Hónap: 2026 március

Ezt a történetet soha nem akartam megírni. Túl régi, túl személyes és ma már senkit sem érdekel. Nem releváns.

Aztán megjelent egy figura, egy szuper-hiper menedzser, kis hazánk tiszás mocsarában, akit a 80-as években fedeztek fel és most az ámuldozó nagyérdemű fantasztikusan hangzó életpályáján csodálkozhat. Minden bizonnyal úgy is volt, hogy a szocreálból bárki spontán kiugorhatott, elindulni egy világkörüli, hódító útra. Tényleg?

Évek óta olvasom Mező Gábor és Borvendég Zsuzsanna cikkeit a létező szocializmus kevésbé emberarcú nyerteseiről, az “impexes” maffiáról, akik már a módszerváltás előtt stikában teljesen eladósították az országot, elfecsérelve annak vagyonát különböző külföldi cégeknek, érdekeltségeknek. Csak kapkodtam néha a fejemet, ahogy egyes nevek, vállalatok felbukkantak publikációikban: ezt ismertem, azt is… Hiszen fiatal nőként velük dolgoztam!

Egészen véletlenül cseppentem bele ebbe a világba, miután elkezdtem dolgozni egy tudományos egyesületben. Rögtön az első héten kiderült, hogy mindenki, azaz a pár kollegina, felmondott és egyedül maradtam a főnökkel, aki szerencsémre, mint később rájöttem, az anyaszervezet párttitkára volt, ezért nem sokat törődött a napi feladatokkal. Így történt, hogy különösebb segítség nélkül zuhantam a mélyvízbe, magyarán az összeomlás szélén álló nemzetközi konferenciák és külföldi cégek által tartott előadások megszervezésébe.

Éjjel, nappal tanulmányoztam a tonnányi papíranyagot, a hogyant és a miérteket, továbbá rekordsebességgel ismerkedtem meg azokkal a “külsős” emberekkel, akik bármilyen információt tudtak nekem adni a feladatok megoldásához. A lényeg: néhány év alatt sikerült egy saját stílust kialakítani, hatalmas kapcsolatrendszerre támaszkodni és legfőképpen devizát termelni piciny hazánknak. Ez a deviza tette lehetővé, hogy kiérdemelt elvtársak nyugati utazásait fizethesse a cég.

Azt is megtanultam, hogy a szervezet külügyi osztályán dolgozott a béemes, aki egy rém kellemetlen, leginkább varangyos békára emlékeztető pasi volt, behízelgő, de mégis hamis modorral, állandóan figyelő, árgus szemekkel. Közben lettek új kolléganők, majd még újabbak, nagy volt a fluktuáció. Én maradtam. Imádtam a munkámat. Igen, azt a fiatal korom miatt alulfizetett munkámat. Sokszor mondták, hogy igazi nagy karriert is csinálhatnék, ha egy kicsit simulékonyabb (értsd: áramvonalasabb) lennék és a szájam pár mérettel kisebb lenne. Ilyen kívánalmaknak nem akartam eleget tenni.

Talán már 1980 lehetett, amikor egy nagyobb magyar vállalat kitalálta, hogy a következő, a jövőt nagy mértékben meghatározó fejlesztéséhez meghív neves külföldi cégeket, hogy műszaki előadások keretében referáljanak a saját, idevágó termékeikről. Ezeket is én szerveztem.

Az egyik cég az amerikai General Electric (továbbiakban GE) volt, melynek az európai ügyeket felügyelő igazgatójával tárgyaltam. Kiderült, hogy tökéletesen beszélt németül, amerikai akcentussal. A rendezvény után meghívtak estére vacsorázni, ami akkortájt abszolút tilos lett volna, de ilyen apróságok engem nem érdekeltek. Az előadóval, annak feleségével, aki rövid idő alatt kínosan berúgott a jó magyar boroktól és a németül beszélő igazgatóval egy kellemes estét töltöttünk el. Megtudtam róla, hogy német származású, Nürnbergből és a családja a nácik elől menekült Amerikába. Még időben. Ezért nem szeretett az anyanyelvén beszélni, de miattam, aki németül jobban tudott, kivételt tett.

Az este folyamán az előadó egy pohárköszöntő keretében lelkendezve megdicsérte a munkámat és közölte, hogy nagyon szeretnék, ha elfogadnék tőlük egy meghívást New York-ba, ahol a cégük iskolájában nem csak az amerikai nyelvet sajátíthatnám el, hanem egy magas szintű, GE specifikus marketing képzést is kapnék. Siker esetén átvehetném a GE jövőbeli, intézményesített kelet európai kapcsolatainak irányítását. Végül is a teljesítményem alapján ismertek meg.

Teljesen meglepődtem. Igazán zavarba estem, mert fogalmam sem volt arról, mennyire lehet az ilyesmit komolyan venni és egyáltalán elképzelhető lenne-e a szocreálban egy ilyen apolitikus lénynek, mint nekem, ezt az ajánlatot elfogadni? Megnyugtattak, hogy nagyon is komolyan gondolták az ötletet és pillanatok alatt megindítanák a folyamatot, ha én is beleegyezek.

Csak annyit voltam képes kinyögni, hogy nem hinném, hogy nekem engedélyezne a magyar állam egy ilyen kiképzést. A német származású férfi közölte, hogy a GE olyan hatalmas és gazdag cég, hogy egész Magyarországot megvehetné, ha akarná. Ez viccesen hangzott, annak is szánta, tudtam, hogy igaz, de a ruszkiknak is lenne néhány szava egy ilyen akcióhoz. Annyiban maradtunk, hogy utána járok a feltételeknek.

Természetesen szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen senkiházi, mint én, akinek semmilyen kötődése nem volt a politikai nómenklatúrához, egyáltalán álmodni merészeljen egy külföldi, – Oh, mon Dieu! – ráadásul amerikai karrierről. Annyira “megbízhatatlannak” számítottam, hogy egy esetleges engedélyért cserébe még a lelkem eladására sem bíztattak. Gondolom, pontosan tudták, hogy ez lehetetlen vállalkozás lenne. Engem a nyelvtudásom és – feltételezem – a szervezői tehetségem miatt tartottak.

Pár nap múlva megjelent az irodámban a németül beszélő úr. A külföldiül nem tudó kolléganők látványos pofákat vágva méricskélték az idegent. Talán ebben a közegben utáltam meg végképp a nők jó részét, különösen, ha csoportosan lépnek fel valahol.

Szomorúan közöltem vele, hogy sajnos semmi esélyem sincs az ajánlatukat realizálni, amire megértően bólintott. Már ő is tudta. Még megdicsérte az akkori Budapest talán legszebb panorámáját, ami az ablakomból látszott: a Halászbástyát és a még relatív új Hiltont. Aztán zavartan elővett egy műsoros zenei kazettát. Ez a fiam, mondta halkan. Sajnos nem élünk együtt, de talán tetszeni fog a zenéje. Fogadja szeretettel. Mélyen a szemembe nézett. Kezet fogtunk. Sajnálom, tényleg nagyon sajnálom, mondta és elment.

A férfit Howard Joel-nak hívták, aki eredetileg Helmut volt Nürnbergből. A fia, Billy Joel, aki idős korára, ma már teljesen úgy néz ki, mint valaha az édesapja.

Ennyit a hirtelen és spontán nemzetközi karrierekről a szocreálban. Az utam másfelé vezetett. Ennek így kellett történnie.

Szerző: HeroesNeverDie

Featured picture: Budapest látkép, National Geographic