Mindezek fényében a Diaa CO2 követés bevezetése már nem várathat magára túl sokáig.

Időközben számos harmadik féltől származó alkalmazás is megköveteli a személyazonosság biometrikus ellenőrzését a Diaa segítségével. Más szóval, Diaa nélkül nincs zene a Spotify-on, nincs hozzáférés a kriptotárcához és nincs gyors rendelés a csomagküldő cégektől. Még a 2023-as népszámlálást is az Apple-el együttműködve fogják elvégezni az állami okostelefonos alkalmazáson keresztül, az ukrán digitális átalakulásért felelős minisztérium szerint. Samantha Power, az USAID 2021 májusa óta hivatalban lévő igazgatója el van ragadtatva ettől a gyors előrelépéstől, mindezt 2023. január 19-én a Twitteren osztotta meg a nyilvánossággal.

Diaa – ez az üvegpolgár feletti teljes ellenőrzés. A részvétel kizárt. Ha holnaptól az útlevelet csak digitális formában fogadják el, a felhasználó erről egy szűkszavú “felugró ablakon” keresztül értesül. Egy névtelen háromsoros üzeneten keresztül a mobiltelefonja kijelzőjén. Ez a hatalom abszolút központosítása az állam és a vállalatok arctalan elegyének kezében. És mindezt egy olyan országban, ahol az ellenzéket betiltották, és a médiavilágot szinkronizálták. Az ENSZ szerint a lakosság 63 százaléka már használja az alkalmazást. Ez körülbelül 18,5 millió embert jelent. A háború előtti lakosság mintegy fele. A tendencia növekvőben van. Alternatívák hiányában.

Ami Ukrajnában zajlik, az egy ipari termék bevezetésére (“roll-out”) emlékeztet. Az eljárás hasonlít a nagy nemzetközi vállalatoknál a szoftverek bevezetésénél alkalmazott projektmenedzsment módszerhez. Először egy “sablont” fejlesztenek ki, egy ERP (Enterprise Resource Planning) szoftvert, amelyet az egész vállalatcsoportra optimalizálnak, és amely megfelel minden vállalati funkciónak és telephelynek. A legismertebb az SAP. Értékesítés, termelés, logisztika, könyvelés: minden egy rendszerben, szabványosított, skálázható és globális.

A globális vállalatok projektjeit gyakran “One Client”, “One Solution” vagy “One Business” néven emlegetik. A fejlesztés során figyelembe veszik a csoport minden telephelyére vonatkozó üzleti folyamatokat, jogszabályokat és adószabályokat, és ezeket a paramétereket, valamint a vonatkozó dokumentumokat leképezik a rendszerben. Amikor a sablon végül készen áll a használatra – ez a komplexitástól függően hat hónapot, de gyakran több évet is igénybe vehet -, egy nemzeti vállalatot jelölnek ki kísérleti projektként. Egy korábban kidolgozott projekt-, kommunikációs és változáskezelési terv alapján egy kis vezetői csapat most ezen a helyszínen vezeti be a szoftvert, a vállalatot a globális csoport előírásainak megfelelően építi át, és megpróbálja ezt a bevezetési eljárást megismételhetővé tenni.

A munkavállalóknak az a benyomásuk, hogy van mozgásterük és befolyásuk az átalakulási folyamatokra, amelyek többnyire hátrányosak az egyén számára. Ez azonban hazugság. A kívánt eredményt már előre meghatározzák. A folyamatok, eszközök, sablonok, a kommunikáció és az idő szabványosított. Létrejön egy iparosított bevezetési módszertan. Ezt aztán – megismételhetőségének köszönhetően – még kisebb és akár külső csapatok is használhatják, még rövidebb projektekben és párhuzamosan, több helyszínen. Ily módon még a legnagyobb globális vállalatot is fel lehet forgatni néhány év alatt.

A közölt információk alapján minden bizonnyal azt lehet állítani, hogy a nemzetek feletti korporatizmus finanszírozta Kínát az 1970-es években, hogy ott Mao-val együttműködve kialakuljon a világ első és egyetlen technokráciája. A városi felügyeleti infrastruktúrára, az ideologizált oktatáson keresztül megvalósuló konformizmusra, az egyéni szuverenitás kollektivizmusban való feloldására, az információszolgáltatás szinkronizálására egy kívülről árnyékolt médiatérben és a hatalom totalitárius érvényesítésére összpontosítva. Most, miután a kínai QR-kód-disztópia keserű valósággá vált – végül is fél évszázad állt rendelkezésükre a sablon kifejlesztésére -, a generációk közötti ragadozó kaszt úgy döntött, hogy világszerte bevezetik a “Technokrácia 2.0 verzióját”. “4IR”, az ENSZ 2030 Agenda (magyarul ITT) szerinti “zöld digitális gazdaságot”.

Ukrajna pedig kísérleti projektként működik, mielőtt a hatalom, a gazdaság és a társadalom e megvetendő modelljét a felelősök iparszerűen kiterjesztenék arctalan birodalmuk többi helyszínére.

Ebben a forgatókönyvben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen fejlődést egyáltalán megállítani, hiszen a projekt minden demokratikus befolyást kikerül?

Ismét egy pillantás a vállalati oligarchia parkettájára nyújthat támpontokat. Ott az ilyen projekteket akkor függesztik fel, amikor a bevezetési költségek robbanásszerűen megnőnek, az eladások csökkennek, túl sok alkalmazott nem működik együtt, az új megoldást bojkottálják, vagy a rendszeren kívüli kézi “megoldások” jönnek létre. Sajnos azonban a projektek gyakran új néven térnek vissza, amint a helyzet ismét kedvezőbbnek tűnik a vezetőség számára. Kivéve, ha a munkatársak időközben saját új, decentralizált tevékenységi területeket alakítottak ki, és egyszerűen már nem állnak a projekt rendelkezésére.

(Úgy gondolom, hogy ebben az elemzésben szinte minden benne van, amit Ukrajna, de az egész világ tervezett jövőjéről tudni kell. Elkeserítő, különösen azoknak, akik tevékenységük miatt már ízelítőt kaptak a “szociális kredit” intézményének egzisztenciát romboló hatásából. Annak a rengeteg anyagnak egy része, amit az elmúlt időszakban átnéztem, összhangot mutat Regenauer megállapításaival. A szövegben közölt linkek kb. 80 százalékát vettem át, a többi az eredetiben megtalálható – HND)

Forrás: https://www.regenauer.press/ukraine-4ir [A tartalomért felelős: Tom-Oliver Regenauer – ©A weboldalon kínált szövegek/tartalmak nem kereskedelmi jellegűek, és a Creative Commons AttributionNon-Commercial licenc alá tartoznak. A szövegekben található további linkekért nem vállalunk felelősséget. Egy weboldalra való hivatkozás nem jelenti azt, hogy teljes mértékben támogatom az ott képviselt álláspontokat vagy információkat. A szövegeim tartalmáért kizárólag én vagyok felelős. Ez vonatkozik a munkáim másodközlésére is, amelyek a fenti licenc alapján egyedi engedély nélkül újra felhasználhatók – amennyiben nem rövidítik vagy változtatják meg őket, és az eredetire hivatkoznak.]

Szerző: Az 1978-ban született Tom-Oliver Regenauer üzleti adminisztráció szakon végzett, és különböző iparágakban és szerepkörökben dolgozott, többek között üzletvezetőként, vállalati és vezetési tanácsadóként, valamint nemzetközi projektmenedzserként, több mint 20 országban. A 90-es évek közepe óta zenei producerként és szövegíróként is tevékenykedik, és egy független lemezkiadót vezet. A német származású szerző 2009 óta Svájcban él. Legutóbbi kiadványa a “Homo Demens – Texte zu Zeitenwende, Technokratie und Korporatismus”. További információk a regenauer.press oldalon.

Magyar adaptáció: HND

Featured image: manova.news












HND: A nép “Bulldózere”

Talán még ki sem hűlt a nemrég elhunyt tanzániai elnök,  John Pombe Magufuli teste, amikor a világsajtó – nem kevés gúnnyal fűszerezett – cikkek sorozatában elemezte a néhai politikus tevékenységét. Addig szinte soha nem jutott el semmilyen lényeges hír más földrészekre, de az elnök halála apropót adott némi kioktatásra, elsősorban az afrikai országok felé. Az valahogy kimaradt a tudósításokból, hogy Magufuli elnök a fekete kontinens egyik legsikeresebb vezetője volt, akit népe szinte félistenként szeretett, nem egyszerűen csak tisztelt, ami már önmagában is elég ritka.

Nehéz idők járnak a kritikus szellemű emberekre, azokra, akik a SARS Covid-19 pandémiával kapcsolatos WHO narratívát valamilyen okból megkérdőjelezik, netán bizonyos akciókkal vitatkoznak. A kritikus hozzállás korántsem jelent “vírus-tagadást” (sic!), vagy “oltásellenességet”.

Különösen nehéz helyzetben vannak olyan afrikai vezetők, akik már eddig is szembe szálltak a globalista terjeszkedéssel, vagy legalábbis megpróbálták kordában tartani azt, s akik saját népük érdekeit kívánták képviselni a túlerővel szemben.

A brit Guardian 2021. február 8-án a következőket írta, félreérthetetlenül az egykori gyarmatosítók arrogáns stílusában:

“Ideje lenne, hogy Afrika az oltásellenes tanzániai elnököt megzabolázza. John Magufuli könnyelmű tétlensége a Nagy Tavak körül kialakult koronás esetek tekintetében összeesküvési elméletek kialakulását segíti elő és életeket veszélyeztet.”

A cikket egyébként a Guardian “Global Development” (globális fejlődés) sorozatában publikálták, amely hivatalosan a Bill és Melinda Gates Alapítvány szponzorálásával jelenik meg. A Guardian erről így ír:

“Ezt a web-oldalt részben a Bill és Melinda Gates alapítvány finanszírozza. A zsurnalisztikai rész és más tartalmak szerkesztőségileg függetlenek, céljuk a globális fejlődésre koncentrálni.”

Tanzánia elnöke, John Magufuli, akit 2020-ban elsöprő többséggel újabb öt évre megválasztottak, nem csak és nem elsősorban arról volt híres, hogy felhívta a PCR tesztek megbízhatatlanságára a figyelmet, amikor papayától kezdve motorolajig a legváltozatosabb tárgyakon mutatta be azt, amit egyébként sokan tudnak, de nem mondanak, pedig a WHO is megváltoztatta honlapján a PCR tesztek alkalmasságára vonatkozó véleményét – közvetlenül Biden elnök “megválasztása” után.

Az eredetileg kémia és matematika szakos tanár, doktori fokozattal amúgy, elég régóta az afrikai vezetőket árgus szemmel figyelő és kritizáló nyugati mainstream média célpontja volt. Nem kellett ehhez világjárvány.

Munkája révén a csodálatos természeti adottságú, ásványi kincsekben rendkívül gazdag Tanzánia, az egykori Tanganyika, rohamos fejlődésnek indult. Magufuli magát a “nép elnökének” aposztrofálta, de ezek nem csak hangzatos szavak voltak, hanem tetteiben is a népet szolgálta.

Elutasított különböző hiteleket, igen, még kínait is, ami a kontinensen ritka. Helyette a legnagyobb multi céget, amely az aranybányászatot monopolizálta és a kitermelt nemes fémet addig szinte térítés nélkül kivitte az országból, adófizetésre kötelezte, visszamenőleg is. Az így befolyt összegekből a hatalmas ország infrastruktúráját kezdte el roham tempóban kiépíteni, aszfaltozott utak, autópálya, vasút és egy épülőfélben levő gigantikus vízerőmű jellemezték a nagy szabású tervet, amelynek “Vision 2025” a neve. A tipikus afrikai nyersanyag export helyett a helyi feldolgozó ipar létrehozását és megszilárdítását vette célba.

Nem hiteleket vett fel, hanem külföldi befektetőket invitáltak az országba, kedvező lehetőségek mellett, egyúttal azonban adófizetésre kötelezve őket. Lássunk csodát: jöttek! Eközben a Soros Alapítvány (Open Society Foundation) által fizetett NGO-k, mint Human Rights Watch, Amnesty International és a szokásos bagázs, nem győztek sivalkodni a Tanzániában uralkodó “autoriter” vezetési stílusról, a demokrácia és sajtószabadság akut hiányáról. Az unalomig ismert, ezer éves szöveg.

Az egyik kedvenc vesszőparipájuk azonban kényszerűen kimaradt a már agyon csócsált mantrából: a korrupció. Magufuli elnök ugyanis tűzzel-vassal be akarta szüntetni az afrikai politikára oly jellemző korrupciót. A saját elnöki fizetését is a korábbi egyharmadára csökkentette. Megtiltotta a politikusok első osztályú repülését. A függetlenségi ünnep parádézása helyett, az arra szánt pénzt inkább a kolera megelőzésre fordította. A felső oktatási tandíjat eltörölte.

Az általánosan javuló életkörülmények, az egyre jobb színvonalú oktatás és a kialakulóban levő magasabb középosztály igényeinek növekedése hatására a születési ráta csökkenő tendenciát mutat. Az általános közbiztonság példamutatóan jó.

John Magufuli beceneve, a “Bulldózer” is a korrupció elleni kíméletlen harcából eredt. Ezért is volt felettébb aljas a német “Der Spiegel” magazin sejtetése, mely szerint az elnököt autoriter stílusa miatt nevezték volna így.

Magufuli elnök első kormányzása idején vezették be a Tanzániában elég gyakran előforduló albínók üldözésének szigorú tilalmát, még a Parlamentbe is bekerült egy albínó képviselő. A témáról ITT írtam részletesebben.

Tanzania: The Soul of a New Africa – Full Documentary

Kérdés, hogy miképpen lehetne egy feltörekvő afrikai országot kormányozni, amely nem csak különböző klímazónákban terül el, hanem megszámlálhatatlanul sokféle nép lakja, s amelyben 125 különböző nyelvet beszélnek? Annyiszor leírtam már, de most sem leszek rest tudatni: az afrikai kontinens nem homogén. A legkülönfélébb emberfajták lakják, rengeteg nyelv, nyelvjárás és vallás, szokás létezik. A politika is nagyrészt egy-egy népcsoporthoz való tartozáson alapul, a hagyományok pedig igenis az “erős kezű” vezetőket részesítik előnyben.

Lehet ezeket a tényeket csűrni-csavarni, de attól még tények maradnak. Az meg különösen szembetűnő, hogy az afrikai országok függetlensége óta bármilyen korrupt, diktatórikus rendszert hajlandók voltak tolerálni a globalista erők, amíg azok országukat szabad prédának engedték át. Abban a pillanatban, ha valaki a saját országa érdekeit tartotta elsődlegesnek, akkor a diktátorok korábbi támogatói rögtön a renegát vezető ellen tüzeltek a média segítségével. Általában ilyenkor kezdődött el mindig a demokrácia exportálása…

Érdekes módon a függetlenné vált afrikai országok egy sajátos nemzeti tudatot alakítottak ki az elmúlt évtizedek alatt. A mesterségesen meghúzott határok között, ahova a gyarmatosítás hagyatékaként sokszor egymással ellenséges népcsoportokat kényszerítettek, s ami mindig is a helyi háborúk, népírtások melegágya volt, idővel mégis egy bizonyos nemzeti öntudat kifejlődését tapasztalhatjuk.

Különösen így van ez olyan országokban, amelyek prosperálnak és valamilyen saját nyelvet választottak hivatalos nyelvként. A gyarmatosítók által bevezetett nyelv helyett, amit olykor távolabbi országrészekben nem is ért a lakosság, Tanzániában a swahili (szuahéli) nyelv lett a közösen használt, hivatalos nyelv. Ez egyfajta transzcendens nemzeti érzést kelt az emberekben.

Amennyiben egy sikeres, szinte mindenki által elismert, közszeretetnek örvendő, karizmatikus egyéniség kerül az ország élére, akinek politikai tevékenysége révén a lakosság jóléte látványosan növekszik, az ország kézzelfoghatóan fejlődik, akkor bizony előfordulhat olyan, hogy a vezetőt mintegy apa-figuraként, kvázi félistennek kezelik.

“This is Africa, baby!”

A WHO által követelt lezárások, a kereskedelem megbénítása, a szállítási láncok összeomlása katasztrofális hatással lett volna az éppen közepes jövedelmű ország szintjére emelkedett Tanzániára. Ezzel tisztában volt Magufuli elnök, aki szerint a gazdaság összeomlása halálos tőrdöfést jelentett volna hazájának.

Zárójelben jegyezném meg, hogy azok a fejlettebb afrikai országok, amelyek követték és mind a mai napig követik a WHO előírásait, például a turizmus teljes lenullázásával, hatalmas árat fizetnek a lockdown miatt. Azok a tipikusan afrikai kisvállalkozók, akik az elmúlt évet valahogy túlélték és pl. a turizmus helyett valami másba kezdtek, feláldozva utolsó megtakarításaikat, azok most az akárhányadik hullám okán kihirdetett lezárás miatt nincstelenekké válnak. De ez már egy másik történet…

Ennek tudatában különösen álszentnek tartom az ENSZ azon siránkozását, miszerint a pandémia következtében “biblikus méretű éhínség” várható majd világszerte. Ki hitte volna? Mert abba bizony emberek milliói fognak belehalni! A “The Great Reset” rémálom kitalálója, Klaus Schwab a világjárványt tartotta “biblikus méretűnek”. Úgy látszik, erre még jó nekik a Biblia…

John Magufuli elnök hazája szempontjából nagyon helyesen látta, hogy nem lehet ugyanazzal a keretszabályozással kiütni afrikai országokat, amelyek a vezető gazdag hatalmakat is a csőd szélére taszítják. Ahogy az európai eredetű “demokrácia”, különösen azonban, amit manapság neveznek annak, nem húzható kényszerzubbonyként a fejlődő országokra.

Így vált Tanzánia és a hozzátartozó autonóm köztársaság, Zanzibár szigete a tél és a véget nem érő lezárások elől “menekülők” oázisává, miközben a többi, turizmusból élő afrikai ország gazdasága a padlón van.

Sokan oda is költöztek, vagy legalábbis megpróbálnak maradni, amíg csak lehet. Ilyen például Dave Brych, német vlogger, aki – úgymond – a gyerekei védelmében hosszabb időre családjával Tanzániába ment, s aki az elnök halálát a helyszínről kommentálta:

Tansanias Präsident und sein Tod

2020. júniusában halt meg a fiatal és addig teljesen egészséges Pierre Nkurunziza, a Tanzániával szomszédos mini-állam, Burundi elnöke, aki kritizálta a WHO drákói előírásait, majd kidobta a szervezetet országából. A hivatalos verzió szerint szívroham volt a halál oka, de a mindent tudó Guardian feltételes módban megjegyezte, hogy “egyesek szerint” az elnök a vírus áldozata lehetett. Ezt a feltételes módot aztán átvette a többi média is. A következő elnök rögtön visszavonta a néhai Nkurunziza intézkedéseit.

Hetekig találgatta a nemzetközi sajtó, hogy vajon mi történhetett a tanzániai elnökkel, mintha addig naponta foglalkoztak volna vele. A suttogó propagandát, mint kiderült, nem más, mint a 2020-as választásokon csúfos vereséget szenvedett, de magát tizennégy százalékos eredménnyel mégis győztesnek tartó, majd csalást kiabáló ellenzéki vezér, Tundu Lissu nevű politikus szította a kies Brüsszelből, ahova állítólagos merényletek után menekült. Lissu tudni vélte, hogy az egyébként pacemakerrel élő elnököt korona fertőzéssel kezelik a kenyai Nairobiban.

2021. március 17-én elhunyt a 61 éves elnök, John Pombe Magufuli Dar es Salaam-ban, Tanzánia legnagyobb városának kardiológiai klinikáján. A kommüniké szerint szívelégtelenségben, amely betegséggel egyébként tíz éve harcolt. A korona vírus esetlegességét a szokásos feltételező módban a nemzetközi sajtó említette minden egyes cikkében. Helyettese, a Zanzibárról származó Samia Suhulu Hassan, aki az ország első női elnöke lett, felesküdött. Magufuli-t hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, szülőhelyére, Chato-ba.

Mit tesz a sors? Hogy a tanzániai ellenzéki figura, Lissu szavainál maradjunk, aki azt mondta az elnök halálára, hogy ez valamiféle “költői igazságszolgáltatás” lett volna: a Bloomberg hírügynökség pontosan Magufuli elnök temetése napján tette közzé, hogy tanzániai utazóknál egy sokszorosan mutált korona vírust találtak. A véletlen egybeesések mindig lenyűgöznek.

Eretnekségnek hangzik, tudom, de Tanzánia néhai elnöke az afrikai országokban régóta terjedő, és valamennyire érthető bizalmatlanságának adott hangot, mely szerint a kontinens lakosságát évtizedek óta használták élő kísérleti alanyként különböző oltások, gyógyszerek tesztelésére. Talán nem ártana gondolkodni azon, hogy mi az afrikaiak helyzetében hogyan vélekednénk? Hasonló a helyzet Indiában is, holott a hatalmas ország saját maga is gyárt oltóanyagokat még exportra is, de a múltban sajnos sok rossz tapasztalatuk volt a kísérletező kedvű multinacionális gyógyszeripari konszernekkel.

Hogy mi történt valójában, azt talán soha nem fogjuk megtudni. Nem feladatom a néhai tanzániai elnök el-, vagy megítélése. Hogy az ország jövője milyen lesz, majd kiderül, ha majd egyáltalán az afrikai ország lakosain kívül bárkit érdekelni fog még Tanzánia sorsa.

Tény viszont, hogy a nemzetközi média által szított híresztelések olyannyira kontraproduktívak voltak, hogy egyre hangosabban terjed az a vélemény, miszerint a népnek kedves, önálló “afrikai utat” járó politikusok között egy “szívroham járvány” lépett fel. Nos, az ilyen közhangulat előbb-utóbb zavargáshoz vezethet, amivel szintén le lehet rombolni az eddig elért eredményeket.

A cikk elsődleges célja volt valamelyest árnyaltabb képet mutatni egy ritka adottságokkal rendelkező afrikai vezetőről. Mielőtt elfelejteném, az új elnökasszony a Világgazdasági Fórum tagja.

Zanzibár

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: thetimes.co.uk

HND: A Sátán markában

A filantróp növendék, Alexander Soros “szoknyás” képe járta be a napokban a magyar közösségi médiát. Nyilvánvaló, hogy a “szivárványos napok” apropóján került elő ez a twitteres kép, amely még 2020. januárjában jelent meg az illető közösségi oldalain. Lehet nevetgélni, lehet szörnyülködni a fotón, kinek-kinek ízlése, vérmérséklete szerint. Csakhogy, a kép háttere egészen más, ahogy az a “szoknya” sem azt jelenti, amire első nekifutásban sokan gondolnak.

A Soros-ivadék a burmai (myanmari) férfiak nemzeti viseletében pózolt, aminek a neve longyi [loundzsi]. Ez a ruházat a környező országokban is régóta népszerűvé vált.

Forrás: elevenmyanmar.com Alexander Soros’ social media page shows his meeting with education minister Dr Myo Thein Gyi (A. S. közösségi média oladala az oktatásügyi miniszterrel történt találkozását mutatja)

A januári twitter-bejegyzésből értesülhetett a nagyérdemű, hogy a Nyílt Társadalom Alapítány fiatal helytartója visszatért “dolgozni” Myanmarba, ami egyúttal visszatérést jelent “lungi”-jához (amerikai átiratban). Nos, hogy mit is ért az általa munkának nevezett tevékenységen, arról már korábban is írtam. A fennmaradásáért, a nemzeti önrendelkezési jogáért küzdő nép a Sátán és az NGO-k markában. A “szoknyás” kép valójában erről (is) szól.

Amikor George Soros nyilvánosan “aggódni” kezd egy ország jövőjéért, akkor nem árt az összes vészjelzőt bekapcsolni. Így történt ez 2020-ban, a svájci Davos-ban megtartott Világgazdasági Konferencián is, ahol – többek között – a kelet-ázsiai Myanmar (Burma) sorsát taglalta és egyben drámaian ecsetelte a kínai gazdasági befolyás negatív hatását az országra. Gondolhatjuk, hogy nem véletlenül utazott a messzi országba a fia, pontosan egy héttel, tehát még időben, Xi Jinping, a kínai elnök hivatalos látogatása előtt. Sokadjára figyelhetjük meg, hogy a pénz-oligarcha és újabban a trónörököse is, ki-bejárhatnak a különböző országok, ill. nemzetközi szervezetek, mint az EU, vezetőinél. Tanulságos cikket közölt Soros junior megjelenéséről a myanmari eleven.com online portál, angolul.

A mesés és titokzatos Myanmar/Burma jelenlegi konfliktusainak megértéséhez érdemes visszatekinteni az ország újkori történetébe.

Sunrise landscape view with silhouettes of old temples, Bagan, Myanmar. (Martin M303) Forrás: cdn.theatlantic.com (napfelkelte a templomvárosban, Pagan/Bagan-ban, Myanmar)

Nem is olyan régen még majdnem mindenki buddhista akart lenni a fejlett nyugati világban. A hollywoodi sztároktól kezdve az egyszerű panellakókig ezrek és ezrek keresték a csakrájukat, miközben meditálva zümmögték az “om” transzcendentális hangját, várva a megvilágosodásra. A Dalai Lámát, mint alternatív megváltót, rocksztárként ünnepelték világszerte, aki a békét, a gyengédséget, az emberi jóságot és a lelki tisztaságot jelképezte. Karma, újjászületés, nirvána – ennyi elég is volt a közfogyasztásra alkalmas buddhizmus-light divatjának elterjedésére. S valóban, akármelyik ágát vizsgáljuk ennek a sokrétű filozófiának, amit a távol-keleti szerzetesek egy életen át tanulmányoznak, az alaphang végül is a békére, megnyugvásra való törekvés.

Aztán hirtelen mintha megváltozott volna valami.

A világsajtó egy ideje látszólagos megdöbbenéssel címlapozott egy addig majdnem feledésbe merült országról, a katonai diktatúrából 2011-ben éppen ébredező Myanmar (Burma) harcos és állítólag vérszomjas buddhista szerzeteseiről. A diktatúra évtizedeiben csak annyi információ jutott ki ebből a titokzatos, legendákkal tarkított országból, hogy a demokratikus aktivistanő, Aung San Suu Kyi tizenöt évig házi-őrizetben volt és a magát haladónak nevező világ eközben mindenféle díjakkal tisztelte meg munkásságát: a Nobel-díjtól kezdve az amerikai Szabadság Kitüntetésig, gyakorlatilag minden létező emberjogista plecsnit neki ítéltek és az ír rockzenekar, a U2 frontemberével, a professzionális világmegváltóval, Bonoval az élén még egy dalt is dedikált neki (Walk on), ami minden bizonnyal már egy lovaggá ütéssel is felér.

Nos, a mainstream egykori idolja már elég régóta politikai vezető pozícióban dolgozik országa és népe felvirágoztatására, de mostanság nem tülekednek érte a prominens sztárok. Aung San Suu Kyi ugyanis nem ítélte el a szegény, üldözött és kisemmizett “rohingya” nép elleni “atrocitásokat”, amikkel időközönként tele van a nemzetközi sajtó.

Kik ezek a “rohingyák”? Az újságolvasó maximum annyit tud róluk, hogy szegényeket elüldözték Myanmarból és különböző lélekvesztőkön megpróbáltak Ausztráliába eljutni, amely egy ideje nem hajlandó hajón érkezett migránsokat felvenni, ezért Nauru szigetére vontatja őket. Bangladesh viszont a bengáli öbölben található Thengar Char nevű szigetre telepítené le a “menekülteket”, akiket a “buddhista terror” fenyeget. Valóban? 

A buddhista erőszakmentesség tana eléggé pragmatikus, ami azt jelenti, hogy amíg lehet, nem szabad erőszakot alkalmazni, de végveszélyben nincs más út. 

Ha megnézzük a mai kelet, dél-kelet ázsiai országok egy részét, feltűnik, hogy a korábbi buddhista, hinduista országok jelentős része muszlim vallásúvá vált az idők folyamán, elsősorban az angol, valamint holland gyarmatosítás jóvoltából. A távol-keleti országok évek óta véres küzdelmekkel próbálják magukat megvédeni az egyre előretörő iszlámosítás ellen. Nem volt ez másképp Burmában sem, ahova az angolok telepítettek be Bengáliából (Kelet Pakisztánból, amiből Bangladesh lett) muszlimokat.

A többi ázsiai országban a kikötői városokból arab hajókon érkezőktől terjedt az ige (Indonézia, ami momentán a világ legnépesebb muszlim országa és Malájzia) olyan sikerrel, hogy ma már mindkét ország dominánsan szigorú muszlim országgá vált, hijabbal, kövezéssel, saria törvényekkel.

A maradék hindu népesség Bali szigetén, a turistaparadicsomban, lassan kisebbséggé válik. Nincs ez másképp Sri Lankán (Ceylon) sem, ahol a korábbi szingaléz, tamil konfliktusok mellett lassan, de biztosan egy muszlim probléma is növekszik. Ennek egyik drámai manifesztációja a 2019-es húsvéti merénylet volt Sri Lankán. Azt ma már csak a hírekből tudjuk, hogy pl. Afganisztán is buddhista ország volt valaha és ennek utolsó nyomait, a Bamyan-Buddha szobrokat a talibán 2001-ben robbantotta fel. Thaiföld és a Fülöp szigetek is keményen küzdenek az iszlám befolyás ellen.

Visszatérve Burmába, a “rohingya nép” nem csak az angolok miatt települhetett be, hanem a függetlenség óta százezrével jöttek be illegálisan Bangladeshből, rögtön külön jogokat követelve maguknak, lenézve a helybélieket, akik csak földművelők voltak. Mecseteikben az imámok felszólították a férfiakat a helyi nők, gyerekek megerőszakolására, megölésére.

Rendkívül szívszorongató eseteket említett Rick Heizman, amerikai publicista, a SCRIBD-en megjelent tudósításaiban, aki évekig élt a helyszínen és felesége is az ú. n. rakhine buddhista kultúrából, az egykori mesés Arakan (Myanmar) birodalomból származott. Heizman részletesen foglalkozik a Human Rights Watch (milyen meglepő, hogy ez is egy Soros “aktivista” szervezet…) dicstelenül hazug, aljas szereplésével a világ közvéleménye előtt*, amelyben a buddhista őslakosságot és kétségbeesésükben a muszlim terror ellen fellépő szerzeteseket démonizálva, akár kitalált szatellita felvételre is hivatkozva próbálja a világgal elhitetni, hogy a szerencsétlen rohingya erőszakolók és gyilkosok a valódi áldozatok. (*Lassan már megszokottá válik, hogy a jeles filantróp NGO-inak viselt dolgairól tanúskodó linkek “kitörlődnek”, így történt a HRW dokumentumokkal is – HND). Rick Heizman összes létező közösségi média oldalát megszüntették, saját online portálját lekapcsolták, s csak a SCRIBD-en megjelent anyagok láthatóak. Még.

2017-ben megjelent a német zöldek egyik prominens képviselőjének – aki egyúttal az “LMBT + sok betű” mozgalom szószólója – felhívása a német kormány felé. A nevét csak a kezdőbetűkkel jelzem, mert több ezer eurós bírsággal jár, ha a feljelentgetős figura, aki amúgy a tolerancia, szabadság és emberi jogok felkent harcosa hátterét bárki, nálam híresebb személyek is akár, taglalják. Ez az úriember, nevezzük mondjuk V. B.-nek, az 1980-as években könyvet írva követelte a gyerekek és a felnőttek közötti egyetértésen alapuló szex legalizálását, amelyet ma már tagad (13 ezer euró a bírság, ha valaki ezt emlegeti!). Az illetőt 2016. márciusában a berlini rendőrség véletlenül elkapta, amikor nem csekély mennyiségű chrystal meth nevű szintetikus droggal a zsebében egy díler lakását elhagyta, nem messze a berlini kiskorúak strichjétől. Ahogy ilyenkor újabban szokás, történetünk hőse eléggé puhára esett, sőt, parlamenti mandátumát sem kellett leadnia. A chrystal meth egyébként a berlini soknemű party-nép alapanyaga, amivel a legkegyetlenebb aberrációkat is el lehet viselni – állítólag.

Ott tartottunk tehát, hogy ez az aktívan politizáló szubjektum felszólította a német kormányt nagyszámú “rohingya menekült” Németországba, tehát egyúttal Európába, történő direkt beszállítására, különgépekkel (!), megmenekítve őket ezáltal a “vérszomjas buddhisták” genocídiumától, azaz “népirtásától”. Az merő véletlen, hogy Soros már 2015-ben a holokauszt áldozataihoz (sic!) hasonlította a “rohingya népet”, és az is, hogy az illusztris zöld politszimuláns jó ismerőse a Soros-klánnak…

Angela Merkel, aki mint tudjuk, 2017-es csúfos választási kudarca dacára még mindig “világkancellárnő”, sőt egy ideje a szabad világ vezetője, rögtön felszólította a Nobel-díjas myanmari ikonikus politikusnőt, Aung San Suu Kyi-t – aki már nem volt annyira médiakedvenc, mint házi-őrizete idején – a “rohingyák” elleni atrocitásoktól való elhatárolódásra, miközben 60 millió eurót utalt át Bangladesh-nek, a menekültek megsegítésére. Ausztrália, amely viszont semmiképpen nem akar befogadást, s inkább egy távolabbi szigeten parkoltatja őket, fejenként 20 ezer dollárt ajánlott fel a “rohingyáknak”, ha visszatérnek Myanmarba (Burmába).

Kik ezek a “rohingyák” és mit akarnak? Ahogy említettem, az angol gyarmatosítás jóvoltából, 1891 óta szivárogtak be bengáli muszlim telepesek Burmába, három nagyobb hullámban, amely beszivárgás a későbbi műállam, Bangladesh (egykori Bengália, a világ legsűrűbben lakott országainak egyike) túlnépesedési hozadékaként egészen az 1990-es évekig folytatódott, illegálisan. Ez eleve ellentmond az általuk terjesztett legendának, miszerint a korábbi Arakan, jelenleg Rakhine (Rakhaing) tartomány mindig is az ő országuk lett volna. Először az 1960-as években nevezték magukat “rohingyáknak” a burmai kormány ellen lázadó muszlim telepesek (tehát rakhine-inek, Rakhinéből származónak) és a világsajtó csak az 1990-es évektől vette át ezt, a muszlim rebellisek által kreált meghatározást.

Olyan, hogy “rohingya nép”, nem létezik, ugyanúgy, ahogy “palesztin nép” sem. Ez utóbbit gyakorlatilag a német balliberális “Der Spiegel” magazinnak köszönhetjük, amely 1968-ban Jasszer Arafattal, a később Nobel-díjjal kitüntetett terroristával készített interjút a PLO, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet Kuwaitban (!) történt megalapítása után. Ebben az interjúban beszélt először Arafat az “arab nemzetről”, amely definitív mind a mai napig nem létezik, valamint a történelmi Palesztina területén található, vándorló arab törzsekről, mint “palesztin lakosokról”. Ugyanúgy, ahogy etnikailag sem a “rohingya”, sem a “palesztin nép” nem tekinthető önálló népcsoportnak, még kevésbé nemzetnek, mindkettő hatalmas propagandával, kívülről, tehát külföldről jövő segítséggel próbálja igazolni területi igényeit egy másik országgal szemben. A közelmúlt történelmének fintora, hogy pontosan azok az erők, amelyek a nemzeteket, a nemzeti öntudatot és ezzel egyidejűleg a népeket védő határokat akarják szisztematikusan lerombolni, azok eszkábálnak össze immáron egy másik, nem létező etnikumot! Ami nem csak egy újonnan kreált népet jelent, hanem annak területi igényeit is magában foglalja az általuk kiszemelt és benépesített országgal, országrésszel szemben. Az már teljesen véletlen megint, hogy a “béke vallása” a főszereplője e két folyamatnak. Újkori nép-gyártás...

Burma/Myanmar döntő többségében buddhista lakossága évtizedeken keresztül szenvedett a bengáli muszlim terror alatt, miközben látták és ismerték a környező dél-kelet ázsiai országok sorsát az iszlamizáció következtében. Egy ideje reagálnak, mert egy buddhista, a világ leghumánusabb, legszelídebb vallásának követője csak mint ultima ratio, azaz végszükség esetén alkalmaz erőszakot.

Myanmar lakói reagálnak a természetüktől idegen, brutálisan magas népszaporulatra, felgyújtott falvaikra, megerőszakolt asszonyaikra, gyerekeikre, lefejezett, szétbaltázott fejű szerzeteseikre és – ismétlem – gyerekeikre. Az állítólag “vérengző szerzetesek”, akiket ráadásul nacionalistáknak cimkéznek (jé, tényleg???), valamint az egyszerű burmai nép kiválóan együtt tudott és tud élni az ország második legnagyobb vallási csoportjával, a keresztényekkel, illetve a hinduistákkal. Ha a buddhisták – nagy hirtelen – olyan erőszakos, vérre szomjazók lennének, akik nem tűrnek meg másokat maguk mellett, akkor miért pont a keresztényeket, vagy a diaszpórában előforduló hindukat tolerálják? Miért tudnak évszázadok óta békésen velük együtt élni, miközben a magukat újabban “rohingyáknak” nevezőkkel ez lehetetlen?

Akik százezres nagyságrendben menekültek Myanmarból és akikről a világsajtó könnyzacskókat birizgáló képeket közölt szinte naponta, minden bizonnyal nem bűnösök – egyenként. Összességében azonban nem lehet kinyomozni, ki és kiket mészárolt le, kik azok, akik a legnagyobb büntetést is megérdemelnék. Egy régi kultúrájú nép nem akar a továbbiakban a betolakodók atrocitásaival együtt élni.

A konfliktus háttérben nagypályások játszanak, akik a “rebelliseket” ellátják fegyverrel, logisztikai eszközökkel. Itt kerül a képbe a Soros-klán, amely tíz millió dollárral támogatta a “rohingya” szervezeteket és aki 100 (száz!) NGO-t pénzel Myanmarban. Soros egyébként már 2003. óta jelen van az országban, ami akkor még bőven katonai diktatúra volt. Ugyanúgy, ahogy az apartheid idején is Dél-Afrikában.

A Google-ban számtalan rohingya érdekvédelmi szervezet található világszerte és az őket támogató országok listája is hosszú. A síró kisgyerekek, félvak öregasszonyok és a vízi lélekvesztőkről közölt drasztikus propaganda képek pontosan azt a célt szolgálják, hogy egy nem létező nép keserveit a világ közvéleményének eladják és újabb, még kevésbé integrálható muszlim bevándorlókat a fejlett országok nyakába sózzanak.

Forrás: deutschewelle.de A cikkhez való képet szándékosan választottam ki, harsány, klikkre vadászó illusztráció helyett. Elsősorban olvasóimat akarom védeni a Google-n található propaganda, vagy a brutális valóságot ábrázoló fotók ellen. Bárki megnézheti ezeket, ha a célszavakat: “Myanmar, rohingya, buddhist monk” beírja. Az általam közölt kép pikantériája, hogy ezt a német “Deutsche Welle”, világszerte fogható rádióállomása tette közzé, “Rohingyák ellen heccelő buddhista szerzetesek” címmel. 

Közismert, hogy filantrópék egyik jól bevált módszere, az általuk kiszemelt ország / országok nemzetiségi, nyelvi, vallási konfliktusait szervezeteik segítségével kiélezni, káoszt, alkalmasint akár fegyveres összetűzést, polgárháborút provokálni.

Már 2003-ban ismertetett az amerikai privát gondolatgyár, a “Council on Foreign Relations” egy Burmára vonatkozó tervet, amelyben társadalmi változásokat követeltek az országtól. A gondolatgyár alapítója David Rockefeller, tagjai között található George Soros és az elmaradhatatlan Henry Kissinger. Ahhoz képest, hogy ez egy magánszervezet, befolyása az amerikai külpolitikára, így a külügyminisztérium döntéseire is, számunkra elképzelhetetlenül hatalmas.

A sok látható és láthatatlan beavatkozásnak azonban korántsem emberjogista háttere van, hanem, mint már annyiszor, kőkemény gazdasági érdekek versenyét figyelhetjük meg. A sokat szenvedett Rakhine (Arakan) állam partjánál 2004-ben hatalmas szénhidrogén és földgáz területet fedeztek fel. Kína, amely addig is sokat invesztált Burmába, kőolaj és földgázvezetékeket épített az ásványi kincs kiaknázására, továbbá egy különleges gazdasági övezet létrehozásán szorgoskodik.

Csak halkan jegyezném meg, hogy függetlenül a kínai vezetésről alkotott véleménytől, a délkelet- és kelet-ázsiai országokban tapasztalható kínai gazdasági befolyás a hasonló kulturális és történelmi hagyományok alapján sokkal logikusabbnak tűnik, mint az ezekre az országokra egyáltalán nem jellemző “nyitott társadalom”.

A globalista felfogás szerint azonban a túl nagy kínai gazdasági befolyást akadályozni kell és ilyesmire kiválóan alkalmas például az etnikai konfliktusok további hergelése. Erről a feledhetetlen Lovas István – Isten nyugosztalja! – tudósított a német nyelvű Epochtimes portál cikke alapján. Az eredeti cikket, német nyelven, ITT olvashatjuk.

Amikor a Soros-palánta 2020. januárjában, longyi-ban pózolva a myanmari munkájáról tudósított, akkor minden bizonnyal erre a tevékenységre gondolt.

Kedves Olvasó, gondolom, Ön is látja már, hogy nem a “szoknya” volt a képen a főprobléma.

Forrás: thutatravel.com Monywa / Myanmar

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Myanmar-visa-feautured outlookindia.com

A publikáció korábbi cikkeim ITT és ITT felhasználásával készült.