USAID – HeroesNeverDie Blog

Ukrajna 4IR – A tesztpálya

Hosszú kényszerszünet után egy olyan műfajban jelentkezem, amellyel eddig még nem igazán foglalkoztam: egy, a napokban megjelent teljes cikk magyar adaptációját olvashatja az érdeklődő az alábbi publikációban. Miért veszek át egy “idegen” anyagot a saját blogomon? A válasz nagyon egyszerű: olyan aktuális témák hátterét ismerteti a szerző, amelyek a napi hírek között nem szerepelnek, de mégis segítik megérteni a körülöttünk eszkalálódó folyamatokat. Vajon miért ragaszkodnak a globális erők Ukrajna bármi áron történő öngyilkos “védelméhez”? Megismerhetjük továbbá a belső hatalomátvétel alatt álló Soros-impérium sötét előtörténetét, illetve milyen szerepet játszott a rendszerváltó “forradalmak” társadalom-mérnökösködésében? Ezekre a kérdésekre ad választ Tom-Oliver Regenauer, a regenauer.press-ben megjelent cikke. A szerző részletes bemutatása, illetve a forrás alkalmazásának jogi szabályozása a publikáció végén található. – HND

A 70-es években Kína volt az. Ma Ukrajna: az újkolonialista befektetési sáskák áldozata, akik hasznot húznak a katasztrófa-kapitalizmusból, és az országot egy totalitárius társadalmi berendezkedés kísérleti terepeként használják. A globalizált korporatista technokrácia 2.0-ás verziójához. A “negyedik ipari forradalom” (4IR) bevezetésének kísérleti projektjeként.

Arnaud Charles Paul Marie Philippe de Borchgrave (1926 – 2015) az 1749-ig visszavezethető de Borchgrave d’Altena nemesi család dinasztiájának sarja volt. Apja többek között a belga katonai hírszerzés vezetője volt. Arnaud azonban újságíró lett. Olyan lapoknak írt, mint a Newsweek, a The Washington Times vagy a United Press International, és sikeres karrierje során előszeretettel tudósított a nemzetközi politikáról, háborúkról, geostratégiáról és pénzügyi kérdésekről. De Borchgrave leleplező cikkének köszönhetően, amely a The Washington Times 2011. április 28-i számában jelent meg, most már megérthetjük, hogyan is kezdődött valójában George Soros rendszerváltás-specialista és mélyállam-filantróp karrierje.

Elöljáróban – mint ilyenkor mindig – le kell szögezni, hogy a következőkben ismertetett tények a korrupció, a szervezett bűnözés és az antidemokratikus struktúrák kutatásáról szólnak, ezért teljesen közömbös számomra, hogy a tárgyalt személyek melyik felekezethez tartozónak érzik magukat. Még akkor is, ha a Rothschild bankárdinasztiát vagy Sorost említik. Mert számomra csak kétféle ember létezik: jó és rossz. Akit egy ilyen szövegben tehát a főszereplők vallási irányultsága foglalkoztat, annak talán először saját gondolatvilágának beskatulyázását kellene megkérdőjelezni.

Ezenkívül sajnálatos módon meg kell jegyeznem, hogy nem támogatom Putyint, a NATO-t vagy más imperialistákat. Kivétel nélkül minden háború rossz és elítélendő. Ez ugyanúgy vonatkozik mindenkire, aki a háborúkat finanszírozza, elindítja, támogatja, dicsőíti, relativizálja vagy instrumentalizálja.

“De a mi felszabadítóink…!” – kiáltja most sok ál-békeharcos az USA védelmében, anélkül, hogy figyelembe venné, hogy Németországot a második világháború végén azok “szabadították fel”, akik ezt a világégést egyáltalán lehetővé tették. És nem, nem támogatom a pártokat. Egyiket sem. Mert korunk képviseleti parlamentarizmusát az igazi demokrácia koporsószögének tartom.

De most térjünk rá az elején említett Arnaud de Borchgrave cikkének tartalmára, amely “A genfi gnóm globális rettegése” kezdetben rejtélyes cím alatt jelent meg. A de Borchgrave által említett “genfi gnómok” a “zürichi gnómok” megfelelői a francia nyelvű Svájcban. A két mulatságos nevű csoport magánbankárok, befektetési menedzserek és pénzügyi mágnások titkos hálózata, akik a legjobb kapcsolatokat ápolják a politikával, az üzleti életben vagy a titkosszolgálatokkal, és a világ minden tájáról származó milliárdosok, oligarchák, fehérgalléros bűnözők, diktátorok és adócsalók titkos számlaszámú birodalma felett uralkodnak. Aligha beszél valaki ezeknek a hálózatoknak az árnyékban zajló tevékenységéről.

Még nyugdíjas korában sem törte meg egyik “törpe” sem a hallgatását. Egy kivétellel: Georges Coulon Karlweis (1928-2012), a “Rothschildok fedezeti alap guruja”, ahogy a Bloomberg nevezte. A férfi, akinek a neve többször is szerepel a hírhedt “Paradise Papers”-ben, különböző alapkonstrukciókban és a panamai “igazgatói jelentésekben” 1964 és 1981 között. Egyébként azonban a diszkrét és befolyásos csúcsbankár életrajzáról alig van információ a neten. Itt-ott néhány sor a pénzpiaci szaklapokban és egy-egy méltatás a haláláról. Ennyi. Csak kétes vállalkozások és pénzügyi eszközök szövevényes hálózata követhető nagyjából nyomon az Offshore Leaks adatbázis vagy a Paradise Papers segítségével. Karlweis nyilvánvalóan nagy gondot fordított arra, hogy a háttérben maradjon. Ha nem lenne egy Bérénice de la Salle nevű egykori női ismerőse blogja, aki az olykor meglehetősen intim szövegekben kendőzetlenül úgy jellemzi Georges C. Karlweis-t, mint aki “képes volt elmondani neki az 1929-es tőzsdekrach valódi okát”.

Bérénice szerint:

“A neve Georges Coulon Karlweis volt, és az Edmond de Rothschild Banque Privée – a szupergazdagok enklávéjában, a titkos számlaszámok országában – alelnökeként és befektetési stratégaként dolgozott. A bécsi zsidó, aki hamis papírokkal élte túl a második világháborút, 1969-ben feltalálta a világ első fedezeti alapját – a Leveraged Capital Holdings-ot -, és úttörője volt egy olyan iparágnak, amelyre késői életében egészséges megvetéssel tekintett vissza.”

Itt kapcsolódik Bérénice narrációja de Borchgrave újságíró Karlweis-szel folytatott beszélgetéséhez. E páratlan beszélgetés során, amely talán csak azért jött létre, mert Karlweis nemesi származása miatt de Borchgrave-ot a sajátjának tekintette, az idősödő Rothschild bizalmasa kifejtette, hogy személy szerint mit tart a legnagyobb szakmai sikerének: “Soros Györgyöt és a Quantum Alap 1969-es megalapítását”

De Borchgrave ezután a következőképpen idézi Karlweis-t:

“Mindenki belátja, hogy túl messzire mentünk. A pénztárak kimerültek, a múltbeli túlzott költekezés óriási túlköltekezéshez vezetett, és senki sem tudja, hogyan lehet újabb hiteleket finanszírozni. A megtakarításaikból élő embereket megkopasztották. A befektetéseik nem hoznak semmit. Esélyes, hogy mindent elvesztettek. Az előttük álló idők nem néznek ki túl rózsásan. Miután egyre több és több pénz nyomtatásával weimari köztársaságokká változtatták az országokat, mindannyiuknak olyan monetáris biztosra lesz szükségük, mint Hjalmar Schacht, a német bankár, aki a Reichsbankot vezette, és aki Hitler korai támogatója lett, hogy megmentse őket ettől: a hiperinflációtól. Reméljük, hogy addig nem változtatják a rendszereiket Harmadik Birodalommá.

Ezt követően a belga-amerikai újságíró elmagyarázza:

“Érdemes tehát meghallgatni az embert, aki Soros úr eredeti sikere mögött áll – nem fél megszólalni nyugdíjasként sem. Soros alapjának eredetileg 100 ezer dolláros részesedése 1994-re 150 millió dollárt ért. A hozam 1970 és 2000 között 33,65 százalék volt. Tíz egymást követő évben 42,6 százalék volt évente. 1992-ben Soros úr milliárdokat tett fel a brit font ellen, és tönkretette a Bank of England-et (Fekete szerda).”

Soros György tehát karrierje kezdetétől fogva a modern történelem leghatalmasabb bankárdinasztiájának pártfogoltja volt, minden idők legnagyobb magánvagyonának tulajdonosainak frontembere. Konzervatív becslések ma 400 milliárdról, mások egy-két billióról beszélnek. Az összegyűjtött információk fényében már nem is tűnik elrugaszkodottnak az a tézis, hogy a család ma már nagyobb vagyont ellenőriz, mint a tíz leggazdagabb család vagy a világ népességének 75 százaléka együttvéve. Míg a világ nyolc leggazdagabb embere máris annyi vagyont birtokol, mint az emberiség legszegényebb 50 százaléka. A Rothschildok alig szerepelnek a világ leggazdagabb családjainak hivatalos listáin, annak ellenére, hogy vitathatatlanul csillagászati vagyonuk és az ezzel járó befolyásuk elképzelhetetlenül nagy. Ennek oka, hogy vagyonuk az egész világon szétszóródott. Számtalan alapban, befektetésben, részvénytulajdonban és emberbaráti eszközökben – úgynevezett Closely Held Corporationsban -, amelyekben kizárólag több tulajdonosi szinten keresztül vesznek részt. Maga a család soha nem jelenik meg, és a tényleges befektető neve ritkán kerül a nyilvánosság elé.

Niall Ferguson brit történész egy 1999-es könyvében a “pénz prófétáinak” nevezte az 1744 óta dokumentált Rothschildokat. Egy titokzatos pénzügyi klán, amely ma már büszkén mutatja saját családi archívumában az elmúlt évszázadok geopolitikai-feudalista és így antidemokratikus befolyását. Lásd Waterloo (1815), Szuezi-csatorna (1895) vagy Balfour-nyilatkozat (1917) – hogy csak a legismertebb példákat említsük. A családi krónika idővonala sokatmondó. Legyen szó akár a nemzetközi banki struktúrák létrehozásáról, a központi bankrendszerre gyakorolt befolyásról, az aranypiac szabályozásáról vagy olyan háborúk finanszírozásáról, amelyekben a család előszeretettel támogatott több felet, hogy profitálhasson a végeredményből: a történelemben újra és újra találkozunk a Rothschild névvel.

Annál érdekesebb az a tény, hogy George Soros 1969-ben ennek a klánnak egyik főbankárjától kapta az induló finanszírozást. Ugyanakkor minden tényellenőrző azt állítja, hogy a család egykor a világ leghatalmasabbja volt, de már régen elvesztette 200 éves befolyását a pénzügyek, a politika és a geostratégia területén. Minden ezzel ellentétes beszámolót alaptalan összeesküvés-elméletként utasítanak el. Természetesen az antiszemitizmus bunkósbotja sem hiányozhat. Ezen a ponton emlékezzenek vissza a szöveg elején tett erre vonatkozó megjegyzésemre.

Mindenesetre a Rotschildok még mindig úgy viselkednek a pénzügyi piacon, mintha bennfentes tudásuk, előrelátásuk vagy látnoki képességeik lennének. Akár 2016-ban, amikor a “GoldCore” arról számolt be, hogy a család példátlan mértékben és agresszivitással kezdett hatalmas mennyiségben aranyat és nemesfémeket vásárolni, akár 2019-ben, amikor a genfi székhelyű Banque Privée Edmond de Rothschildot kivették a tőzsdéről, hogy az egyetlen 100 százalékban magántulajdonban lévő svájci bank legyen, nem sokkal a Corona-válság kezdete előtt.

A Rothschildok 2023 februárjában is előrelátónak bizonyultak: amikor a párizsi (franciaországi) székhelyű Rothschild & Co SCA a piacon látható “Concordia” márkanéven keresztül bejelentette, hogy visszavásárolja részvényeit, és kétszáz év után kivonja a bankot a párizsi tőzsdéről. Éppen időben, mielőtt az amerikai bankválság a Silicon Valley Bank összeomlásával kiéleződött volna. A Rothschild & Co SCA részvényeinek árfolyama egyébként a 2000. évi hat amerikai dollárról mára 47 dollár fölé emelkedett.

Az Edmond de Rothschild Csoport felső vezetése, amely nemcsak banki tevékenységet folytat, hanem az Edmond de Rothschild Alapítványokat (filantrópia) – mottója: “A JÖVŐ MEGTEREMTÉSE” – és az Edmond de Rothschild Heritage-t (bor, luxusszállodák, gasztronómia) is irányítja, így támogatta az akkor 39 éves George Sorost. Azt az embert, akiről a The New Yorker magazin 26 évvel a Quantum Alapcsoportja megalapítása után azt kérdezte: “A spekuláns és filantróp egyszemélyes külpolitikai gépezet vagy egy szabályozhatatlan milliárdos messiás-komplexussal?”.

A szerző, Connie Bruck a 2015. január 15-i cikkében bővebben ír erről:

“Ez nem volt mindig így. Soros a pénzügyi piacokon spekulánsként szerezte a vagyonát, 1969 óta vezet fedezeti alapot – egy enyhén szabályozott, magánbefektetési partnerekkel, amely a tehetős magánszemélyeket célozza meg, és jellemzően nagy, erősen tőkeáttételes fogadásokon keresztül igyekszik gyors, kiemelkedő hozamokat elérni. Sok éven át, akárcsak társai ebben a titokzatos világban, ő is élvezte a névtelenséget. Még a filantrópiában is, amelyet Soros mintegy tíz évvel ezelőtt kezdett el komolyabban – amikor Budapesten alapítványt hozott létre, amelynek célja a nyílt társadalom demokratikus értékeinek előmozdítása volt”.

Soros Nyílt Társadalom Alapítványairól van szó, amelyeket a magyar származású spekuláns 1993-ban indított el, 24 évvel a Rothschild bankárdinasztia első pénzinjekciója után. A meglepő induló finanszírozást 15 évvel a London School of Economics elvégzése után kapta. Új adományozói bizonyára engedelmes és képlékeny pártfogoltat láttak a motivált és gátlástalan, akkoriban még mérsékelt sikerekkel megáldott Sorosban, aki addig eredménytelen volt. Hiszen korábban hiába próbált behatolni a pénzügyi nagypályások titokzatos világába.

Sorost a német médiában gyakran holokauszt-túlélőként írják le. Amit általában figyelmen kívül hagynak, hogy Soros csak azért élte túl sértetlenül ezt a sötét időszakot, mert “apja kereszténynek adta ki, ezért 14 éves korában segített a náciknak leltárt készíteni zsidó társai vagyonáról, akiket kisajátítottak, majd a koncentrációs táborokba deportáltak”, ahogyan azt Aya Velázquez újságíró nemrég helyesen megjegyezte. Hozzáteszi: “Ami bármelyik normális embert egy életre traumatizálta volna, Soros úr saját bevallása szerint nem érzett bűntudatot”. Valóban, úgy tűnik, az erkölcsi kérdések soha nem foglalkoztatták Sorost.

Ez megmagyarázhatja, hogy miért nem aggódik amiatt, hogy bizonyos geopolitikai érdekeket támogasson, és egész országokat taszítson káoszba a rendszerváltó műveleteivel, amelyeket az USAID, a NED és a CIAügynökei mellett nem kormányzati szervezetei (NGO-k) végeznek. “Buldózerforradalom” (Szerbia, 2000), “rózsás forradalom” (Grúzia, 2003), “narancsos forradalom” vagy “Euromaidan” (Ukrajna, 2004/2014), “tulipános forradalom” (Kirgizisztán, 2005), Horvátország, Csehszlovákia, Jugoszlávia stb. – mindig Soros szervezetei voltak, amelyekhez a nemzetek feletti érdekcsoportok hatalmas összegeket tesznek szabaddá és osztanak szét, szorosan együttműködve a londoni, washingtoni vagy ottawai kormányokkal, valamint azok titkosszolgálataival, amelyek mindig is részt vettek a destabilizáló tevékenységek előkészítésében.

Saját adatai szerint a Nyílt Társadalom Alapítványok jelenleg 41 országban tevékenykednek, és 1800 embert foglalkoztatnak. A 2016-os éves költségvetésük 930 millió dollár volt. A 2021-es évben a kiadások lényegesen magasabbak, 1,5 milliárd dollár. Ennyi pénzzel sokat lehet mozgatni. Ezt írta le a The Epoch Times 2022. július 20-i cikke is, amely kiemelte Soros ukrajnai befolyását, megjegyezve, hogy “egyik fő projektje immár 30 éve Ukrajna”. 2014-ben, amikor Victoria “Fuck the EU” Nuland és a bűnöző Biden-klán elkezdte strukturálni a kijevi vezetést az USA és annak digitális-pénzügyi komplexuma számára, Soros jelezte, hogy ő is 500 millió dollárt fog pumpálni az országba az elkövetkező években. A pénzügyi mogul hatalmas befolyásáról Oroszország küszöbén lévő tucatnyi országra, amit a vezető médiumok is tudtak, mert még 2020-ban is félig-meddig őszintén beszámoltak róla. Még az ukrán hírportálok is nyíltan tanúsították, hogy George Soros a második legbefolyásosabb ember Ukrajnában, közvetlenül Volodimir “Pandora Papers” Zelenszkij után, még 2019-ben.

Ezen a ponton feltárul a kínai történelemmel való analógia. Míg az 1970-es években olyan geostratégák, mint David Rockefeller, Heinz Alfred “Henry” Kissinger, Richard Nixon és Zbigniew Kazimierz Brzeziński a vállalati oligarchia nevében mindent megtettek azért, hogy “megnyissák Kínát a Nyugat előtt”, hogy oda Mao-val együtt a világ első és mindeddig egyetlen működő technokráciáját telepítsék, addig most úgy tűnik, Soros vette át a vezetést egy hasonló geopolitikai projekt előkészítésében és elindításában Ukrajnában. Legalábbis a megfelelő londoni City és Wall Street-i érdekcsoportok fedőembereként. Hasonlóan mint azoknak a bank- és vállalati kartelleknek a végrehajtó bábja, amelyek egykor Hitlert, a bolsevikokat vagy Kína “legfőbb vezetőjét” is finanszírozták – mert a politikai spektrumok és ideológiák csak elhanyagolható szerepet játszanak az ő geopolitikai gondolatgyáraikban. Így a köz-magán partnerségek és a “globális kormányzás” nemzetek feletti, technokrata korporatizmusa ma Ukrajnában megismétli azt, amit a neokapitalizmus sáskái tettek fél évszázaddal ezelőtt a Középső Birodalomban (Kína): egy országot valamilyen felülről erőltetett új társadalmi modell kísérleti terepévé változtatni. A CIA és más amerikai szolgálatok nem sokkal a második világháború után kezdték támogatni a szélsőjobboldaliakat Ukrajnában, és megfelelő csoportokat építettek ki. Nemzetközi náci hálózatok alakultak ki, amelyek ma is aktívak. Az angol-amerikai hegemónia tehát már röviddel a háború vége után célba vette a régiót, mint a hosszú távú tervezés geostratégiai eszköztárát. Soros részvétele a kontinentális Európa zavaros kelet-európai térségében, amely szorosan összefonódik a katonai-ipari komplexummal, nem véletlen. Ezt támasztja alá egy dokumentum, amelyet a pénzügyi zsonglőr 1993. november 1-jén tett közzé hivatalos honlapján. A címe: “Egy új világrend felé: A NATO jövője”.

Ebben Soros kijelenti:

“Nem fogok elméletem részleteibe belemenni. A legfontosabb, amit a boom-bust* (*fellendülés-válság – HND) mintával kapcsolatban mondani szeretnék, hogy ez egy időben korlátozott, egyirányú folyamat, de nyitott vége van, és diszkontinuitások is jellemzik. Vagyis egy uralkodó trend bármikor megfordulhat. Valójában a trend esetleges megfordulása szerves része a boom-bust mintának, és a trend megfordulásának időpontja nincs előre meghatározva. (…) A boom-bust minta másik fontos jellemzője, hogy aszimmetrikus. A “boom” elhúzódik, a “bust” pedig sűrűsödik. Az idő hiánya teszi a fellendülést olyan hevessé. Az események olyan gyorsan történnek, hogy nagyon nehéz a gondolkodást és a viselkedést a változó körülményekhez igazítani. Azok a lépések, amelyek a kezdeti szakaszban megfelelőek lettek volna, egy másik szakaszban hatástalanok vagy kontraproduktívak. Ez nagyon zavaró lehet, különösen akkor, ha az emberek nem ismerik fel a különbséget az egyensúlyhoz közeli és az egyensúlytól távol eső állapotok között.”

A NATO és Oroszország szerepéről 1993-ban ezt jegyezte meg:

“Közép-Európa országai a lehető leghamarabb teljes jogú NATO-tagságot követelnek, lehetőleg még Oroszország talpra állása előtt. Oroszország tiltakozik, de nem azért, mert bármilyen szándéka lenne egykori birodalmával szemben, hanem mert nem lát előnyt a beleegyezésben. (…)

Elsősorban konstruktív elkötelezettségre van szükség a demokratikus, piacorientált és nyitott társadalmakra való áttérésben. Ehhez olyan unióra vagy szövetségre van szükség, amely messze túlmutat a katonai aggályokon, és magában foglalja a gazdasági segítségnyújtás jelentős részét. A szövetség katonai és gazdasági aspektusainak egyaránt foglalkozniuk kell az államokon belüli belső fejleményekkel és az államok közötti kapcsolatokkal, mivel a térség békéje és biztonsága mindenekelőtt a nyitott társadalmakra való sikeres átállástól függ.”

Nem lehet nem arra gondolni, hogy Soros itt a rendszerváltás és a társadalmi mérnöki tevékenység tervét írja le, amelyet az adott célpontok akarata ellenében tervez alkalmazni. Nemcsak egy országban, hanem egész régiókban gondolkodva. Egy megismételhető folyamat, egy “bevezetési sablon” a társadalmak nyitottabbá tételére. Hogy mit jelent a “nyitottabb”, azt jelenleg Ukrajnában lehet megfigyelni. A “katasztrófakapitalizmus”, az “érdekeltek kapitalizmusának” fekete előhírnöke, leszállt az ostromlott országra. A BlackRock, a JP Morgan, az amerikai vállalati oligarchia, a Google (Alphabet) és társai szégyentelenül, nyaktörő sebességgel privatizálják az állami és nemzeti vagyont. A modern kor aranyát bányásszák: az adatokat. A vállalatok állami funkciókat vesznek át; a vezető média szerint mindez csak befektetés, hogy “segítsék Ukrajnát az újjáépítésben”.

Pedig a neokolonialista sáskák már sokkal korábban elkezdték felfalni a korrupciótól sújtott országot. Már 2014-ben, amikor Ukrajnát az értéknyugat által irányított rendszerváltás utáni felfordulás és társadalmi konfliktus jellemezte, az Oakland Intézet egyik kiadványának a következő címet adta: “Az ukrán mezőgazdaság vállalati átvétele”, angolul: „The Hostile Takeover of Ukrainian Agriculture by the Corporate Economy”. Geopolitikai korporatizmus a “nagy sakktáblán” (Z. Brzeziński, 1997). Ugyanebben az évben regisztrálták először a “Myrotvorets” webdomaint is az egykori Euromajdan-aktivisták, az ukrán bérgyilkosok halállistáját. Az ellenség elleni védekezésként deklarált projektet a CIA fedőcége, a NED (National Endowment for Democracy) és a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok ukrajnai fiókja, a Soros-féle Open Society Foundations finanszírozza. És 2014 óta sok minden történt.

Lásd a Hunter Biden, az amerikai elnök fia körüli botrányokat, aki az elmúlt években többször is feltünést okozott kétes ukrajnai üzleti ügyleteivel, bio-laborok finanszírozásával, valamint laptopjának nyugtalanító tartalmával. Egy amerikai kormánybizottság jelenleg is vizsgálja a korrupt elnöki család működését. (Eddig öt millió dolláros kenőpénzt emlegettek, amely egy ukrán oligarchától származik a korrupt Biden család részére, de pár napja már tíz millióra emelkedett ez az összeg és a tranzakcióról hangfelvétel is létezik, amit az FBI eddig visszatartott -HND). Mivel Ukrajnában teljes mértékben érvényesül a “katasztrófa-kapitalizmus” – amely háború idején működik a leghatékonyabban -, a szokásos gyanúsítottak ma a tipikus követelésekkel lépnek fel, és fújják a buborékokat a vitaterembe. Lásd az elnéptelenedés szószólóját, Bill Gates-t, aki körülbelül hat hónappal ezelőtt azt sugallta: “Ukrajna orosz megszállása hosszú távon jó lesz, mert rákényszeríti az országokat, hogy áttérjenek a zöld energiára”. Ezután dicsérte az ESG befektetéseket, a “környezeti, társadalmi és kormányzási célokat”.

Mondjuk ki a zöld digitális gazdaság és a Gates-Rockefeller közös vállalkozás által táplált zöld forradalom egy „osztályharc felülről”. Színtiszta kulturális marxizmus. Inkluzív kapitalizmusnak öltöztetve. A ragadozó kapitalizmus posztmodern formája, amelyet álhumanista szivárványszínekkel szépítenek. Miután a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és annak bűnöző főnöke, Christine Lagarde először éveken keresztül hitelekkel sújtotta Ukrajnát, és függőségbe taszította, most milliárdosok és sáskák, mint Larry Fink – a BlackRock főnöke és sokak számára a világ legbefolyásosabb embere – látszólag önzetlen segítséget nyújtanak. Eközben felvásárolják és kisajátítják a rendkívül eladósodott országot. Ez a gazdasági bérgyilkosok ellenséges felvásárlása. Viszlát szuverenitás.

Most a Microsoft és a Google állt az ukrán internet védelmének élére. Csak a Microsoft a legnagyobb adományozóként 430 millió dollárt hagyott Ukrajnára. Ráadásul az amerikai technológiai óriás az ország teljes informatikai rendszerét a szerverein tárolja. És így a kormány összes adatát, következésképpen a lakosság összes magánadatát is. Eközben a külső adatmentést nagyvonalúan az Amazon veszi át. A Google stratégiákat dolgoz ki a kibertámadások vagy a dezinformáció elleni küzdelemre, és egy légiriasztó alkalmazást is szállított.

Peter Thiel cégei, a Palantir és az Anduril, két tömeges megfigyelésre és kémkedésre specializálódott cég is nagyon aktív Kijevben. A ClearView AI mellett egy New York-i cég is közreműködik, amely szintén régóta tárolja az összes internetes és közösségi médiafotót – még azokat is, amelyek létezéséről nem is tudtunk – egy adatbázisban, és eladta azokat a nyomozó hatóságoknak, valamint magánérdeklődőknek. Igen, a tech-cégek segítik Kijevet: mégpedig a kontinentális Európa első “zöld szociális hitelrendszerének” bevezetésével. Ennek érdekében Ukrajna már 2020-ban elindította a “Diaa”-t, egy állami okostelefon-alkalmazást, amelyhez egy webportál is tartozik, és az ukrán e-kormányzat, a “Digitális Átalakulás Minisztériuma” márkanév alatt regisztrált, amelyet a Világgazdasági Fórum (WEF) ellentmondásos tagja, Mikhailo Fedorov vezet, aki a következőket jósolta:

“Ukrajna 2030 – a világ legszabadabb és legdigitálisabb országa. Bürokrácia nélkül, de erős technológiai iparral. Készpénz és papír nélkül. Ezt a jövőt építjük”.

Az új Ukrajna. Ukrajna 2.0 vagy inkább “Ukrajna 4IR” – a “negyedik ipari forradalom” rövidítéseként. Az amerikaiak szeretik a rövidítéseket. És a “Build Back Better” szlogent (Joe Biden választási jelszava volt az „építsd vissza jobban”, amit Klaus Schwab „The Great Reset” amerikai megfelelőjeként alkalmaztak. – HND) . Most a BlackRock használja ezt Kijevben.

Nemcsak amerikai techóriások segítettek a Diaa alkalmazás kidolgozásában. A CIA fedőszervezetei, például az USAID is kezdettől fogva részt vettek a fejlesztésben – derül ki a házon belüli sajtóközleményből. Azzal az egyértelmű bejelentéssel, hogy a közeljövőben más országokba is exportálni fogják a “küldetésnyilatkozattal” reklámozott, “az állam egy okostelefonban” elnevezésű közösségi pontgyűjtő alkalmazást.

Észtországban már most elkezdték. Ezzel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy a Google-t, mint sok más felügyeleti állami céget, a CIA finanszírozta és jelentős mértékben (társ)építette. A Google folyamatos együttműködése a titkosszolgálatokkal nem titok. Még a mainstream GUARDIAN is ezt a címet adta 2018. december 20-án: “A Google Earth: hogyan segít a techóriás az államnak kémkedni utánunk?”.

A szokásos gyanúsítottak mellett Warren Buffet családja is támogatja Ukrajnát. Fia 2022 nyarán több mint két és fél millió dollárt adományozott. Érdekes, hogy mindig azok a szupergazdagok adakoznak jótékonykodva, akik annyira aggódnak a túlnépesedés miatt.

Buffet 2003-ig a sterilizációs és elnéptelenedési programok legradikálisabb híveit támogatta. Ezután saját bevallása szerint abbahagyta ezeket a tevékenységeket. Csak azért, hogy 2014-ben egy abortuszspecialistát nevezzen ki vállalati konglomerátuma amerikai jótékonysági befektetési ágának vezetőjévé.

Annál riasztóbb viszont az a tény, hogy az ukrán lakosság számára gyakorlatilag lehetetlen az ilyen pénzemberek által szponzorált applikáció nélkül boldogulni a mindennapokban. A Diaa applikáció már több mint 120 kormányzati szolgáltatást kínál. Legyen szó adófizetésről, vállalkozás bejegyeztetéséről, állami juttatások igényléséről, vezetői engedélyekről, postai szolgáltatásokról, digitális személyi igazolványokról, COVID tanúsítványokról vagy biometrikus felismerési szolgáltatásokról a bankszámlához való hozzáféréshez: alig van olyan interakció az államapparátussal és a gazdasággal, amelyet ne dehumanizáltak volna már, ne redukáltak volna nullára és egyre, és ne delegáltak volna az okostelefonra. Még chatfunkció is van, amellyel a potenciális ukrán ellenségek gyanús tevékenységeit valós időben jelenthetjük a kormánynak.

2024-ben pedig, a fentieknek megfelelően, a digitális valuta, az “e-hrivnya” is bekerül a rendszerbe. A digitális központi banki valuta valószínűleg a Stellar blokklánc hálózaton fog futni. A Jed McCaleb által 2014-ben alapított és a WEF-tag Denelle Dixon vezérigazgató által vezetett vállalat már 2021 decemberében együttműködést kötött az ukrán Tascombank kereskedelmi bankkal egy digitális központi banki valuta (CBDC) kísérleti projekt elindítására. Mindezek fényében a Diaa CO₂ követés bevezetése már nem várathat magára túl sokáig.

Időközben számos harmadik féltől származó alkalmazás is megköveteli a személyazonosság biometrikus ellenőrzését a Diaa segítségével. Más szóval, Diaa nélkül nincs zene a Spotify-on, nincs hozzáférés a kriptotárcához és nincs gyors rendelés a csomagküldő cégektől. Még a 2023-as népszámlálást is az Apple-el együttműködve fogják elvégezni az állami okostelefonos alkalmazáson keresztül, az ukrán digitális átalakulásért felelős minisztérium szerint. Samantha Power, az USAID 2021 májusa óta hivatalban lévő igazgatója el van ragadtatva ettől a gyors előrelépéstől, mindezt 2023. január 19-én a Twitteren osztotta meg a nyilvánossággal.

Diaa – ez az üvegpolgár feletti teljes ellenőrzés. A részvétel kizárt. Ha holnaptól az útlevelet csak digitális formában fogadják el, a felhasználó erről egy szűkszavú “felugró ablakon” keresztül értesül. Egy névtelen háromsoros üzeneten keresztül a mobiltelefonja kijelzőjén. Ez a hatalom abszolút központosítása az állam és a vállalatok arctalan elegyének kezében. És mindezt egy olyan országban, ahol az ellenzéket betiltották, és a médiavilágot szinkronizálták. Az ENSZ szerint a lakosság 63 százaléka már használja az alkalmazást. Ez körülbelül 18,5 millió embert jelent. A háború előtti lakosság mintegy fele. A tendencia növekvőben van. Alternatívák hiányában.

Ami Ukrajnában zajlik, az egy ipari termék bevezetésére (“roll-out”) emlékeztet. Az eljárás hasonlít a nagy nemzetközi vállalatoknál a szoftverek bevezetésénél alkalmazott projektmenedzsment módszerhez. Először egy “sablont” fejlesztenek ki, egy ERP (Enterprise Resource Planning) szoftvert, amelyet az egész vállalatcsoportra optimalizálnak, és amely megfelel minden vállalati funkciónak és telephelynek. A legismertebb az SAP. Értékesítés, termelés, logisztika, könyvelés: minden egy rendszerben, szabványosított, skálázható és globális.

A globális vállalatok projektjeit gyakran “One Client”, “One Solution” vagy “One Business” néven emlegetik. A fejlesztés során figyelembe veszik a csoport minden telephelyére vonatkozó üzleti folyamatokat, jogszabályokat és adószabályokat, és ezeket a paramétereket, valamint a vonatkozó dokumentumokat leképezik a rendszerben. Amikor a sablon végül készen áll a használatra – ez a komplexitástól függően hat hónapot, de gyakran több évet is igénybe vehet -, egy nemzeti vállalatot jelölnek ki kísérleti projektként. Egy korábban kidolgozott projekt-, kommunikációs és változáskezelési terv alapján egy kis vezetői csapat most ezen a helyszínen vezeti be a szoftvert, a vállalatot a globális csoport előírásainak megfelelően építi át, és megpróbálja ezt a bevezetési eljárást megismételhetővé tenni.

A munkavállalóknak az a benyomásuk, hogy van mozgásterük és befolyásuk az átalakulási folyamatokra, amelyek többnyire hátrányosak az egyén számára. Ez azonban hazugság. A kívánt eredményt már előre meghatározzák. A folyamatok, eszközök, sablonok, a kommunikáció és az idő szabványosított. Létrejön egy iparosított bevezetési módszertan. Ezt aztán – megismételhetőségének köszönhetően – még kisebb és akár külső csapatok is használhatják, még rövidebb projektekben és párhuzamosan, több helyszínen. Ily módon még a legnagyobb globális vállalatot is fel lehet forgatni néhány év alatt.

A közölt információk alapján minden bizonnyal azt lehet állítani, hogy a nemzetek feletti korporatizmus finanszírozta Kínát az 1970-es években, hogy ott Mao-val együttműködve kialakuljon a világ első és egyetlen technokráciája. A városi felügyeleti infrastruktúrára, az ideologizált oktatáson keresztül megvalósuló konformizmusra, az egyéni szuverenitás kollektivizmusban való feloldására, az információszolgáltatás szinkronizálására egy kívülről árnyékolt médiatérben és a hatalom totalitárius érvényesítésére összpontosítva. Most, miután a kínai QR-kód-disztópia keserű valósággá vált – végül is fél évszázad állt rendelkezésükre a sablon kifejlesztésére -, a generációk közötti ragadozó kaszt úgy döntött, hogy világszerte bevezetik a “Technokrácia 2.0 verzióját”. “4IR”, az ENSZ 2030 Agenda (magyarul ITT) szerinti “zöld digitális gazdaságot”.

Ukrajna pedig kísérleti projektként működik, mielőtt a hatalom, a gazdaság és a társadalom e megvetendő modelljét a felelősök iparszerűen kiterjesztenék arctalan birodalmuk többi helyszínére.

Ebben a forgatókönyvben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy hogyan lehet egy ilyen fejlődést egyáltalán megállítani, hiszen a projekt minden demokratikus befolyást kikerül?

Ismét egy pillantás a vállalati oligarchia parkettájára nyújthat támpontokat. Ott az ilyen projekteket akkor függesztik fel, amikor a bevezetési költségek robbanásszerűen megnőnek, az eladások csökkennek, túl sok alkalmazott nem működik együtt, az új megoldást bojkottálják, vagy a rendszeren kívüli kézi “megoldások” jönnek létre. Sajnos azonban a projektek gyakran új néven térnek vissza, amint a helyzet ismét kedvezőbbnek tűnik a vezetőség számára. Kivéve, ha a munkatársak időközben saját új, decentralizált tevékenységi területeket alakítottak ki, és egyszerűen már nem állnak a projekt rendelkezésére.

(Úgy gondolom, hogy ebben az elemzésben szinte minden benne van, amit Ukrajna, de az egész világ tervezett jövőjéről tudni kell. Elkeserítő, különösen azoknak, akik tevékenységük miatt már ízelítőt kaptak a “szociális kredit” intézményének egzisztenciát romboló hatásából. Annak a rengeteg anyagnak egy része, amit az elmúlt időszakban átnéztem, összhangot mutat Regenauer megállapításaival. A szövegben közölt linkek kb. 80 százalékát vettem át, a többi az eredetiben megtalálható – HND)

Forrás: https://www.regenauer.press/ukraine-4ir [A tartalomért felelős: Tom-Oliver Regenauer – ©A weboldalon kínált szövegek/tartalmak nem kereskedelmi jellegűek, és a Creative Commons AttributionNon-Commercial licenc alá tartoznak. A szövegekben található további linkekért nem vállalunk felelősséget. Egy weboldalra való hivatkozás nem jelenti azt, hogy teljes mértékben támogatom az ott képviselt álláspontokat vagy információkat. A szövegeim tartalmáért kizárólag én vagyok felelős. Ez vonatkozik a munkáim másodközlésére is, amelyek a fenti licenc alapján egyedi engedély nélkül újra felhasználhatók – amennyiben nem rövidítik vagy változtatják meg őket, és az eredetire hivatkoznak.]

Szerző: Az 1978-ban született Tom-Oliver Regenauer üzleti adminisztráció szakon végzett, és különböző iparágakban és szerepkörökben dolgozott, többek között üzletvezetőként, vállalati és vezetési tanácsadóként, valamint nemzetközi projektmenedzserként, több mint 20 országban. A 90-es évek közepe óta zenei producerként és szövegíróként is tevékenykedik, és egy független lemezkiadót vezet. A német származású szerző 2009 óta Svájcban él. Legutóbbi kiadványa a “Homo Demens – Texte zu Zeitenwende, Technokratie und Korporatismus”. További információk a regenauer.press oldalon.

Magyar adaptáció: HND

Featured image: manova.news

HND: A globalisták kísérleti nyulainak alapjövedelme

Bizonyos körök régóta dédelgetett álma az úgy nevezett alapjövedelem. S hogy ez az ötlet nem a hazai, krónikusan szellemi rövidzárlatban szenvedő, de önmagukat annál haladóbbnak tartó pártformációk magányos éjszakákon összehallucinált innovációja, bizonyítja az is, hogy a munka nélküli, alanyi jogon járó (sic!) “ingyen pénznek” hangzatos angol nevet is adtak: Universal Basic Income (UBI). Mint most kiderült, a magát Párbeszédnek aposztrofáló, párbeszédre azonban genetikailag képtelen csoportosulás budapesti dzsemboriján, az alapjövedelemnek nevezett parasztvakítás már saját megemlékezési héttel is rendelkezik.

Az évenként Davosban, a kies svájci luxusüdülőhelyen értekező Világgazdasági Fórum jó ideje taglalja az egész világra kiterjedő alapjövedelem témáját. Ez az az elit kör, amelynek tagjai, miután privát repülőikkel megérkeznek Davosba és xxl-méretű limuzinok sofőrjei elviszik az urakat és hölgyeket a megtámadhatatlan erőd biztonságával felszerelt kongresszusi központba, arról beszélgetnek, hogy az egyszerű embereken miként lehetne segíteni.

Ugye milyen abszurdnak tűnik ez a kijelentés? Pedig a nemzetközi elit meggyőződése, hogy az emberiséget meg kell mentenie, leginkább azoktól a szörnyűbbnél is szörnyűbb dolgoktól, amelyek a nemzetközi elit évtizedes áldásos tevékenységének köszönhetőek. Ehhez viszont ellenőrizni kell (!) valamilyen formában minden földi halandót. Hogyan lehet tehát elérni, hogy mindenki, aki él és mozog ezen a Planétán regisztrálva legyen a nagy digitális rendszerben, hogy még a leghátsóbb, legelhagyatottabb afrikai szavannák lakóiról is készüljön egy biometrikus-digitális identifikáció, pusztán megmentésük céljából?

A kedves Olvasó már sejti a választ: globális alapjövedelmet kell adni az embereknek! A Világgazdasági Fórum ajánlására már elkészültek azok a programok, mint ID4Africa, ID2020, amelyekkel olyan környékek lakóit is be lehet vonni a digitális rendszerbe, akiket másmilyen formában nem érhetnek el. Az amerikai külügyminisztérium USAID hivatalának égisze alatt, amelynek elméletben különböző fejlesztési programok tartoznak a profiljába, a nagy tech-cégek segítségével képzelik el megvalósítani a Föld népeinek “szebb jövőjét”.

Zárójelben említeném, hogy a migránsok által használt pénzfelvételre alkalmas bankkártya is már ezt a célt szolgálhatta, mivel így ellenőrizni lehetett az európai területen történő mozgásukat. Ilyen formában lehet nagyobb tömegeket vagy otthon tartani, vagy odaküldeni, ahol éppen “szükség van rájuk”, jobban mondva, ahol hasznot remélnek belőlük.

Nem véletlen, hogy átfedések vannak az alapjövedelem, illetve a készpénz megszüntetésének tervezői, az általános digitális inkluzió (befogadás) és a globális biometrikus adatgyűjtés megvalósítói között. A terv(ek) legfontosabb résztvevői a szokásos pénzügyi, banki körök mellett: a Bill Gates Alapítvány, az Omidyar Network (az Ebay alapítója), a Világbank, USAID, és a Világgazdasági Fórum.

Az alapjövedelem, amelyet, a szélesebb elfogadhatóság érdekében, először feltétel nélkülinek hirdetnek, megszüntetné az összes egyéni és nemzetközi segélyt, az összes szociális kiadást, kitörne a világbéke és mindenki boldogan élne… amíg mindenki a neki kijelölt és ellenőrzött pályán mozog és azt csinálja, amit elvárnak tőle. Miután a készpénz, tehát a személyi szabadság utolsó záloga is megdől, az egyén a bankok és / vagy az adományozó(k) jóindulatától függene. Például attól, hogy a világon mindenütt a Gates-fétist, az éppen aktuális oltásokat is elfogadják az emberek.

A Bill és Melinda Gates Alapítvány, amely a Better Than Cash Alliance (“Jobb, mint a készpénz” szövetség) egyik alapítója, minden erejével sürgeti a nagy vízió megvalósítását. Az ideológiai mázat kérés nélkül szolgálják a különböző szervezetek, amelyek első látásra meggyőzőnek tűnhetnek: a korrupció megszüntetése, a fejlesztési pénzek közvetlenül az emberekhez történő eljuttatása (ez különösen cinikus!), a kábítószerkereskedelem, terrorizmus és a bűnözés befagyasztása és még sok más jóemberkedő érv. Csakhogy! A globális játékban az is benne van, hogy “aki nem lép egyszerre”, az bizony éhen maradhat, ha elzárják a pénzcsapot és még az utcára sem mehet majd koldulni, mert nem lesz mit beledobjanak a kalapjába.

Itt álljunk meg egy percre, hiszen mindenki ismeri a különböző banki vegzálásokat készpénz befizetéskor, illetve nagyobb összegek származási helyének igazolási kötelezettségét. Kedves Olvasó, megsúgom, ez csak az olyan kis halakra vonatkozik, mint mi vagyunk. Azaz nekünk kell gyakorlatilag bokáig levetkőzni bizonyos banki tranzakcióknál már jó ideje, hiszen akár dílerek, vagy terroristák is lehetnénk, még akkor is, ha a bank régóta minden egyes pénzmozgásunkat ismeri.

Hogy globálisan operáló “nagypályásokkal” ez nem így van, kiderült a FinCen Files néven elhíresült és a napokban közzétett anyagokból, amelyekből megtudhatjuk, hogy a világ vezető bankjai hogyan “mosnak tisztára” dollár milliárdokat mind a mai napig. A véresen mocskos drog-, fegyver- és emberkereskedelemből, továbbá háborúkból és terrorizmusból származó pénzek iszonyú mennyiségben kerülnek ezekhez a híres pénzintézetekhez, erre a szolgáltatásra specializálódott ügyvédek segítségével, majd beépülnek, immáron patyolat tisztán, a legális gazdasági vérkeringésbe.

Tudni kell, hogy minél fejletteb, magyarán, minél komplikáltabb egy jogrendszer, annál nagyobb a lehetőség bizonyos jogi kiskapukat felfedezni és azokat kijátszani. Miután mindenki, de leginkább a bankok rengeteg pénzt keresnek az illegálisan megszerzett összegekkel, senkinek sem állt és áll érdekében a rendszert megváltoztatni, vagy megszüntetni.

Az említett cikkeket ITT és ITT lehet angolul megtekinteni. Nos, Hölgyeim és Uraim, ezek a bankok hadakoznak azért, hogy kivegyék a zsebünkből a készpénzt és minket móresre tanítva, a legutolsó fillérig rendelkezzenek bevételeinkkel.

Laura Klapper, a Világbank vezető közgazdásza fejtette ki nemrég az alapjövedelem valódi célját, ami korántsem a szegénység és nyomor megszüntetése lenne, hanem a világ összes lakójának bevonása a digitális fizetési rendszerbe. Itt kell megjegyezni, hogy a terv szerint minden elektronikus fizetés amerikai bankokon keresztül történne és bármikor blokkolni lehetne a tranzakciót. Sokan nem tudják, hogy Afrika fejlettebb országaiban rendkívül széles körben elterjedtek már a digitális fizetés leegyszerűsített változatai belföldi használatra.

Az egész projekt nem lehet túl drága (mihez képest?), ezért az alapjövedelemnek olyan szinten kell maradnia, hogy még mindig megérje elmenni mellette dolgozni, aki akar, vagy tud. Legyen tehát elég a túléléshez, de ne lehessen belőle rendesen megélni (“sustain a person at a modest minimum”). A gyakorlati megvalósítást pedig egy elektronikus eszköz (pl. okos telefon) rendelkezésre bocsátásával és / vagy biometrikus személyi kártya segítségével képzelik el.

Mint ahogy gyógyszerek, oltások esetében már megszokott, úgy a digitális jövőbe vezető “nagy társadalmi transzformációt” is először afrikai országokban próbálják ki. Természetesen az ilyen jóemberségtől túlcsorduló akciót még csak véletlenül sem szabad újgyarmatosításnak nevezni, hiszen mindez a lakosok érdekében történik. Kár, hogy az érintetteknek fogalmuk sincs, hogy mi történik valójában velük.

A világ érdeklődését nem keltette fel különösebben 2019-ben a Szudánban lezajlott forradalom, hiszen mindenki a közelgő klíma Armageddonnal, illetve Greta Thunberg karbonmentes (sic!) vitorlázásával volt elfoglalva. Akit érdekel a “megvett forradalom” története, itt elolvashatja angolul.

A lényeg, hogy Szudánban, az eredetiben, egy Amerikától függő, részben az USA-ban kiképzett és ezáltal amerikabarát kormány került az élre, amelynek a legfőbb célja, hogy a terrorizmus miatt bevezetett szankciókat megszüntessék az ország ellen és így újra kaphasson fejlesztési pénzeket, hiteleket.

Nos, Szudán belépett a Better Than Cash Alliance szövetségbe, megígérve, hogy a társadalom és a gazdaság átalakítását a modern fizetési rendszerek és az általános inkluzió szellemében kívánja megvalósítani. Figyelemre méltó az ilyen ígéret egy belső terrorizmustól, klán rivalizációktól, polgárháborútól, USA szankcióktól, évtizedes diktatúrától romokban heverő ország ideiglenes kormányától, amely elkötelezettség lényegében a készpénz megszüntetését jelentené.

Így történhetett meg, hogy a Világbank, az EU, az ENSZ és a különböző szervezetek 1,9 milliárd dollárt irányoztak elő 32 millió szudáni, tehát a lakosság 80 százaléka, alapjövedelemmel történő ellátására, ami írd és mond havi 5, azaz öt dollárt jelentene (Világbank projekt P173521 Sudan Family Support Program).

A jeles akció egyúttal azt is jelenti, hogy az alapjövedelmet kapó 32 millió lakost digitálisan regisztrálják. Havi öt dollár nem sok, de ilyen szegény országokban bármilyen extra zsebpénz jól jöhet, ezért nem képzelhető el, hogy a lakosság nagyobb ellenállást mutatna. Az egyéb fejlesztési segélyek későbbi befagyasztása cserébe kvázi az “alapjövedelemért”, azonban felmérhetetlen károkat okozhat.

Többször említettem már a nemzetközi segélyezés kifürkészhetetlen útjait, a sötét kanálisokon elfolyó támogatások hiábavalóságát. Utaltam arra is, hogy a segélyszervezetek munkatársainak feudális jövedelmére, illetve a nemzetközi celebek honoráriumára aránytalanul sok pénzt pazarolnak el, s az érintettekhez már csak a száz és száz milliók, milliárdok töredéke jut el.

Szerény véleményem szerint mégsem az egyes emberek részére egyénileg kifizetett alamizsna a megoldás, hanem a helyszíneken történő oktatási, infrastrukturális és termelési beruházások változtathatnák meg tartósan az elmaradott országokban lakó emberek életét hosszú távra.

A dolog pikantériája mégis, hogy amikor 2020. júniusában, az újabban a világ megmentésére specializálódott német kormány Berlinben (hol másutt?) a Szudánt támogatók konferenciáját megtartotta, ugyan sokat beszélt minden főszereplő a csodálatos tervekről, csak éppen az nem derült ki, hogy végül is ki fogja finanszírozni ezt az emberkísérletet? A konferencia résztvevői már kifizetett, vagy kifizetés alatti, relatíve csekély összegekről referáltak. A Világbank is diszkréten hallgatott.

Minden jel arra mutat, hogy a tervezett projekt költségeit a háttérben maradó nagy tech-cégek fogják összeadni, hiszen ők, illetve az egymást átfedő gondolatgyáraik és alapítványaik biztosítják a szakmai hátteret, illetve a szükséges eszközöket.

Így jutnak egy csapásra 32 millió ember biometrikus adataihoz is, és ez a végső célja az egész emberiség “nagy transzformációjának”: a hatalmas adatmennyiség megszerzése, majd annak ellenőrzése, illetve az emberek feletti kontrol, a személyes adatok segítségével.

Az alapjövedelemnek nevezett digitális rabszolga-alamizsna árát azonban mi mindannyian fizetnénk, hiszen pontosan ezek a cégek és szervezetek képesek arra, hogy különböző adó-optimalizálási trükkökkel soha, semmilyen országban nem fizetnek adót. Önök is érzik ebben az abszurditást?

A 2020-as davosi Világgazdasági Fórumon Angela Merkel konzekvensen a “nagy transzformációról” értekezett, ahogy Bill Gates és a többi önjelölt világjobbító is erről beszél, ha kérdezik őket.

A jövő évben megtartandó Fórum témája: “The Great Reset” (a nagy újraindítás) lesz, miközben a munkacsoportokban gyűlik az anyag az alapjövedelem koncepciójáról és a készpénz megszüntetéséről. A legnépesebb országok, mint Kína és India lakosságának biometrikus feltérképezése és ellenőrzése már megvalósult. A többi országban is ugyanez a törekvés tapasztalható.

Hogy a digitális pórázon hogyan változik meg még jobban az életünk, már egy másik történet lesz.

Az “Új Világrend” (New World Order / NWO) megvalósítása, amire egyre több politikus már nyíltan céloz, realitássá válhat.

A digitális rabszolgaság lenne a fejlődés?

Szerző: HeroesNeverDie

A cikket Norbert Häring, német gazdasági szakértő, szakkönyvíró, egyetemi előadó adatait felhasználva írtam. Akit munkássága érdekel, egy kincses bányára lel oldalán, német és angol nyelven.

Featured picture: digital slave aier.org

HND: Exportslágerünk a demokrácia

Az afrikai földrész évtizedeken keresztül a nagyhatalmak, titkos szolgálatok, nemzetközi konszernek és számtalan NGO gyakorlatozási terepe volt és mind a mai napig is az, az egyes országok, népek életébe, politikájába történő erőszakos, vagy látens beavatkozásokra. Ennek a hátterét, de legalábbis néhány szegmensét igyekeztem megvilágítani egy 2017-ben írt sorozattal. – HND

1. rész

Már legalább két órája vártak az utasok velem együtt a repülőgép indulására. Ebben a késő esti órában ez volt az utolsó járat Bamakóból, Mali fővárosából, Párizsba. A korábbihoz képest elég modern és relatív nagy repülőtér alkalmazottja semmilyen információval nem tudott szolgálni a késésre, miközben a várakozók egyre idegesebben mustrálták egymást, illetve a kifutópálya reflektorokkal megvilágított és látható részét. Egyszer csak, mint egy jelenés, hirtelen landolt egy letakart felségjelzésű gép. Először fegyveresek, majd hosszú, színes kaftánba öltözött, marcona tekintetű férfiak szálltak ki, akiket szintén hosszú, színes kaftánba öltözött férfiak fogadtak a lépcsőnél. Akkor még senki nem tudhatta, hogy ezekben az órákban a szomszéd országba, Líbiába, annak vezetőjét lemészárolva, a nemzetközi erők éppen a demokráciát szállították.

Újra megnéztem a repülőjegyemet és akkor vettem észre, hogy Párizsból egy egész más időpontban közlekedő gép fog majd visszavinni Münchenbe. A miértjeimre nem kaptam választ. Késő éjjel aztán mégis felszállt a francia légitársaság gépe, csak éppen egész más irányba. Ez egyre nyilvánvalóbbá vált a kis képernyőn közvetített repülési útvonalon, de tévedés mégsem fordulhatott elő. Nyomasztó csend volt, csak a turbinák zúgása hallatszott. Egy idő után megérkeztünk Dakarba, Szenegál fővárosába, a gép feltankolására, ami Bamakóban valamiért nem történhetett meg, majd reggel helyett délben Párizsba, ahol hat órát vártam a csatlakozásra. Este, végre otthon, megtudtam, hogy a nyugati hatalmak megdöntötték az általuk diktátornak tartott Muammar al-Gaddafi kormányát és a “felkelők” megölték a kormányfőt. Nem ez volt az első eset a legújabb kori demokráciaexport gyakorlatában, mikor külső beavatkozással, az állítólagos belső elégedetlenkedők, forradalmárkodó rebellisek segítségével az egyébként a saját nemzeti-kulturális közegében hatékonyan működő államformát erőszakosan megszüntették és a vezetőt, vagy vezetőiket meglincselték. Népharag, szokta magyarázni a nemzetközi mainstream média, a demokrácia nagy hangú őre.

Az eredmény, mint eddig minden egyes alkalommal, káosz, törvénytelenség, esztelen gyilkolászás, törzsi és/vagy klán villongások, polgárháború, a civil lakosság értelmetlen halála, illetve elüldözése. A háború állandó állapottá vált Afganisztánban, Irakban és Líbiában, nem említve itt további országokat, amelyek szintén kívülről támogatott puccs és/vagy rendszerváltás színhelyei voltak. Úgy tűnik, eddig még egyik geostratégának sem jutott eszébe az az apró, de talán mégsem lényegtelen tény, hogy különböző fejlettségű, nyelvű és vallási irányzatot követő, sokszor egymással rivalizáló törzsek nem feltétlenül akarják a nyugati jellegű, pluralisztikus, individualista jogokat emlegető demokráciát. Főleg nem akkor, ha rétestésztaként húzódó, meddő parlamenti diskurzusok helyett rövid, ám annál hatékonyabb úton, fegyverek segítségével lehet eldönteni bizonyos vitatott kérdéseket.

Ilyen helyeken, amelyek az egykori gyarmatosítók által szinte véletlenszerűen meghúzott határok között váltak önálló országgá, nincs helye az általunk ismert és többségében elfogadott szabályoknak, amiket az európai kontinens polgárai fejlesztettek olyanra, amilyen. Ha valaki az arab, tuareg és rokon sivatagi törzsek, afrikai szavannák és őserdők, valamint nyüzsgő városaik egymástól rendkívül különböző népeit akarja valamilyen állam-jellegű rendbe beilleszteni, akkor annak a vezetőnek karizma mellett bizony erős kézre van szüksége. Tekintélyre, amit a többi, vele egyenrangú törzsi és klán vezető is elfogad. Ilyen volt Szaddam Husszein és Gaddafi is. Lehet persze finnyáskodni, hogy jajnahát az emberi jogok és hasonlók, de még egyetlen rezsimet sem döntöttek meg erőszakosan az emberi jogok miatt.

Emberi jog például az is, hogy egy országban rend legyen. Hogy abban az országban az emberek megéljenek, dolgozhassanak, a családjukat eltarthassák. Irakban és Líbiában ilyen jellegű rend volt. Líbia, az afrikai kontinens egykori leggazdagabb állama, nem csak a saját polgárainak garantált egy példa nélküli szociális rendszert, nem csak száz és százezer vendégmunkásnak biztos megélhetést, hanem a környező országokat is masszívan segítette, aminek az eredményeit saját szememmel láttam Maliban, ahol háromszor jártam. A legnagyobb terv azonban a sivatag lakóinak vízzel való ellátása volt, egy, számunkra felfoghatatlanul hatalmas területen, ahol az emberek sokszor évekig nem látnak esőt. Gigantikus vállalkozásba kezdett Gaddafi, aki, mint tudjuk, egy diktátor volt. Mégis valamiért alapvető emberi jognak tartotta a tiszta ivóvizet és az önellátást élelmiszerből, amit az öntözéses gazdálkodás jelenthetett volna, amihez szintén vízre van szükség. Hallottunk már olyan, mindenki által ismert nemzetközi konszernről, amely nem ismeri el ezt az emberi jogot, viszont majdnem monopóliuma van világszerte a palackozott víz árusítására.

A Great-Man-Made-River (GMMR, a nagy, ember által épített folyó) projektről van szó, amit Gaddafi külföldi cégek segítségével, az olajból befolyó milliárdokkal finanszírozva építtetett és amit a (német) Wikipédia pl. csak gúnyos megjegyzésekkel illet, elmagyarázva, milyen “környezetkárosító” a sivatag alatt található fosszilis víz kitermelése. Mondjuk az oázisok is ilyen vizet használnak – kicsiben. Mint ahogy ez lenni szokott, hogy, hogy nem, ezt a fantasztikus építményt rombolták le a demokratikus bombák elsőként, ahogy más, stratégiailag jelentős infrastruktúrát is. Milliók munkája, szaktudása, egy állam befektetett pénze és egy egész ország reménysége vált semmivé néhány nap alatt, miközben a francia gép, amin ültem, Szenegál felé repült, gondosan kikerülve a légitámadás területét. 2011 óta Líbiában gyakorlatilag megszűnt az államiság. Különböző érdekcsoportok, törzsek rivalizálnak egymás közt a hatalomért. Az ország legalább ötven évet esett vissza a korábbi állapotához képest és újabban már 200 dollárért lehet venni afrikai rabszolgát is. Demokrácia van…

Az addig demokratikus országnak számító Maliban 2012-ben történt egy katonai puccs, amit egy rendszerváltás követett…

2. rész

Az egykori legendás Mali Birodalom, amely kiterjedése a mai bizarrá csonkított országhatáron túli övezeteket is magába foglalta, mindig is egy soknyelvű, különböző kultúrákat magába fogadó hatalom volt, a Niger folyón folytatott transz-szaharai és nyugat-afrikai kereskedelem csomópontjaként. A birodalom aranykitermelésből származó mesés gazdagságáról, Timbuktu misztikájáról és a különböző, egymástól jelentősen eltérő népek legtitokzatosabbikjáról, a dogonokról volt híres. A francia gyarmatosítás után lecsonkított ország minden jelentősebb államformát végigcsinált a függetlenség jegyében: a szocialista jellegű kísérlettől kezdve a katonai diktatúrán keresztül a parlamenti demokráciáig, amely 2012-re már több mint 150 pártot produkált, miközben az ország egyre szegényebb lett. Líbia szétverése után hirtelen megszűntek a korábbi nagyvonalú adományok is.

A nép belefáradt a demokráciába. Húsz évnyi, Európát utánzó szavazásnak nevezett szimulációk egy országban, ahol még mindig a francia a hivatalos és egyben parlamenti nyelv, amit a kb. 12 millió lakos 90 százaléka nem ért, nem használ a kis számú elit rétegen kívül. Ez logikusan általános elégedetlenséget szült. A legtöbben azonban elsősorban a még mindig domináns francia befolyást szerették volna megszüntetni. Történelmük miatt a Maliban lakó népek egy sajátos, intuitív nemzeti büszkeséggel rendelkeznek, holott a többi afrikai országhoz hasonlóan, nem járták végig a nemzetállamhoz vezető rögös utat. Ebbe a forrongó hangulatba már csak kicsit kellett kívülről “besegíteni”, hogy kártyavárként omoljon össze a sokak által mintaként emlegetett mali-stílusú demokrácia. Nem vallási problémák, nem belső centrifugális erők, vagy komolyabb etnikai viszályok kezdték ki a rendszert, hanem az emberek de facto kizárása a politikai döntésekből.

Szimbolikus jelentősége volt a március 22-i katonai puccsnak 2012-ben. 1991-ben ezen a napon mészárolták le a korábbi katonai diktatúra ellen fellázadókat. Csakhogy a 2012-es puccsnak érdekesen furcsa a háttere. Az addig kormányzó elnök, Amadou Toumani Toure már nem jelöltette magát az egy hónappal későbbre tervezett választásra. A katonai hatalomátvétel vezetője, Amadou Haya Sanogo kapitány, az USA-ban kapott hosszabb kiképzést különböző katonai akadémiákon. Szerinte az elnök nem lépett fel az északi országrészben a tuareg népcsoport nyugtalanságai ellen és ezért döntötték meg hatalmát. Ehhez tudni kell azt, hogy már korábban is elég nehéz volt eljutni az ország északi felébe. Az érdeklődő turistákat egy ideje le is beszélték Timbuktu felkereséséről, vagy egyéb, lélegzetelállító természeti csodák, nagyobb városok megtekintéséről, kivéve, ha fegyveres kísérőkkel mentek. Ezt az európai látogatókat megcélzó emberrablásokkal indokolták, hiszen a bamakói kormány sose tudta a sivatagi területeket állami apparátusával biztonságossá tenni. Hirtelen feltűnt a hatalomátvétel farvizében egy addig ismeretlen katonai csoport, amelynek tisztjeit szintén az Egyesült Államokban képezték ki és akik megszüntették a választási előkészületeket. Majd egy franciabarát átmeneti elnököt neveztek ki, Dioncounda Traore-t, akinek a legitimációját pillanatok alatt elismerte a nyugat afrikai országok gazdasági tanácsának (ECOWAS) elnöke, Alassane Ouattara.

Erről az úriemberről annyit érdemes tudni, hogy kb. egy évvel a Mali puccs előtt, francia segítséggel őt ültették az elnöki székbe Elefántcsontparton, az ottani választást megnyerő, közszeretetnek örvendő Laurent Gbagbo, már addig tíz éve a saját országának érdekeit képviselő elnök helyett. Ouattara, egy neoliberális muszlim, aki Soros és Sárközy baráti körébe tartozik, felesége francia. Korábban az IMF munkatársaként a globális nagytőke által igényelt reformokat akarta Elefántcsontpart politikájában megvalósítani. A nyugat európai sajtó természetesen villámsebesen a jó fiú kategóriába sorolta Ouattara urat. A választást követő zavargások véráldozatait a nép által kedvelt addigi elnök, a valódi győztes, a nyugati mainstream média szerint mégis “despota” Gbagbo számlájára írták, akit francia elit egységek és ENSZ katonák fogtak el, majd a hágai Nemzetközi Bíróság elé hurcolták. 2016-2017 között újabb katonai és polgári zendülésekről hallottunk a régióból immáron a gazdasági reformjaival eléggé sikertelen Ouattara ellen.

Közben Mali északi részére egyre több terrorista és velük együtt fegyver szivárgott be, elsősorban a kormányozhatatlanná vált Líbiából. Mindenféle fanatikus, szalafista és egyéb radikális csoportosulás gyülekezőhelyévé vált ez az országrész. A hagyományosan ember-, drog- és fegyverkereskedéssel foglalkozó bandák vették át több, stratégiailag fontos helyen a hatalmat, rettegésben tartva az ottani békés lakosságot. A líbiai harcokból visszatért és Franciaország által felfegyverzett tuaregek a Malitól való elszakadást követelték és a szaharai Al-Kaida csoportokkal szövetkeztek. Közben az afrikai Unió, az EU, valamint az USA szankciókat alkalmaztak Mali ellen, az “alkotmány megsértése” miatt. Nagyobb káoszt és még nagyobb bizonytalanságot okozva ezzel az országban. Már csak egy lépést kellett tennie a kijelölt elnöknek, megkérni Franciaország akkori vezetőjét, Hollande-t, a katonai beavatkozásra. Ezt az akciót az amerikai Pentagon AFRICOM (Africa Command) egysége biztositja a háttérböl, továbbá egy ideje néhány NATO tagország katonái is jelen vannak. Az elvesztett francia területek alig titkolt újgyarmatosítási kísérlete és a még nyilvánvalóbb globális terjeszkedés, valamint Afrika militarizálása ezekben az években indult meg, némi előkészítés után, ami a banda / ellen-banda (gang / counter gang) régi és már korábban több helyen bevált sablonjai alapján került és kerül megvalósításra.

A káosz és válság előidézése, a különböző népek, érdekcsoportok, pártok egymás elleni felhergelése, azok felfegyverzése és finanszírozása nem új jelenség és nem is Afrika specifikus. Miért is változtatna bárki a módszerein, ha azzal a saját érdekeit rá tudja erőszakkal kényszeríteni egy éppen kiszemelt országra? Az igazi ellenfél az afrikai kontinensen valójában nem a sokat szenvedett őslakosság, hanem Kína…

3. rész

Emberi jogok, demokrácia, jogállamiság, sajtó- és szólásszabadság, szabad választások, fékek és ellensúlyok… szépen artikulálva, patetikus gesztusokkal aláfestve adják elő a mindig ugyanazt azok a politikus-szimulánsok, akik a saját, amúgy eddig fejlettnek hitt országaikban pontosan ezeket a magasröptű eszméket rombolják le évek óta, lepésről lépésre. Eközben minden erejükkel azon vannak, hogy az egykor függetlenségüket elnyert afrikai országokat, amelyek nem a saját természetes, hanem random kitalált határaik között gondolták a demokratikus önrendelkezés jogát megvalósítani, ezeknek az eszméknek a csíráitól is megfosszák. Ha a fellengzős szóbuborékok mögötti homlokzatot kicsit megkapirgáljuk, máris leomlik a repedésekkel teli vakolat.

Nem demokrácia, még kevésbé emberi jogok, hanem a hatalom, a befolyás, a mérhetetlen kapzsiság és a pénz, ami ezeket az erőket hajtja. Felfoghatatlanul sok pénz. A globalista teória szerint egyetlen állam, vagy nép sem tulajdonosa annak a természeti kincsnek, amely országa földjében található (az USA nyilvánvalóan kivétel). Ez a dogma a kiindulópontja ma minden politikai, illetve fegyveres konfliktusnak.

Kínának az évezred forduló körül láthatóvá vált páratlan gazdasági fejlődése, szinte csillapíthatatlan, energiára és ásványokra való éhsége következtében Afrika a kínai vezetés fókuszába került. Ők eleve másképp gondolkodnak. Másképpen, azaz rendkívül hosszú távra és nem választási periódusokra terveznek. Az akkori kínai vezetés megnyerte magának az afrikai állam- és kormányfőket. Alacsony kamatú, valóban kedvezményes hitelekkel, garanciákkal, egyre nagyobb volumenű beruházásokkal, amelyekbe a “jó akarat” jeleként és persze a saját jól felfogott érdekükben is, az infrastrukturális beruházások (utak, kórházak, iskolák, repülőterek) nagy szerepet játszottak és játszanak. Kína nem látványosan segélyeket osztogató cukros bácsi szerepet akart és akar játszani a kontinensen, a nagylelkűségtől függő, magatehetetlen afrikaiak uralásával. A hiteleit sem köti politikai feltételekhez, mint pl. az IMF, amely utóbbi mindig és minden országban először gátlástalanul a szociális jellegű kiadásokat nyirbáltatja meg (ezt az életben nem fogják a magyar ellenzék IMF-t visszasíró apostolai belátni). A kínaiak filozófiája a “szemmagasságban” való üzletelés, a kereskedelmi, gazdasági kapcsolatok által elérhető jólét és az ezzel párhuzamosan erősödő politikai stabilizáció.

Akarnak a kínaiak profitot termelni az afrikai természeti kincsek kiaknázásából? Igen. Fizetnek az illetékeseknek egy-egy beruházás kapcsán? Minden bizonnyal. Akkor mégis mi a különbség? Az afrikai, ahogy az orientális és az ázsiai kultúrának is szerves része az ajándékozás, a vezetők jóindulatának elnyerése. Mint tudjuk, a nemzetközi “segélyszervezetek” és külföldi állami segélyek a hatalmas összegeket elnyelő adminisztráció és önköltség mellett a segélyezetteket állandó függőségben tartják, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi az önállósodást. Ezeknek az összegeknek egy jelentős hányada (kb. 30 %) rendszeresen el is tűnik a soha viszont nem látásra különböző zsebekben. Azaz a milliárdok elfogyasztódnak, maradandó érték teremtése nélkül, amit mindenki tud, s amiről néha napján beszélnek, aztán marad minden a régiben. A beruházások azonban nem csak gazdagítanak egy országot, hanem munkát és egyúttal képzést is biztosítanak a helyi lakosságnak, tehát a döntéshozóknak adott speciális javak sokszorosan megtérülnek, mind a beruházóknak, mind a helyi gazdaságnak. Tudom, nem szép dolog, nem is kifejezetten etikus, de nem hinném, hogy éppen az európaiaknak, vagy amerikaiaknak kellene megítélni egy évezredes szokást. Főleg akkor nem, ha ők szemet hunynak bármilyen korrupció, akár atrocitás felett is, amennyiben érdekeik úgy diktálják.

Miközben karácsony tájékán rendszeresen és masszívan elkezdődik a “szegény, éhező”, de roppant fotogén és aranyosan hatalmas szemű afrikai kisgyerekek fotóinak kampányolása, adakozásra felszólítva a konzummámorban ténfergő európaiakat, addig az afrikai kontinens legtöbb országában – saját magukhoz képest – egy addig soha nem látott fejlődés volt tapasztalható, elsősorban a kínai gazdasági befolyás hatására.

Minden egyes utamnál láttam a szinte ugrásszerű, hónapok alatt történő pozitív változásokat, ahogy a még mindig jelenlevő valódi mélyszegénységet is. Lassan kialakult azonban egy fiatal, relatív jól képzett középosztály, amely már a modern kommunikációs eszközök segítségét magától értetődőnek tartja. Afrika arca kezdett megváltozni, amiből az USA és Európa gyakorlatilag kimaradt. Helyettük kínai és indiai üzletemberek tömegei lepték el a városokat. Franciaország, amely mind a mai napig gyarmati adót szed be 14 frankofón (egykori francia gyarmati) afrikai országból, azok valutatartalékát Párizsban kezelve és felettük rendelkezve, egyre inkább gazdasági hátrányba került a nyugat-afrikai államokban. Pedig a Mali északi részén, valamint Niger állam területén található uránkészletek számára létfontosságúak, mint villamosenergia exportőrnek, amely a francia nukleáris erőművekből származik.

Amerika sem nézhette tovább Kína térhódítását a fekete kontinensen, ezért még a Bush adminisztráció 2007-ben megalapította az AFRICOM (Africa Command) egységet, válaszként a sikeres és hatékony kínai üzleti tevékenységre. Az AFRICOM főparancsnoksága Stuttgartban, Németországban van és 2008-ban indította el geostratégiai feladatát, azaz 53 afrikai ország katonai biztonságának garantálását, bevonva a helyi amerikai diplomáciai testületeket, valamint az USAID, az amerikai külügyminisztérium nemzetközi fejlesztéssel foglalkozó szervezetét is.

A kontinens katonai biztonsága miatti hirtelen aggódás és persze a szokásos demokrácia bla-bla háttere ennél sokkal prózaibb: a nyugati globalisták érdekeinek biztosítása a felmérhetetlen kincsekkel rendelkező kontinensen, megakadályozni bármilyen más hatalom (Kína, India, Japán és Oroszország) bányászati monopóliumát bármelyik területen, illetve ezen országok tevékenységének figyelése, ha szükségesnek tűnik, akár akadályozása is. Ezért támogatást ígértek Franciaországnak a korábbi gyarmati területén való befolyás újjáélesztésére, természetesen “újragondolva”, azaz új jelmezben. Az “oszd meg és uralkodj” stratégia jegyében bukott el Líbia, továbbá Mali súlyos zavargások színtere lett. Létrejött a Pan-Sahel-Initiative, amely Mali, Mauritánia, Algéria, Líbia, Niger és Csád ásványi anyagokban gazdag részeit foglalja magában és ami kísértetiesen hasonlított arra a “Központi Szahara” elnevezésű komplexumra, amelyet Franciaország még 1957-ben, mint francia tartományt, párizsi irányítással akart volna megtartani magának. Annak idején sikertelenül.

4. rész

“… ezért szükséges, hogy mi legyünk a világ legerősebb katonai hatalma és néha muszáj kitekernünk azoknak az országoknak a karját, amelyek nem azt teszik, amit mi elvárunk tőlük…” – Barack Husszein Obama, az amerikai VOX tévétársaságnak adott interjújában (2015. február 9)

A Krisztus utáni 2006. évben egy üstökös jelent meg a már-már majdnem ernyedten békésnek nevezhető világpolitikai égbolton, ha Iraktól, Afganisztántól eltekintünk. A jelenés még kissé jelentéktelennek tűnt a szabad szemmel fürkésző nagyérdemű számára. Bennfentesek azonban tudták, hogy egy új Messiás-tanonc várt a startjelzésre, elámítani a világot. Az, hogy egy amerikai szenátor, aki nyilvános beszédeiben a chicagói ghetto-szlenget használja tudatosan és családjával afrikai gyökereit keresve szándékozik a fekete kontinenst meglátogatni, az maximum a celebeket filéző bulvárlapok “kis színes” rovatát érdekelné. Főleg, ha ez az illető a saját költségén teszi mindezt. Az ifjonc szenátor azonban, aki régóta világmegváltásról ábrándozott, korán kifejlesztette magában a közpénzek megcsapolásának képességét és az afrikai haknit külügyi missziónak keresztelve rögtön kísérőket is kapott. Egy másik gépen. Mert hogy nézne ki, ha a világ jövendő megmentője egy repülőn utazna a CIA “színes forradalmakra” specializálódott szakembereivel, J. Scott Gration, nyugalmazott tábornok és Afrika-szakértő, vezetésével?

A két különgéppel abszolvált show-program első állomása Dél-Afrika volt, ahol a jó retorikai képességű szenátor, Barack Husszein Obama, sikkes és főleg tanulságos előadásokat tartott az AIDS kezelhetőségéről modern külföldi gyógyszerek segítségével, amelyek azonban még a relatív gazdagnak tekinthető országban is a lakosság számára megfizethetetlenek voltak. Véleménye szerint a modern antivirális készítményeket kellene előnyben részesíteni, az ország egészségügy-minisztere – aki mellesleg maga is orvosnő volt – által ajánlott hazai alapanyagokból készült, immunrendszert erősítő termékekkel szemben, amelyeket széles rétegek érhetnének el. Ezt a tervet egyébként a dél-afrikai minisztérium tudományos szakértők és Luc Montagnier, az AIDS kutatásai alapján Nobel-díjat kapott orvosprofesszor segítségével próbálta megvalósítani. Innovatív nagyhatalom versus afrikai kuruzslás – a dél-afrikai sajtó tombolt. Miután Obama párszor látványosan megölelgetett néhány hírességet, köztük Desmond Tutu-t is, a kedélyek lecsillapodtak. Kenyában, a gyökérkeresés és nagymama puszilgatás mellett a karizmatikus szenátor ismét tartott néhány beszédet, felszólítva az afrikaiakat a saját sorsukat kezükbe venni, a múlttal megbékélni és egyúttal biztosította őket az amerikai szolidaritásról is.

Ebben az időszakban Kenya már rohamléptekben fejlődött az államfő és a kínai vezetés sokféle megállapodása jóvoltából és éppen új választásokra készülődtek. Az ilyen választás nem csak a pártok, hanem az egyes népcsoportok konkurenciáját is jelenti az eleve multietnikus afrikai országokban. Túl bonyolult lenne a komplett hátteret taglalni, tény viszont, hogy Obama, minden diplomáciai szokásra fittyet hányva, az oppozícióban lévő “Narancs-Mozgalmat” támogatva vett részt a színes csoportosulás kampányrendezvényein. A választásokat követő véres zavargásokban már más jeles amerikai politikusok, mint pl. John McCain, próbáltak a helyszínen koordinálni. Obama, a szudáni Darfurban tett vizitje valójában az olajban rendkívül gazdag országrész állapotát mérte fel, ahol a Chevron-Texaco konszern próbálta már évek óta a hivatalos szudáni kormány és a kínai CNPC cég befolyását megszüntetni. A többi már újkori történelem: Obama első megválasztását az afrikai országokban kitörő eufóriával fogadták, az emberek napokig táncoltak az utcán. Mindenki azt remélte, hogy mostantól kezdve megszűnnek a háborúk, a törzsi viszályok, béke és gazdagság köszönt majd a kontinensre, hiszen Ő megígérte…

Elefántcsontpart, Líbia, Mali, Szudán, később Burkina Faso és még számtalan helyinek tűnő, de korántsem önmagától kialakult konfliktus, valamint az olaj mesterségesen lenyomott ára, amivel Oroszországot akarták telibe találni, de Afrikában, így pl. Nigériában ért célba, s így a már korábban említett fiatal, jól képzett középosztályt érintette a legdrasztikusabban. Az afrikai álom keserű szájízű ébredéssel végződött. Gombamód szaporodtak és szaporodnak az internetet használó ellenállási csoportok, amelyek bloggerei a mai afrikai értelmiség krémjét képviselik. Ezek azok a fiatalok, akiknek eszük ágában sincs országukból elmenni, viszont követelik az európai és amerikai beavatkozás beszüntetését és az ú. n. “segélyezés” abbahagyását. Évek óta látják, tapasztalják a kínai kapcsolat előnyeit, valamint a hátrányokat is, amik azonban elenyészőek. Ők azok, akik az African Way Of Life (afrikai életmód) visszaállítására, a valódi önállóságra törekedve elutasítják az újgyarmatosítást és a militarizációt, valamint az Obama által legutolsó útján propagált genderizmust és homoszexualitást. Ők azok, akik végre, ha már a történelem így hozta, igazi nemzetállamokat akarnának kialakítani, békésen együttműködve a szomszédokkal. Ezek a mozgalmak és annak szószolói egyúttal egy könyörtelenül éles, fehér-ellenes álláspontot is képviselnek a magát magasabb rendűnek valló európaiak/amerikaiak ellen, akkor is, ha ez ma már nem mindig, vagy csak részben jellemző. A világjelenségnek tekinthető “áldozatszerep”, ami Obama bőrszínre korlátozódó demagógiájának az eredménye, a személyéből való kiábrándulás dacára megmaradt, sőt, erősödik.

Többek között ezt a vulgár-filozófiát támogatja az Open Society Foundation (OSF), George Soros alapítványa is, amely a földrész minden területét lefedi, egy olyan kontinensen egyébként, ahol korábban soha nem voltak igazi határok. Hova nyitni tehát? A nyugat, kelet, a déli és külön Dél-Afrikát magába foglaló OSF Initiatives gyakorlatilag mindenütt jelen vannak a hatalmas földrészen, amelyek megpróbálják a saját embereiket hatalmi pozícióba emelni. Amellett, hogy az értelmiségiek mélységesen félnek a hatalmától és (bocsánat, de) gyűlölik Sorost, mégis sikeresen adaptálták a viktimizációs, azaz áldozatiság elveit. Figyelemre méltó, ahogyan egy “öreg, fehér férfi”, a nemzetközi pénzügyi uralkodó osztályhoz tartozó globalista mentálisan manipulálja a barna bőrű emberek millióit!

A félelem egyik oka a libériai elnöknő, Ellen Johnson Sirleaf ajánlata volt, azaz az AFRICOM egységeit Libériába meghívni, s ott egy támaszpontot létesíteni. Libéria, amelyet anno a felszabadított afroamerikai rabszolgák visszahonosítására létesítettek és amely rövid történetében állandó gyilkolászások színhelye volt, egyúttal Soros és Rotschild érdekeltségű aranybányák (Newmont Mining Corporation) helyszíne is. Sirleaf elnöknő a Harvardon végzett, majd az Open Society Foundation és egyéb Soroshoz fűződő emberjogi és “civil” szervezet támogatásával, Soros személyes barátjaként vált az Egyenlítő Bank (Equator Bank, Washington) elnökhelyettesévé, amelyből aztán a HBSC bank lett, s egészen véletlenül az amerikai “filantróp” egyik üzleti partnere. Életpályája szinte megtévesztésig hasonlít az elefántcsontparti Outtara biográfiájára. A 2011-es Nobel-díjat megosztva kapta barátnőjével, a libériai emberjogi aktivistával, Leymah Ggbowee-vel, nem sokkal az általános választások előtt.

5. rész

“Azzal, hogy fél Kalkuttát befogadjuk, nem Kalkuttát mentjük meg, hanem magunk is Kalkuttává válunk.” Peter Scholl-Latour, író, világjáró publicista, a nemzetközi konfliktusok kiváló szakértője (1924-2014)

Az az embertömeg, amely ma Líbiában az Európába jutásra vár, nem háborús menekült, nem politikai üldözött. Ezt lassan mindenki tudja, bár egy bizonyos réteg még mindig nem vallja be, viszont újabban az EU zsargon “új telepeseknek” hívja az eddig bekerült migránsokat. Ők Afrika demográfiai “feleslege”, a másod-, harmad-, sokad-születésű fiúk, akik nagyrészt eddig is az utcán tengődtek, akiket a helyi konfliktusokban mindig szívesen alkalmaztak gyilkolólegényeknek, zsoldosoknak. Aki valóban jó képzettségű, az nem hagyja el a kontinenst, vagy eddig is megtalálta a módját tehetségét, tudását valamelyik európai országban kamatoztatni. Ügynökök ezrei járták és járják végig elsősorban a nyugat-afrikai országok városait, falvait, hogy a nemzetközi embercsempész bandák megbízásából újabb fiatal fiúkat toborozzanak a hosszú és veszélyes útra, paradicsomi állapotokat ígérve Európában. A horribilis összeget, amibe a “kaland” kerül, nem kell teljesen előre kifizetni. Honnét is tudná valaki a több ezernyi dollárt összekaparni? Az otthon maradó család, annak esetleges földje, elég zálognak, amíg az első, az európai szociális segélyekből, alkalmi munkákból, drogeladásból átutalt pénzek csordogálni kezdenek. Ha nem jön a pénz, a családot el lehet adni rabszolgának…

Valamikor 2015 végén derült ki, hogy a német bevándorlási hivatal egy 14 nyelvre lefordított videót készíttetett már egy évvel korábban, amelyben egy sikkes, jól fésült, modell-jellegű “menekült” srác totál humánus, könnyed, laza befogadását próbálta elhitetni a nemzetközi publikummal. Az eredményt látva, fergeteges sikerrel.

Legkésőbb azonban, mikor a német kancellárnő és az akkori elnök, Gauck szelfijei “menekültekkel” az egész világot bejárták, valamint a közös nyugat-afrikai tv hálózatban arról beszéltek, hogy mindenkire ház és autó vár a “Paradicsomban”, azok is csomagolni kezdtek, akik addig nem gondoltak elvándorlásra. Az internet, ami ma már az afrikai földrész legtöbb helyén könnyen hozzáférhető, videoklipekkel, hirdetéseivel szintén azt szuggerálják: gyere Európába, itt mindenki gazdag! Az afrikai fiúk egy része újabban világhírű focista, vagy hip-hop sztár akar lenni, a baseball sapka és a félárbócra eresztett gatya már megvan a karrierhez. Azt, hogy ez azért nem teljesen így van, nem hiszik el. Saját tapasztalatból tudom, mert Athénban és Thesszalonikiben foglalkoztam egy ideig ghanai állítólagos “menekültekkel”, akik udvariasan meghallgattak, aztán majdnem körberöhögtek, mondván, ők tudják, hogy mi az igazság Németországban és a Bayern München majd ellátja őket. Hiszen látták az interneten. Képtelenek voltak azonban felfogni, hogy a turisták mit néznek azon a pár régi kődarabon, amit Akropolisznak neveznek.

Az európai és az afrikai kultúra radikálisan különbözik egymástól, amin a hosszabb együttélés a gyarmatokon, de az USA-ban sem mindenkinél segített és nem kerültek egymáshoz közelebb. Ez nem jobb-, vagy baloldali kérdés, valamint a rasszizmushoz sincs köze. A fekete rasszizmus tabutéma, ami külön taglalást igényelne. Alapvető tény, hogy a több, mint 2000 beszélt afrikai nyelvnek nincs írott formája. Az utóbbi évtizedekben megpróbálták ugyan a legnagyobb nyelveket leírni és általában angol megfelelővel szótározni, de ennek a próbálkozásnak természetes határai vannak. Akik évtizedek óta a helyszínen, különböző országokban kutatják az egyes nyelveket, megtalálni vélték a közös jellemzők kulcsát.

Ezek a nyelvek általában nem tartalmaznak absztrakt fogalmakat, a feltételes mód, múlt- és jövőidő sem létezik, ahogy az általános erkölcsi elvekre – amelyeket Európában magától értetődőnek tartunk – sincsenek ősi kifejezések, mert ezekre soha nem volt korábban szükség. Egyszerű példákat említve a sok közül: valamit megígérni, az annyit jelent, hogy talán igen, talán nem; a kötelesség fogalma sem körülhatárolható, a zulu nyelvben pl. úgy próbálják interpretálni, hogy “a lábakat megkötözni”; a jövő szó sok nyelvben egyúttal az idő és a tér meghatározása is, ahogy általában érvényes az, hogy ami elmúlt az már nincs, ami a jövőben történik, az még nincs. Irgalom (emberrel és állattal szemben), valamint megbocsájtást jelentő fogalmak sem voltak ismertek. A karbantartás, a jövőre való felkészülés is hiányzik ezekből a nyelvekből és ezáltal a gondolatiságból is. Az egyszerű életben a forró éghajlaton nem kellett felkészülni a télre, s az ipartalanság idején nem volt szükséges rendben tartani pl. az elektromos hálózatot. Több tízezer éves mentális tradíciót nem fog megváltoztatni pár emberöltőnyi gyarmati uralom, vagy az európai jellegű civilizáció befolyása. Félreértés ne essék, itt a képzetlen tömegről van szó és nem a kirívóan magasan kvalifikált személyiségekről, akiket méltán csodálunk.

Ugyanúgy nem fog megváltozni az a hirtelen, sokszor követhetetlen ok nélküli brutalitásra való hajlam sem, ami általánosan jellemző az afrikai férfiak jelentős részére, akik sem a nemi erőszakot, sem az elképzelhetetlen kínzásokkal súlyosbított gyilkolást nem tartják bűncselekménynek. De ez már egy másik történet… Egy kongói ENSZ diplomata, aki Genfben él, Serge Boret Bokwango, olyan lesújtó véleményt közölt az Európát elözönlő afrikai tömegről, amelynek idézésétől eltekintek, mert én elvből nem használok olyan kifejezéseket, amiket ő leírt. Egy afrikai elméletileg mondhat ilyet, egy európai nem (ezen a néven a neten megtalálható a szöveg).

Logikus, hogy a globális terjeszkedésnek útjában van egy ilyen embertömeg, amely az ásványi anyagok kitermelésének biztonságát veszélyezteti egymás közötti kegyetlen harcaival. Nem csoda tehát, hogy a “diverzifikáció” apostolai, akiknek egyébként meggyőződésük, hogy ha az emberek és kultúrák keverednek, akkor egy új, az eddiginél “könnyebben kezelhető” humán-masszát hoznak létre, a monokulturális államok végét akarják. Hazánk “nagy barátja”, Frans Timmermanns 2015. októberi beszédében kifejtette, hogy – szerinte – az emberiség jövője, a világ legeldugottabb helyein is, nem nemzeteken és homogén kultúrákon, hanem egy kevert szuper-kultúrán fog alapulni. Honnét is olyan ismerős ez? Mintha Soros és a hozzá hasonlók hagymázas vízióit hallanánk visszhangozni. Nem véletlenül lehetnek olyan jó haverok. A kultúr-relativista, neomarxista One World (egy világ) koncepció végül is nem más, mint a globalista erők által ránk kényszerített “Új Világrend” (New World Order). A humanizmus, emberi és mindenféle szabadságjogok kántálása csak rózsaszínű cukormáz a keserű pirulán.

Epilógus:

A szedett-vedett, maroknyi pártokból összetákolt magyar ellenzék szószólói már jó ideje pedzegetik az “erőszakos rendszerváltás” opcióját is, tudván, hogy demokratikus úton esélytelenek. A kívülről jövő rendszerváltásokra (demokráciaexport) az afrikai kontinens országai kiváló gyakorlatozási terepet nyújtottak az elmúlt évtizedekben. A világ közvéleménye csak marginálisan érdeklődik egy szinte kiismerhetetlen földrész iránt, ahol a puccsok szinte napi programnak számítanak és részletes mainstream média információk hiányában követhetetlenek. Ugyanazok az erők, ugyanazokkal a módszerekkel Európában már többször “sikerrel” jártak. A hazánkat minden eszközzel démonizálni akaró nemzetközi propaganda, a külső nyomás és az őket kiszolgáló belső kollaboránsok, akik tudatosan a magyar nép érdekei ellen agitálnak, az új világrend hívei. Ami nem is annyira új, csak más jelmezben és sokkal hatékonyabban lép színpadra. Korábban kommunista diktatúrának hívták az ilyet.

Déjà-vu.

A molyrágta pufajkára eddig már sokféle színű, újabban lila foltot is felférceltek. De attól azért még ugyanaz a pufajka marad.

Add Istenem, hogy ne legyen igazam…

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: HND Bamako 2011

A cikksorozat eredetileg a PolgárPortálon jelent meg 2017. 08. 5 és 2017. 08. 21 között, az ötödik rész végén az összes előző publikációra rá lehet kattintani ITT.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: